Kirándulásunk időpontját úgy választottuk ki, hogy egybeköthessük az EKE 33. vándortáborával, amelynek helyszíne Gyergyócsomafalva volt. Július 28-án, kedden indultunk tizenegyen, több helyszínről, és Erdőszentgyörgyön találkoztunk. Innen mentünk a tőle 5 km-re fekvő Bözödújfaluba. A település a romániai falurombolás jelképévé vált: 1988-ban elárasztották egy új víztározó építésekor. Bözödújfalu 1992-re megszűnt létezni, elpusztult egy egyedülálló felekezeti és nemzetiségi élettér. A földönfutóvá vált bözödújfalusiak Erdély, Európa és a nagyvilág több mint harminc helységébe szóródtak szét.
A falu első világháborús emlékművét 1996-ban kiemelték a vízből és a tó partjára helyezték át. Mellette kopjafákkal jelölték meg az egykori falu házainak helyét. Az emlékhelyen minden év augusztusának első szombatján a falu egykori lakói falutalálkozót tartanak. A hely különlegességét az adta, hogy katolikus, unitárius, ortodox és székely szombatos felekezet egyaránt megtalálható volt egy helyen. 2014-ben omlott össze az elárasztott falu katolikus temploma. Az erdőszentgyörgyi önkormányzat és a Bözödújfaluért Egyesület 2017-ben jelentette be, hogy közadakozásból újjáépíti a templomot a tó partján és erre a célra nemzetiségtől és lakhelytől függetlenül a világ minden tájáról érkeztek adományok. 2024. augusztus első hétvégéjén, az egykori Bözödújfalu lakóinak találkozóján avatták fel a felépült összetartozás templomát.
Az egykori falu emlékét márványtábla őrzi, amelyen a lakosok neve és a faluban gyakorolt vallások szimbólumai láthatók. A Sükösd Árpád által 1995-ben emelt emlékművön a következő szöveg áll: "A tó fenekén Bözödújfalu nyugszik, 180 házának volt lakói szétszórva a nagyvilágban ma is siratják. A diktatúra gonosz végrehajtói lerombolták, és elárasztották, ezzel egy egyedülálló történelmi-vallási közösséget szüntettek meg, melyben különböző nemzetiségű és felekezetű családok éltek együtt évszázadokon át, egymást tisztelve, és szeretve, példás békességben. Immár a katolikus, unitárius, görögkatolikus és a székely szombatosok fohászai örökre elnémultak. Legyen e hely a vallásbéke helye és szimbóluma."
Innen Kőrispatakra mentünk, a szalmakalap múzeumba, ahol egy jó hangulatú, humoros bemutató során mindent megtudtunk a szalmakalap készítéséről, viseléséről, szimbólumairól, a szalmából készült emlék- és dísztárgyakról, amelyek a világ minden tájára eljutottak már, hirdetve a helybeliek kézügyességét.
Ezután megint szomorú helyre érkeztünk, Parajdra, ahol már csak múlt időben beszélhetünk a nagy múltú sóbányáról. Mi csak a Sószorost szerettük volna meglátogatni, de omlásveszély miatt azt is zárva találtuk. Csak reménykedhetünk abban, hogy megtalálja a település az újjáéledés módját, újból beindul a fejlődést biztosító turistaforgalom.
Utunkat folytatva Korondra érkeztünk, ahol a Csigadombon az aragonit lelőhelyét kerestük fel, utána pedig a Knop Vencel Aragonit Múzeumban megismerkedhettünk a „székely drágakőként” is ismert aragonit ásvány kitermelési és feldolgozási folyamatával, s megcsodáltuk a belőle készült tárgyakat is. A korondi üzem termékskálája meglepően széles volt: írókészleteket, hamutartókat, virágvázákat, cukortartókat, fényképtartókat, gyümölcstálakat, éjjeli lámpákat, órakereteket, könyvtámaszokat készítettek belőle. Az aragonitból készült használati tárgyak és dísztárgyak az 1890-es Párizsi Világkiállításra is eljutottak. Megtudtuk, hogy a korondi üzemben készült 1944-ben a szovátai fürdőtelepi Jézus Szíve római katolikus kápolna aragonit oltára is, amely egyedülálló Európában. Azt is jó lenne egyszer meglátogatni.
Élményekkel telve érkeztünk meg Hargitafürdőre, az Uz Bence menedékházba, ahol a szállásunk volt. A következő napokban innen indultunk a környék felfedezésére.
Másnap reggel korán indultunk a Madarasi-Hargitára (1801 m), hiszen 26 km gyaloglás és kb. 1000 m szintkülönbség legyőzése várt ránk. A székelyek szent hegye a Hargita-hegység és Székelyföld legmagasabb csúcsa, egy egykori rétegvulkáni kráter peremének északi maradványa. A körülbelül 5 km átmérőjű kráter többi hegycsúcsa az Oltárkő (1358 m), a Rákosi-Hargita (1755 m), a Madéfalvi-Hargita (1709 m) és a Csicsói-Hargita (1759 m). Ezek alkotják a Keleti-Kárpátok egyik legnagyobb vulkáni maradványát. A déli oldalból ered a Hargita leghosszabb folyóvize, a Vargyas-patak.
Utunk során turistákhoz nemigen illő módon hangoskodnunk kellett, ha nem akartunk találkozni medve komával. Bár friss lábnyomait többször is láttuk, szerencsére őfelségével nem találkoztunk. Az igaz, hogy turistákkal se igen találkoztunk az utunk során, csak amikor a Madarasi-Hargita menedékháztól induló turista utat elértük. Akkor viszont egyszeriben nagyon sokan lettünk, már medvétől sem kellett tartanunk. A Madarasi-Hargita menedékház a hegység északnyugati oldalán, 1650 m magasságban található és autóval elérhető, ezért van itt ekkora sokadalom.
A Madarasi-Hargita a leglátogatottabb hegycsúcs a Hargitán. A csúcsra érve a turulmadár, a kopjafák és keresztek erdeje, fából faragott szobrok és sámánoszlopok, a szélben lengedező zászlók sokasága, valamint kisebb és nagyobb kőrakások tanúskodnak arról, hogy a székely és magyar közösségek számára nagyon fontos zarándokhelyre érkeztünk. Ide mindenkinek el kell jönnie legalább egyszer életében. Gyakran mondják: „nem is járt Székelyföldön az, aki a Szent hegyen nem járt”. A csúcsról szép kilátás nyílik a környező hegységekre és medencékre: Libán-tető, Görgényi-havasok, Gyergyói-havasok, Hagymás-hegység, nyugat felé az Erdélyi-medence, tiszta időben pedig a Déli-Kárpátok (Fogarasi-havasok, Királykő) is láthatóak, kelet felé a Csíki-medence és a Csíki-havasok tárulnak elénk. A Madarasi-Hargitát télen is sokan látogatják, hiszen ez a székely síparadicsom.
Miután kellőképpen kigyönyörködtük magunkat, elindultunk visszafelé, ugyanazon az úton haladtunk, mint felfelé, ugyanúgy hangoskodtunk, hogy távol tartsuk medve komát. Fáradtan, de élményekkel telve érkeztünk vissza szálláshelyünkre.
Kirándulásunk harmadik napján könnyebb útra indultuk, az 1759 m magas Csicsói-Hargitára, a szintkülönbség is csak 600 m volt. Most is hangoskodással igyekeztünk távol tartani a medvét. Ezen a napon volt időnk gyűjtögetésre is, gyógynövényeket szedegettünk, áfonyát, málnát, szamócát, egyesek gombát is. Pihentető, szép napunk volt.
A negyedik napon a Kiruly-pataka és a Vargyas völgye borvízforrásait kerestük fel. Elsőként a Festő-borvízforrás vizét kóstoltuk meg, megcsodáltuk a Kalibáskő nevű képződményt, amelyet a patak vize alakított ki. Utána Kirulyfürdőn, az egykori pionírtábor helyszínén szörnyülködtünk a lepusztult épületek láttán. Itt már csak a borvízkút működik. Nemsokára elértük az Asszonybosszantó csárdát, ahol épp akkor „verték” a frissen sült pityókás kenyeret. Itt egy kicsit felfrissítettük magunkat, majd továbbmentünk a Nádasszéki gyógyfürdőhöz, az úgynevezett Banyaáztatóhoz. Vicces, vidám elnevezések. Itt csak körülnéztünk egy kicsit, aztán mentünk is tovább fürödni a Szentegyháza melletti Majzos fürdőre, ahol az EKE 21. vándortábora volt 2012-ben. Ez volt négynapos utunk utolsó közös állomása, innen szétszéledt a csapat. Jó volt újból együtt túrázni, Erdély látványosságait megismerni, vagy újból megcsodálni. Köszönjük Mezei Elemérnek a nagyszerűen megtervezett és levezetett utat, és várjuk a jövő nyári tervet.
Ketten visszamentünk az Uz Bencébe, hogy onnan menjek egy kis pihenés után az EKE Vándortáborba. A következő két nap mofettázással, fürdéssel, pihenéssel telt, erőgyűjtés volt a táborra. Egyik nap Szentegyházára, a Napsugár fürdőbe mentünk, másik nap a kitűnő gyógyhatású Banyaáztatóba. Utána következett a tábor, amelynek a végén gondoltam egy merészet, és úgy döntöttem, hogy a hazafelé úton felkeresem a Madarasi-Hargita menedékházat. Jó minőségű, aszfaltozott, de nagyon szerpentines út vezet Zetelakán, Zeteváralján, Ivómezején keresztül a menedékházig. A táj viszont gyönyörű. És ha már ott voltunk, irány a csúcs! Nem egészen két hét leforgása alatt másodszor jutottam fel a székelyek szent hegyére.
