Azt is közölték, hogy az újítás érdekében korlátozzák tárhelyemet egy terabyte-ról 15 gigabyte-ra. Brutális csökkentés, szóhoz se tudtam jutni. Ismerjük az ilyen negédes, jópofizós vállalati szövegeket, amikor meg akarnak győzni, hogy a rossz, amit ellened akarnak elkövetni, mennyire előnyödre válik. A szolgáltató bizony elkényeztetett mostanig, húsz éven át engedélyezte az egy terát, ezért soha nem éreztem kényszert, hogy töröljek a leveleimből. Össze is gyűltek rendesen, és mivel soha nem kellett törléssel foglalkoznom, azt sem tudtam hirtelen, hol tekinthető meg, mekkora tárhelyet foglalnak. Kollégáim segítségének köszönhetően világosított fel végül a rendszer, hogy bizony 95 gigabyte-nál tartok. Hát jó kis gyűjteményem alakult ki húsz év alatt…
Mit tehetem volna, nekiveselkedtem a takarításnak. Könnyű volt kiszűrni az azonos feladóktól érkezőket, főleg a hivataliakat, amelyekről tudtam, hogy már nem kellenek. De nem ment olyan könnyen, mert csak bizonyos mennyiségű levelet töltött be egyszerre, no meg aztán jól össze voltak keveredve, nem tudtam, hogyan válasszam szét a megtartandót az eldobandótól. Minden takarításnak a klasszikus dilemmája, hogy mi az, amire még szükség lehet, milyen szempontok szerint lehet mégis viszonylag rövid idő alatt és hatékonyan elvégezni a munkát úgy, hogy ne is okozzunk kárt magunknak. Ilyenkor kell nagyon praktikusnak és kreatívnak lenni. Néha nagyon tud fájni ez a mérlegelés. Főleg akkor bosszantó, amikor az ember nem talál világos módszereket az eldobandó és a megtartandó szétválasztására.
De belelendültem, újabb és újabb keresési, rendszerezési módszerek ötlöttek fel bennem. Fogytak is rendesen a levelek, s mindaz, ami kínkeserves munkaként indult, fokozatosan beszippantott. Ismét megbizonyosodtam, hogy ha az ember valamit nagyon akar, rejtett kreativitása aktiválódik. Elbíbelődtem két délután a feladattal, amíg rájöttem, hogyan lehet hatékonyan megoldani. Szépen csökkent a levélmennyiség, egyre többet kerestem, rendszereztem, mappázgattam, tettem-vettem őket, s közben észrevétlenül elkezdődött egy időbeli utazás. Egyre-másra jöttek elő a régi levelek, arcok, üzenetek, témák. Eszembe jutottak városok, helyek, emberek, munkák, illatok, érzések, tekintetek, mondatok, barátságok, vitatkozások. Olyan volt, mint egy hullámvasút, amelyre felültem, és végig vitt az elmúlt húsz évemen. Nyolc giga körül megálltam, s közben kitaláltam, milyen rendszerezési módszerrel fogom ezentúl folyamatosan tisztítani, karbantartani a postaládámat, hiszen hamarosan a tárhelyem csak a töredéke lesz a mostaninak.
A végén hálás voltam a szolgáltatónak, hogy rákényszerített az időutazásra. Bosszúsággal, kínkeservesen indult a munka, de végül kellemes lett, amolyan terápia. Lehet, mégis igazuk van a céges levélíróknak, hogy a rossz is lehet kellemes és hasznos.
