Brósz Irma életútja és művészete sokszorosan összefonódik az erdélyi magyar képzőművészet huszadik századi történelmének drámai fordulataival. Ahhoz a művésznemzedékhez tartozott, amelyet Szentimrei Jenő (1891-1959) fénytelen nemzedéknek nevezett, amelyet a háború, a határváltoztatások és az új, későbbi elnyomó ideológiák bizonytalan pályára sodortak – kezdte a művész életpályájának bemutatását Tibori Szabó Zoltán újságíró.
Megtudtuk: Brósz Irma 115 éve, 1911-ben született Kovásznán, szász, olasz, székely gyökerekkel rendelkező, soknemzetiségű, művelt és tehetős családban. Családi és kulturális öröksége sokszínű szellemi környezetet biztosított számára. Habár rajztehetségére korán felfigyeltek, családja zenei pályára szánta. Végül 1929-ben beiratkozott a kolozsvári szépművészeti főiskolára. Édesanyja 1933-ban öngyilkosságot követett el, ez pedig Brósz Irma életében mély nyomot hagyott.
„A főiskola akkor súlyos anyaggondokkal küzdött: hiányoztak a szakkönyvek, a modellek, az anyagok és a pénz. A diákok gyakran egymást rajzolva tanultak. Irma tehetsége ilyen körülmények között is korán megmutatkozott. Az 1931-es évzáró kiállításon a kritika felfigyelt rá. Nagybányán is megfordult, és részletes jegyzeteket készített az ottani művészek tanácsairól, amelyek festői gondolkodását meghatározták. Bukarestben folytatta tanulmányait, ott diplomázott 1936-ban, majd 1937-ben tanári oklevelet is szerzett. Az 1930-as évek végétől Nagyváradon tanított. 1940-ben visszatért Kolozsvárra, ahol 1966-os nyugdíjazásáig különböző iskolákban oktatott. A tanítás mellett folyamatosan festett: városképei, kolozsvári utcái, Szamos-parti látképei és portréi korai munkásságának meghatározó darabjai. A kritika számon tartotta ezeket a műveket, sokszor írtak róla. Így a nemrég elhunyt Murádin Jenő művészettörténész, aki ennek a nemzedéknek az életútjáról és művészi munkásságáról a legtöbbet írt, Brósz alkotásait kiemelkedőknek tartotta. Brósz első nyilvános szereplése 1939-re datálható, a „Tizenötök” kolozsvári kiállításán mutatkozott be, amelyet a Barabás Miklós Céh fiatal művészei szerveztek. Az a tárlat az erdélyi magyar művészet új nemzedékének csendes, de jelentős fellépése volt, amit a kritika „zajtalan őrségváltásnak” nevezett. Ezt a kiállítást részben az indokolta, hogy az 1939-es román Astra tárlatról a nem román művészeket kizárták. Ez a kirekesztés ösztönözte a fiatal magyar alkotókat, hogy közösségbe tömörüljenek, ezt Brósz Irma egyik leveléből tudjuk” – magyarázta Tibori Szabó Zoltán.
A második világháború után a művész pályája új, de kényszerű irányt vett. A művészeknek az új ideológiai elvárásokhoz kellett alkalmazkodniuk. Az 1940-es évek végén, illetve az 1950-es évek elején a romániai művészeti életet teljesen átszervezték. A művészeket kötelező tagságok, állami megrendelések és ideológiai elvárások hálózták be. A szocreál esztétika megkövetelte a munkásosztály dicsőítését, a pártvezetők ábrázolását, a pozitív hős megjelenítését. Brósz Irma a háború után is több kolozsvári iskolában tanított, ez biztos megélhetést jelentett számára, de festői ambícióit is folytatta. A szocreál korszakból származó művei között találunk munkásábrázolásokat is, de főképpen tájképeket, városképeket és portrékat festett. A nagybányai hatás tovább élt ezekben a művekben, ezért neheztelt rá a hatalom, amely munkáit a kiállításokról a legtöbbször kizárta.
„Nemcsak festett, hanem feljegyzései, naplórészletei által dokumentálta is a második világháború utáni helyzetet: a művészek mindennapi küzdelmeit, az anyagi hiányosságokat, a politikai nyomást, az intézményi átalakulásokat. Később Brósz Irma elismert alkotóvá vált: művei közgyűjteményekbe is bekerültek. 1966-ban nyugdíjba vonult, de továbbra is festett. Kiábrándult a körülötte levő társadalomból, csalódásai, reményvesztettsége elhatalmasodott rajta. Pontosan ötven évvel ezelőtt, 1976. május 18-án öngyilkos lett, ugyanazon a napon és módszerrel, mint édesanyja negyvenhárom évvel korábban” – ismertette a tragikus művészpályát Tibori Szabó Zoltán, akinek Brósz Irmáról szóló monográfiája előkészületben van.
Tibori Szabó Zoltán összegzésében rámutatott: Brósz Irma életműve a huszadik századi erdélyi magyar művészet meghatározó és megkerülhetetlen fejezete. A kegyetlen történelmi körülmények dacára maradandóan beírta nevét az erdélyi magyar művészettörténetbe. Művészete, dokumentáló tevékenysége hozzájárult ahhoz, hogy a fénytelen nemzedék története ma jóval árnyaltabban és gazdagabban táruljon fel.
A kiállítás kurátora, Peltán-Brósz Roland művészettörténész, a művésznő unokaöccse elmondta: gyerekkorában Brósz Irma festményei és a róla szóló történetek között nőtt fel. „Soha nem ismertem, mégis jelen volt valahol az életemben, és megszerettette velem a művészetet és a rajzolást. Nevem hallatán iskolai rajztanáraim meg is kérdezték: rokona vagyok-e? A rajzórákat mindig szerettem. Budapesten, a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, a felvételin az egyik kérdés a nagybányai festőiskolára vonatkozott, amelyről már több mindent tudtam” – mesélt személyes élményeiről. „Ez a kiállítás nemcsak festményekről szól, hanem egy korszakba próbál betekintést nyújtani. Brósz Irma magányos alkotó volt, aki mindig kiállt azok mellett, akiket „el akartak törölni”. Vázlatfüzete, dokumentumai, alkotásai egy lelassult, csendes Kolozsvárt mutatnak meg. Ajánlom ezt a festői világot, ahol a festészet és az igazság elválaszthatatlan” – emelte ki a kiállítás kapcsán Peltán-Brósz Roland.
