„Amikor tegnap jöttem, a Facebook-eseménynél azt láttam, hogy három ember akar részt venni ezen a beszélgetésen. Nagyon reméltem, hogy nem mi vagyunk ketten meg a technikusok” – fordult Solyom-Biró Orsolyához a könyv szerzője, majd gyorsan hozzátette, azért bízik benne, hogy az a három ember valahol a közönség soraiban ül. A poén telibe talált, majd olyan jóleső, önironikus lendülettel huppant a nézők elé, mint ahogy a Vegán disznótor lapjain is nevetésre invitálja az olvasókat.
„Anyukámat meg tudtam nevettetni” – idézte fel a kezdeteket a humorista, aki talán ekkor kapta meg első, fizetség nélküli, de annál fontosabb kritikusi elismerését. Azóta már rengeteg színpadon, pódiumon megfordult poénjaival, a 15. Kolozsvári Ünnepi Könyvhétre pedig már harmadik kötetével érkezett.
Már a fejezetcímek is jelzik, hogy ebben a világban semmi sem az, aminek elsőre látszik: Gyaraló nyilkosok, Receptek egész évre, A Félig Jóllakottak Viadala. A moderátor észrevétele szerint már a tartalomjegyzék is groteszk humort ígér, de a humorista nem hagyta magasan ezt a labdát sem: „Téged már a borító és a tartalomjegyzék is megviselt. Azért nem ennyire kemény olvasmány!” De talán mégis, a könyv a szerzőt is próbára tette, hiszen mint mesélte, korábban útközben jegyezte fel az ötleteit, bízva abban, hogy egyszer majd lesz ideje kezdeni velük valamit. „De nem lehet így könyvet írni, mert akkor négyszáz év alatt készülne el. Neki kellett ülni.”
A Vegán disznótor nem témák szerint épült fel: előbb megszületett a forma, a paródia kerete, és csak utána kereste meg hozzá azt a témát, amelyben a legjobban működhetett az általa elképzelt „teljes káosz”. Bár az ötletek többnyire véletlenül találták meg, a formákkal már tudatosan játszott.
A szerző a „közös apróságok” szerint szervezi humorát, olyan élményeket keres, amiben mindenki magára ismer, és ha ez célt is ér, akkor annál szebb dicséretet nem is tud kapni. A jó és a rossz poén között is világos határt húz: szerinte ma már szinte bármiből lehet viccet csinálni, de nem mindegy, hogyan: „Alapvető szabály, hogy ne bántsunk meg vele senkit. Olykor, még ha nem is volt cél a bántás, valaki megbántódhat, de nem lehet az a cél, hogy bántó legyen. Nem az a kérdés, hogy mivel lehet viccelni, hanem hogy hogyan.”
A könyv azonban más formátum, mint a pódium: nincs visszajelzés egyből, nincs azonnali nevetés, ami jelzi, hogy célba ért a poén. „Erre mondja a könyv szerkesztője, Cserna-Szabó András, hogy Zoli, ezt csak te érted. Nem tudok minden könyvben egy Kőhalmi Zoltánt vagy egy telefonszámot tartani, hogy felhívjanak. Magyarázd el még egy mondattal” – mesélte szerkesztője utasítását. Hiszen a legtöbb poén nem azért nem működik, mert rossz, hanem mert hiányzik belőle az a bizonyos egyetlen mondat, az a bizonyos kapocs.
A beszélgetés végéhez érve az abszurd műfaj természetére is kitért a humorista: „Nem bírják hosszan elviselni az emberek. Ez ennyi. Legalábbis olyan hosszan, mint én” – mondta nevetve. Kötete rövid írásokból építkezik – mint mondta, a hosszú abszurdra sokan csak legyintenek, hogy fárasztó, a rövidre viszont gyakran azt mondják: zseniális. A Vegán disznótor ezért nem lakomát kínál, hanem apró morzsákat – épp annyit, hogy az olvasó még kérjen belőle egyet.
