Apósom antikvárius volt. Kis olvasófülkékről álmodozott, ahol a vásárlói, a váradi értelmiség színe java könyveket böngészhet majd. Amíg lehet. Mert aztán az új hatalom emberei nem csupán a „vagyontárgyakat” – a gyakran ritkaságszámba menő köteteket és lapokat – kobozták el - gyakorlatilag válogatás nélkül és feltehetőleg egyenesen a szemétbe juttatva -, de az apósom köpenyzsebéből a tintaceruzát is.
Én illegalista szülők gyermekeként is kénytelen voltan elismerni, hogy mindez tényleg felháborító volt. Kiegyeztünk abban, hogy az én – a pártból az ötvenes évek elején kirúgott – szüleim is jobb világról álmodoztak, ennek a mákonynak a jegyében vállalták annak idején a nem akármilyen kínzásokat is.
Mindezek ellenére mi ketten jó hatvan esztendeje élünk együtt.
És tanulunk egymástól. Nekem is van mit, hiszen ő magyar tanárnőként nem csak tanítványai lelkében és szellemében hagyott mély nyomokat, de bennem is.
Ezzel én sajnos aligha büszkélkedhetnék. Sajnos.
Summa sumárum, a feleségem előkeresi a Matúra című pedagógiai könyvsorozat Kosztolányi Dezső Édes Anna című kötetéből egy korábban is számolatlanul rám idézett, de általam igazából csak a mai magyar választások nyomán tudatosított szöveget.
Most is csaknem emlékezetből diktálja Kosztolányi Dezsőné Kun Bélára való visszaemlékezéseit:
„Felbukkant a Kun Béla neve. Az uram egyre jobban álmélkodik. Kun Bélával valamikor egy szobában dolgozott a Budapesti Naplónál, a szomszédos íróasztalnál. Nem gondolta, hogy valamikor komolyan is kell venni.
- Te, én felmegyek Kun Bélához – mondja nekem egy napon. – Gyere velem. Kíváncsi vagyok, mi ez itt.
A Visegrádi utcai lakás előszobájában elszánt tekintetű tengerészfiúk ülnek. Kun Béla felesége és cicomásan öltözött kislánya fogad bennünket. Az uram kedves bókokat mond a gyermeknek, dicséri a proletár főnökkisasszony szép ruháját. Azután bemegyünk a másik szobába. Egyedül maradunk Kun Bélával.
- Mondd, mi ez itt öregem? – kérdezi súgva pajtási cinkossággal, kíváncsian megfeszített karral, csodálkozó tenyérrel Kun Bélától, és várja, hogy a régi „»vagány« írótárs fél szemével hunyorogva, csibészesen röhögve bevallja, hogy ez az egész csak móka, s kár izgulni.
Kun Béla azonban állig begombolkozik, propaganda ízű szavakkal vázolja a helyzet komolyságát, s az eljövendő kíméletlen harcot.
– És mi lesz velünk, az írókkal? – faggatja Dide (azaz Kosztolányi - B.B.) a népvezért.
– Reád semmi szükség a proletárállamban –feleli Kun Béla. Versek nem kellenek. Majd találsz valami mesterséget. Ha okoskodsz, ki fogunk végezni.
Lenn az utcán, némán, ámulva összenézünk mi ketten.”
Nekünk már összenézni sem kell. Hová jutottunk, hogy ez az - elvileg a középiskolás tananyagban is szereplő – szöveg is ismeretlen a mai diáktársadalom számára? Mert ez a szöveg annak hétterében, ami manapság Magyarországon, s a mai Magyar-hatalom kolozsvári híveinek körében is történik, rettenetes asszociációkat kelthetne. Nem ez történik.
Annak ellenére sem, hogy Magyar Péter legmegveszekedettebb magyar hívei, Puzsér Robert és társai, akiket a népnemzeti uborkafára felkapaszkodott kultúrpolitikai „miniszterelnök” minden gesztusában kiszolgálni tetszik, azt szorgalmazzák, hogy mindenkit, aki Orbán Viktorra szavazott, sőt aki sunnyova tűrte, hogy rászavazzanak, ki kell takarítani az új haza nyilvánosságából (azaz némileg Kun Béla fogalomrendszeréhez igazítva az eljövendő „európai” világállamból is.)
Arról nem is beszélve, hogy Gulyás Gergelyt, a Fidesz mai frakcióvezetőjét, egykori egyetemi kollégát, és talán barátot – annak bizonnyal ironikus mosolyára reagálva – az európai demokraták által megkoronázott elnök a magyar parlament demokratikus szószékéről igazi kunbélai gesztussal pécézi ki: „Mi van, nem tetszik, Gergő?”
S ettől a Tisza-párt parlementi gyülekezete együttérzően röhög fel.
Mi zajlik itt?
Reménykedjünk benne, hogy mindez tényleg csak móka? Humor, ahogyan fenti mondataikat utólag Puzsérék is puszta mókának nyilvánították? Sajnos tele van a történelem kezdetben szórakoztató, de aztán komorrá fajuló ízléstelenségekkel…
Mintha nem volna amúgy is elég baj köröskörül!
