Forradalmi ünnepségek a francia forradalomtól a magyar szabadságharcig

„Azt mondják, a megyék nem fognak engedelmeskedni, ha a népnek lesz túlsúlya, de a vezetőktől függ kapacitálni az embereket, hogy ha nem szántanak, nem dolgoznak, csupa ünnepléssel úgy járnak, mint a trücsök, mely nyáron dalol, télen pedig koplal” – írta az egyik vezércikkíró a Nemzeti Újság, a korábbi Hazai s Külfülföldi Tudósítások 1848. április 8-i számában, s ez nem az egyetlen korabeli megnyilvánulás, amely attól félti a forradalmat ünneplőket, hogy a túl sok ünneplés közepette elhanyagolják napi teendőiket, s ez előbb-utóbb katasztrofális következményekkel jár. Ha a korábbi három hetet nézzük, valóban se szeri, se száma a békés népünnepélyeknek, amelyekre a hírek terjedésével arányos fáziskéséssel kerül sor, s így persze jól követhető az is, hogy melyik helyi közösség mit hogyan reagál le, mit tart fontosnak, hogyan dolgozza fel azt.

S úgy, ahogyan számos forradalmi előképből és nem utolsósorban egymástól tanulják meg a magyar forradalom és szabadságharcban, hogy miként kell forradalmárnak lenni, miként viselkedik egy forradalmár (hogyan beszél, milyen lehetséges szótárral szólal meg, milyen műfajban, miként öltözködik stb.), ugyanúgy terjednek a forradalmi ünneplés különféle válfajai is, amelyek gyakran különleges egyvelegei a francia forradalmi ünnepségekről hagyományozott historiográfiai tudásnak, a reformkori politikai és nem politikai természetű nyilvános állásfoglalásoknak és ünnepségeknek, s az új helyzetekhez alkalmazott ünnepléskultúrának.

Merthogy egészen egyértelmű, hogy 

a forradalmi viselkedés, beszéd és ünneplés széles repertoárja nem 1848 márciusi találmány

 – s ez persze semmit sem von le az értékéből. „Valamennyien franciák voltunk! Nem olvastunk mást, mint Lamartine-t, Michelet-t, Louis Blanc-ot, Sue-t, Victor Hugót, Béranger-t, s ha egy angol vagy német költő kegyelmet nyert előttünk, úgy az Shelley volt és Heine, maguk is nemzeteik kitagadottjai […] Petőfinél valódi kultusszá fejlődött a franciaimádat. Szobája tele volt aggatva nagybecsű kőmetszvényekkel, miket Párizsból hozatott, s azok a 89-i forradalom férfiai voltak. Danton, Robespierre, Saint-Just, Marat s egy nő, Madame Roland.” – írta Jókai Mór egy visszaemlékezésében, kissé túlozva rajzolva az 1840-es éveket. Leírásában a girondisták, a jakobinusok és a szocialista utópisták látszólag békésen megfértek ebben a környezetben, noha – mint azt később próbálom majd megmutatni – a későbbiekben súlyos következményei lettek az eltérő forradalmi modelleknek az írók közti vitákban, belső feszültségekben is. Viszont abban az értelemben is megkerülhetetlen a Jókai-kommentár, hogy felhívja a figyelmünket a forradalmi előképek, kulturális minták fontosságára, s arra, hogy a forradalmi ünnepléskultúra számára is milyen széles palettát biztosított ez a folyamatos érdeklődés. Hiszen úgy tűnik, jóval a magyar forradalom és szabadságharc előtt számos kulturális mintán keresztül lehetett elsajátítani, hogy milyen egy forradalom, miként viselkedik egy forradalmár, hogyan kell viselkednie, netán miként kell vezetői szerepet felvállalnia, vagy épp hogyan kell elleneznie, szembenéznie mindezzel. Azaz egész forradalmi koreográfia, szövegrepertoár, viselkedésminták sokasága készítette fel a fellépésre még az ez iránt vajmi kevéssé érdeklődő csoportokat vagy egyéneket is. Ezeknek a mintáknak nagy része nem csupán elit olvasmányokban testesült meg, hanem az 1840-es éveknek a nagy médiaforradalma, amely számos napilapot és irodalmi hetilapot, divatlapot eredményezett, rendkívül gyakran forgalmazott az 1789-es nagy francia forradalomról vagy az időben közelebbi forradalmakról leírásokat, kommentárokat, netán szépirodalmi alkotásokban vitte színre a forradalomról való gondolkodást. 

Azok közül a szerzők közül, akiket Jókai csak utalásszerűen említ (de például Fekete Sándor több kutatásában is pontosan azonosított), többen is 

rendkívüli részletességgel idézték fel a francia forradalmi ünnepléskultúra eseményeit, 

ezek tehát távolról sem lehettek ismeretlenek Petőfi és társai számára. A késő reformkori magyar sajtóban többször is felbukkan Charles Villette-nek a szerepe az első forradalmi fesztiválok megszervezésében. Ő már 1789. július 18-án minden eddiginél nagyobb ünnep megszervezését tartotta méltónak arra, hogy „az előzmények nélküli forradalmat megünnepelje.” A Fête de la Fédération-ra ugyan csak egy év múlva, az emlékezetes július 14-én került sor első ízben, de szinte egy évet tartottak az előkészületek a Mars mező közel százezres közösséget befogadni képes stadionszerű kialakításától kezdve egészen a vallási és világi ceremónia aprólékos előkészítéséig, hogy a közel húszezer résztvevőt megvendégelő lakoma előállításáról, s az ezt követő táncról most ne is beszéljünk. A  Fête de la Fédération nem csupán egy nagyon erős mintát teremtett arra, hogy miként lehet és kell megünnepelni a békés forradalmat, és, hogy az ünnepség és a forradalom nem két különböző dolog, hanem hosszú évtizedek múlva is irigyelt és követett formában ötvözte a vallási, az udvari és a népünnepélyt. De a Fête de la Fédération-hoz vezető évben – ahogyan ezt remek, La fete revolutionnaire című könyvében Mona Ozouf részletesen megmutatta – már rengeteg, apró, spontán, néha az erőszaktól sem visszariadó, 

a macskazenétől az önfeledt népünnepélyig terjedő ünnep készítette elő az emlékezetes alkalmat. 

Amely természetesen távolról sem volt az első a forradalmisággal összekapcsolt ünnepek sorában. Az Ész Ünnepe, az a Robespierre-hez kötődő híres-hírhedt politikai ünnep, a Legfelsőbb Lény Ünnepe vagy a Szabadság Ünnepe, amely a Bastille-tól indult s a Champ-de-Mars-on ért véget, s útba ejtette a Carrousel teret, ahol a guillotine-t is ünnepélyesen felszerelték, csak néhány szórványos példa azzal kapcsolatban, hogy mennyire tág ünnepléskultúrát honosított meg a francia forradalom, s hogy ennek az íve a békés, táncos eszemiszomtól egészen a véres látványig terjedhetett. Persze, egyáltalán nem volt mindegy, hogy épp melyik ünnepet választotta valaki, s e forradalmiságnak igen eltérő értelmezését vitték színre az egyes ünnepségek. Az, hogy ki, mikor, hol és mit ünnepelt, egyben a forradalomról alkotott véleményét is kifejezte, s a különböző forradalmi nézetek, csoportosulások és filozófiák látványosan visszaköszöntek ezekben az ünnepségekben is.

Ezért is különösen fontos, ha képesek vagyunk felfedezni, hogy az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharcban nem csupán egyfajta forradalmi ünnep van, s mennyi mindent elfed, ha csupán kizárólag március 15-re emlékezünk. Hogy egy nagyon helyi példát hozzak, 

Kolozsvár szempontjából egyáltalán nem természetes a március 15-i ünnep, hiszen itt március 21-én kezdődik a forradalom, 

s mivel tudatában vannak saját szerepüknek az unió kimondásában, a helyi szereplők nem győzik hangsúlyozni, hogy ez a nap a forradalom helyi időszámítása. Ezért alkotják meg olyan hamar a helyi változatát is a Nemzeti dalnak (amit az itteni sajtó még Petőfi Esküjeként ismer és emleget), s ez terjed félelmetes sebességgel. Brassai Sámuel Vasárnapi Újságja, az első magyar néplap például így számol be arról, ahogyan a pesti ünneplési mintát azonnal helyi tartalmakkal töltik fel: „Márt. 21-dike a magyar nemzeti bájos tavasz hajnala ránk nézve. Roppant néptömeg hullámzotta körül a tanácsházat a szabadság szent érzelmeitől lángolva; nemzeti színű lobogók repkedtek a szélben. Egyik, Unió feliratú lobogót a szemeink előtt tűzték ki a tanácsház fedélhomlokzatára. Nemzeti háromszín díszlett minden kalapon vagy mellen. […] A küldöttség által a királyi kormányszékhez vitt felirat kívánt visszhangra talált – egyik tanúja ennek a cenzúrai bábáskodás nélkül megszülethetett lapunk is. Estve nagyszerű fáklyás menet volt, milyet tán soha nem látott még városunk. 300 fáklya lobogó fényénél, magyar zeneszónál ment a fiatalság előbb kormányzó őn[agy]m[é]l[tósá]gához, azután id. gr. Bethlen Jánoshoz s tanár Méhes Sámuelhez […] Szavalók a mi Gyulai Palinknak [azaz van a ti Petőfi Sándorotok meg a mi Gyulai Palink! – TSzL] lelkes „erdélyi dalát” is, mely a mart. 21-ki diadalünnep fényes estéjén zendült meg először a fiatalság ajkain, s azóta már a legkisebb tanuló gyermek is tudja és szavalja. Itt következik a szép dal:

Nyugat felől testvérünk ajkiról
A szent szabadság mennydörgése szól,
Ébredjünk és fogjunk kezet 
S dörögjön fel hazánk felett
E szó:
Legyen szívben, hazában
Az ébredő magyar közt unio!

Nyugat felől testvérünk ajkiról
A nemzetegység szent igéje szól,
Ki nyugszik még?! ki vesztegel?
Most vagy soha! dörögjön fel:
E szó:
A két magyar hazában
Legyen szabadság, legyen unio!”

Beszédes, hogy a Brassai Sámuel beszámolója szerint futótűzszerűen terjedő „kolozsvári nemzeti dal” máshová teszi a hangsúlyokat, mint Petőfi szövege, s szinte kizárólag az unióról szól. A pesti sajtóban itt-ott meg is róják a kolozsváriakat azért, hogy mennyire háttérbe szorult itt a cenzúra eltörlésének a kérdése, s a helyi kiáltvány szerint például megelégednek annak a lassú felszámolásával is. A kolozsvári ünnepség, a március 21. helyi kultizálása a helyi érdekekről is szól, s egyben arra is nyomatékosan felhívja a figyelmünket, hogy árgusabb szemekkel figyeljünk oda a forradalom helyi ünnepléskultúrájára. 

Hiszen a kolozsváriak például különösen büszkék, hogy több más helyszínnel szemben ők békésen ünnepelnek 

(s itt máris látjuk a korai különbségtételt a békés és a valaki ellenében történő, gyakran erőszakkal is járó ünnep között), noha nyilván így is akad sugallatos megoldás arra, hogy miként fejezzék ki az ellenszenveiket: „Ily magatartással üdvözlé Kolozsvár a szabadság, egyenlőség, testvériség első reggelét. Senki ellen semmi demonstráció. Csupán a fáklyák süllyedtek alá, mikor a menet a conservatív vezérek háza előtt vonult el.” Beszédes viszont, hogy röpke egy hónap múlva már nem riadnak vissza az erőszakos ünnepléstől sem. Noha ezt még a helyi Erdélyi Híradó kissé zavartan kommentálja, Pestről nézve ez a mérsékelt erőszak része a forradalmi ünneplésnek. Jókai az Életképekben helyeslően harangozza be, hogy végre Kolozsváron is megtanultak „igazán forradalmárok” lenni: „oratiók, fáklyászenék, rakéták nem hiányzottak, amint illik (…) A Múlt és Jelen újságnak sok száma megégetteték, a Szilágyi Ferenc – Metternichnek e volt legkézcsókolóbb bérszolgája Erdélyben, most is Bécsbe futott – ablakait beverték… minden amint illik.” (Életképek 1848. április 23., 18. sz., 540.)

A közös ünnepen túlmenően az egyes csoportok, rétegek saját érdekeik szerint ünnepelnek, s ez azért rendkívül fontos, mert látni engedi, hogy a forradalom és szabadságharc a közös elveken és érdekeken túl mennyi rétegérdeket hozott felszínre. Például a szepesi Smizsányban és Iglón a magyar és a szlovák lakosság nem annyira a sajtószabadságot, az uniót vagy más, Kolozsváron és Pesten fennen hangoztatott elveket ünnepel, hanem a jobbágyság eltörlését, s igazi népünnepély kerekedik ebből, aminek a modelljét a reformkori népünnepélyek adják: „Testvériség szép példája. Folyó esztendő május 9-én Iglón az új törvények közzététele végett provincialis gyűlés tartaván, erre az iglói magyar, német nemzeti őrök által a szomszéd smizsányi tót lakosság is vendégül meghívattatott elérkeztökkor a jobbágyszabadság ünneplésére taracklövésekkel, zászlókkal, zenével szívesen fogadtattak. Ezen őszinte testvéries kitüntetést a smizsányi lakosság viszonozni akarván, az iglói nemzetőröket május 21-re barátilag meghítta s volt ekkor öröm és kézszorítás, pecsenye és bor, volt tánc falusi legény polgárnővel, városi legény falusi menyecskével s volt őszinte és szent ígéret, hogy a két helység egymás mellett leszen hűn és testvérileg, jöjjön a vész bárhonnan.” (Jelenkor 1848. június 1., 65. sz., 269.) Eközben 

a pesti céhlegények áprilisi és májusi fellépései teljességgel más alakot öltenek

s jól érzékelhető, hogy „forradalmuk”, szolidaritásuk mennyire máshonnan veszi a mintákat és mennyire a saját helyzetükre szabják a forradalmat: „Párizsnak egy városnegyedében már nem fizetnek házbért. A zsellérek a communismus elveihez csatlakoztak, a háziurak ki vannak barricadirozva. A minapi népgyűlésen a pestiek is gyakorlatba akarták hozni e nem-adózási rendszert. […] A háziurak egytül egyig abszolút monarchák, Dalailámák, orosz cárok, török szultánok, Nérók, Caligulák és Dsingiszkánok, házmestereik pedig megannyi Guizot, Metternich, Paskevics, Apponyi, Radeczki, törökbasák, mandarinok, hetmanok és administratorok! […] A pesti kézművesek is fellázzadtak, nem akarnak dolgozni zsaroló mestereiknek többé. Ezer meg ezer kézműves tolong az utcákon a városház felé. A városi tanácsot pokolba kergették, a tisztviselőket, Rottenbiller és Kacskovicson kívül, mind detronisálták. S ha isten úgy akarja, 

a céhládákat meg fogják égetni a szabadságtéren, mint megégették a sajtótörvényeket 

s felszabadítják az ipart.” (Életképek 1848. április 23., 18. sz., 534.) 

Ez már teljesen más politikai nyelv és modell, s nem véletlen, hogy ebből nő ki a céhlegények híres sztrájkja s egy olyan típusú radikalizálódás, amely az első vérontáshoz is vezet májusban. S ha figyelmesebben megnézzük azt, hogy ez a csoport miként használja már április közepén az ünneplés néha ijesztően vad, kiforgatott, gúny tárgyává tett rítusait, érthető lesz, hogy miért is növekszik a távolság köztük és azok között, akik békés forradalmat és békés forradalmi ünnepet tudnak elképzelni, s óvakodnak az erőszak különféle formáitól: „Éjjel fölséges macskazenéket kaptak a polgármestertől kezdve a tisztelt extanácsosok. Egyik szebb volt, mint a másik. Repedt serpenyők, undok kerepelők, tülkök, sípok, vasfazekak harmóniája mellett ezer bömbölő hang, kutyák ugatása, macskák nyivákolása, kacaj és ablakbetörés. Királyi mulatság! Minden a legszebb rendben ment véghez. A szónok, ki a tisztelgő népet vezette, felállt a megtisztelgő laka előtt a tribunere s szónoklá, mondván: ki az a semmirekellő, aki Magyarország fővárosában a magyar szabadságot elnyomni segített? Ezer ajk kiáltá a megtisztelt nevét.

A szónok folytatá:

– Mit érdemelt az olyan hivatalnok, ki Magyarország megőszült, magyar kenyéren dudává hízott s magyarul kenyeret kérni sem tud?

– Akasztófát! – ordítá valamennyi torok.

– Ülhet-e a zöld asztalnál tovább is, ki a népnek az igazságot mindég hamis mértékkel szabta? Van-e helye a kenett markúnak becsületes emberek társaságában?

– Van a pokolban! – kiált fel egy hang, – ott morzsoljon kukoricát láncon. Pokolra vele!

– Fogadja tehát tisztelt N. uram soknemű érdemeiért e díszes tiszteletét a népnek és akassza föl magát!

Erre megzendültek a tülkök, vasfazekak, serpenyők és sípok. Az ajkak elkezdtek ugatni, miákolni, fütyülni és pisszegetni: hogy a holdnak is félre állt a szája égrevigyorodtában.”[1] – szól a beszámoló a Hetilapban a forradalmi charivariról / macskazenéről, s épp 

egy ilyen macskazene lesz az, amely május 10-én Lederer ellen irányul s vérontásba torkollik. 

Nem véletlen, hogy ennek a vérontásnak a nyomán nem csupán a céhes legények közösségén messze túlnövő felháborodás csap magasra, hanem felerősödnek azok a hangok is, amelyek a politikai macskazenét olyan erőszakos, provokatív, persziflált ünnepségként értelmezik, amely könnyen vezet tettlegességhez. 

Az ünneplésnek ez a formája is képes megmutatni a belső törésvonalakat általában a forradalmárok, de az írók és művészek körében is – egyébként a forradalom előtt, de a forradalmat és szabadságharcot követően is: ez annak a kérdése, hogy milyenek az igazi forradalmak, hogyan zajlanak le, torkollhatnak-e erőszakba vagy folyamodhatnak-e bármikor erőszakhoz, mikor legitim az erőszak vagy akár a vérontás. Például Jókai Mór már a forradalom első napjaiban a Nyílt szavak honunk fiatalságához címet viselő kiáltványában (amely egyébként a nem magyar nyelvű ifjúság elfogadására és a zsidók emancipációjára szólít fel) aggodalommal tekint azokra a forradalmárokra, akik az erőszakot megoldásnak látják, s többszörösen is hangsúlyozza, hogy a forradalom és szabadságharc céljaival teljesen egybehangzó a polgári békés, munkás mindennapi élet szerves folytatása: „Magánkötelességeinket a forradalom ideje alatt se feledjük el: mihelyt a kardot letettük, térjünk napi munkáinkhoz s adjunk példát a népnek, mint tettük a forradalom kikiáltásakor. (…) Ezért komolyan megrójuk mindazokat, kik jelen időben, midőn az izgatott kedélyeket a rend és béke eszméire kellene téríteni, a vak lázadás üszkét szórják a nép közé, kik a népet a fegyveres katonaság ellen bujtogatják, kik a kasztákat egymás elleni irigységre költik, s kinyilatkoztatjuk: hogy mi egyéb ellenséget nem ismerünk, mint kik kitűzött jelszavainkat tiszteletben tartják. Ezen jelszavak: béke, egyenlőség és szabadság. Ellenségeink tehát, kik a véres lázadásra izgatnak.” De aztán néhány nap múlva, a kormányalakítás apropóján ugyancsak ő fogalmaz vészjóslóan: „Legyen a nép képviselve, nehogy munkáskezeit oly vasra legyen kénytelen tenni, melynek szántása után nem barázdák, hanem sírhalmok támadnak.”

(A békés, illetve az erőszakhoz folyamodó, véres forradalom dilemmája akár egyazon alkotó életművében is jól végigkövethető. Az egyik leglátványosabb példánk erre maga Petőfi, aki 1849-re annyira radikalizálódik e tekintetben, hogy a békés forradalom elvétől eljut a radikális republikanizmus víziójáig: beszédes e tekintetben a nem publikált, mert annyira radikálisnak tartott Akasszátok fel a királyokat! A forradalmi Petőfiből tehát valójában több is van, s ráadásul olyanok, amelyek akár a kortársai számára is összeférhetetlennek minősültek.) 

A békés, illetve véres forradalomnak a dilemmája nem áll meg a forradalom előtti és alatti időszak szövegeinél. 

Az egyik legfontosabb és parázsló kérdése lesz a forradalmat követő időszaknak, főként miután Kemény Zsigmond nyilvánosan is megpróbál számot vetni a felelősség kérdésével a Forradalom után, illetve a Még egy szó a forradalom után című röpirataiban, esszéiben. Sőt ez a kérdés a felszín alatt folyton visszatér a következő években is, s jól megragadható nemcsak Kemény és az irodalmi Deák-párt egyik fontos hivatkozási pontjában, Macaulay nagy terjedelmű, az angol forradalomról szóló esszéjének kétségbeesett olvasásában, értelmezésében. Nagyon beszédes és igen kevéssé végiggondolt a szakmámban, hogy Keménynek és társainak épp ezért a legfontosabb hivatkozási pontja az 1850-es években Macaulay, a híres angol történetíró és részben az ún. whig típusú liberalizmus. A megrázkódtatások nélküli, békésen lezárt foradalom történetének nyilván nagy eszményképe Macaulay, aki az angol forradalmat ajánlotta olyanként, amely idejében „be tudta fejezni önmagát”. Ugyanez a kérdés, amelyet annyi esszéjében körüljár Kemény Zsigmond: ti. hogy a magyar történelem nagy, súlyos veszteséggel járó eseményeihez mi vezetett Mohácstól a magyar forradalom és szabadságharcig, s hogyan lehetett volna vagy lehetne feloldani ezek feszültségét.

A forradalmi ünnepségek szerepének, természetének, előképeinek átgondolása rendkívül sokat tehet hozzá annak a megértéséhez, hogy miként, mennyi érdek mentén rétegződik a magyar forradalom és szabadságharc, hányfajta forradalomszemlélet metszéspontját, néha kemény ütközését lehet ezen keresztül belátni, s miként mutathatja meg a magyar forradalom- és szabadságharc politikai és kulturális eszmetörténeti sokszínűségét is.

[1] I. m. 535.