Klassz: régi művek, mai kérdések a klasszikus magyar irodalomról (1.)
Hosszú út vezetett adddig, amíg Gyulai Pál a 19. század második felének egyik legbefolyásosabb irodalmi tekintélyévé vált, kulturális ikonná: sokak által megbecsült, körülrajongott, mások által meg végletesen megtagadott, vitatott személyiséggé, akinek a megítélése már a saját korában messze túlmutatott a személyén.
Három erős, összetéveszthetlen személyiségjegye – markáns kritikus hangja, bátorsága és rendkívüli intellektusa – már tizenévesként láthatóvá vált. Amikor még egyáltalán nem volt biztos az 1848-as forradalom győzelme, a fiatal, lázadó Gyulai vezette egykori iskolájának, a református kollégiumnak a diákjait a gubernium épülete elé, s a kolozsvári forradalom időszakában ugyancsak a tehetséges,
az ekkortájt még „erdélyi Petőfinek” is becézett fiatal,
de már jól ismert költő versével fogalmazták meg a követeléseket. S noha a szabadságharc véres polgárháborús és az ezt követő elnyomatás közvetlen időszakát mentora és munkaadója, Teleki Domokos titkáraként annak családjánál éli át, a szabadságharc kudarca folyamatosan foglalkoztatja. Erre az élményre támaszkodik első nagyregénye, egyben az első modern magyar lélektani regény is, a cenzúra által betiltott Egy régi udvarház utolsó gazdája. Az alig huszonéves fiatal író korának legkorszerűbb alkotóira emlékeztet abban, ahogyan felépíti egy idősödő, a szabadságharcot betegen, elvonultan átvészelő, arról mit sem tudó nemes döbbenetes szembesülését a polgáhárborúval, egy teljes világ eltűnésével, saját környezetének és családjának átalakulásával. A regény különleges megoldása, hogy a tárgyi környzet, a udvarház pusztulásán, romosodásán, kísértetiessé válásán át érzékelteti sugallatosan a főhős személyiségének roncsolódását.
A regény megírásának időszakában Gyulai már tudatosan készül az írói hivatásra, s az 1850-es évekre jellemző módon még egyszerre ír verset, prózát, kritikát, s ha csak az olyan rendkívül jól sikerült novellákat és kisregényeket nézzük, mint a Vén színész, amely az első kiforrott magyar művészregény, vagy a Nők a tükör előtt, elgondolkodtathat, hogy miként, hová alakulhatott volna prózaírói pályája, ha nem
kritikusként, szerkesztőként és irodalomtörténész egyetemi tanárként lesz elismert.
Folyamatosan ott van azok között, akik az 1850-es évek elején lapindításban és az irodalmi élet újraindításában gondolkodnak, így hát nem meglepő, hogy 1853-ban egy rövid életű kritikai lappal kísérletezik (s tudomásul veszi, hogy erre még nincsen elég kereslet), majd 1854-ben Pákh Alberttel és Jókai Mórral együtt indítja el a század egyik leghosszabb életű, rendkívül sikeres néplapját, a Vasárnapi Lapokat. Ugyan az alapítók hamar összekülönböznek, de ez a tág értelemben vett középosztálynak szóló folyóirat jól érzékelteti Gyulai útkeresését s vonzódását az akkortájt kibontakozó modern újságírás általa igényesnek tartott típusai, műfajai, megoldásai iránt. Ez készteti a későbbiekben arra, hogy az 1860-as évek elején Arany János lapjaihoz, a Szépirodalmi Figyelőhöz, majd a Koszorúhoz csatlakozzon, s arra is, hogy az 1870-es években aktívan segítsen a század egyik legfontosabb, különösen igényes, ún. szemléző (review/revue) folyóiratának, a Budapesti Szemlének a harmadszori újraindításában. A Magyar Tudományos Akadémia megbízásából évtizedeken át ennek főszerkesztőjeként tevékenykedik, s olyan munkatársakat toboroz maga köré, mint a századforduló tehetséges, frankofil kritikusa és prózaírója, Ambrus Zoltán, vagy az akkorra már az irodalomtól látszólag visszavonult, a lapban álnéven közlő Arany László.
De az 1850-es évek már elhozza a kritikus Gyulai kibontakozását is. A sokak számára meghökkentő
éles, polémikus, szatirikus hangvétel mesterjegye lesz,
olyan márka, ami révén hamar az érdeklődés és a viták kereszttüzébe kerül. Az irodalmi Deák-párt tagjaként (azaz a Deák Ferenc köré csoportosuló értelmiségiek egyikeként) maga is kritikusan viszonyul nem csupán a Habsburg-házhoz, hanem azokhoz is, akikről úgy érzi, hogy a nemzeti irodalmat és kultúrát pusztán üres hívószóként használják, és a nemzeti jelképekkel viszaélve minőségileg sokadrangú művészeti alkotásokkal fedik el a minőség hiányát. A minőségi nemzeti kultúra megteremtésének ez a mércéje vezérli számos olyan polémiáját, amely ekkortájt már megkerülhetetlenné teszi. Ilyen a minőségi kritika és kritikai fórumok megteremtéséről folytatott számos vitája, vagy a század közepének nagy és visszhangos ún. nőíró-vitája (amelyben még sógornőjével, Szendrey Júliával is ellenkező álláspontot foglal el, amikor kétellyel szemléli a prózát, drámát és tudományt művelő, folyóiratot szerkesztő nők munkásságát, s csupán a lírára vagy fordításra tartja őket alkalmasnak).
Máig homály fedi, hogy a nőírókkal kapcsolatos ekkori kételyeiben mennyi az elvi és a személyes arány. Ez az az időszak ugyanis, amikor Szendrey Júlia húgát, a szintén rendkívül művelt és érzékeny Máriát veszi feleségül, s kétségkívül aggódva figyelik a nővér, Júlia második házasságának érzelmi árnyoldalait, a női értelmiségi lét kiszolgáltatottságát. A magánélet árnyalatai letagadhatatlanul visszaköszönnek számos alkotásában és elvi döntésében. Ott vannak a Kolozsvárott kiemelkedő színészként feltűnő és nagyon fiatalon elhunyt bátyjának, Gyulai Ferencnek szentelt Vén színészben és számos színikritikájában, de tetten érni ezeket a korszak egyik legkedveltebb szavalati darabjában, a Három árvában, amelyet felesége hirtelen halála ihletett. Noha magánéletét ritkán tárta kendőzetlenül a nagyközönség elé, nem lehet elmenni amellett, ahogyan
folyamatosan árnyékok vetülnek a magánéletére,
és rendkívüli méltósággal és kitartással viseli ezeket: apja gyerekként megélt halála, bátyja, majd öccse elvesztése, felesége korai tragikus halála egyaránt megviselik, özvegyként az ugyancsak özvegy apósával, Szendrey Ignáccal kettesben nevelik a három félárván maradt gyereket meglepően nagy egyetértésben – rendkívül más arca ez Szendreynek, mint amit a Petőfivel való kapcsolatából ismerünk.
Ez már az 1860-as évek, amikortól Gyulai – néhány éves, a kolozsvári református kollégiumban eltöltött emlékezetes tanári időszakot követően, amely alatt az Erdélyi Múzeum-Egyesület megszervezésében is rendkívül tevékenyen részt vett – Budapesten az irodalmi élet sűrűjében találja magát. Látványosan fiatalon akadémikus lesz, s 1865-től ő veszi át a frissen indított első akadémiai színészképző intézmény, a Színi Tanoda szakmai vezetését is. Kiteljesedő szakmai ismertsége nyomán esik rá a választás, amikor Toldy Ferenc, a magyar nyelv és irodalom első modern professzora halálát követően utódot keresnek a pesti egyetemen, s egyáltalán nem meglepő módon ő lesz az önállósuló magyar irodalomtörténet tanszék első professzora. Olyan kutató- és tanárgenerációk kerülnek ki a pesti egyetemi környezetéből, amelyek meghatározzák a századforduló magyar kritikai irodalomtörténet életét és oktatói elitjét – elég csak a legendás Horváth Jánosra gondolnunk. Noha ekkortájt már élesek az őt bíráló, tévedéseit vagy szűklátókörűségét emlegető hangok is, amelyek nyomán utólag gyakran volt szokás elsekélyesedő, merev személyiségként felfogni az ekkori Gyulait, elgondolkodtató mindaz, amit a levéltári, kézirattári források vagy a hallgatói visszaemlékezések mutatnak belőle. Ez pedig látványosan izgalmas: például, az 1870-es években úgy oktatja a pesti egyetemen Arany János Toldi-trilógiáját, hogy Arany még be sem fejezte azt, s ezzel valójában barátjára és alkotótársára is komoly nyomást gyakorol, hogy az elkészüljön a Toldi szerelmével és trilógiává alakítsa Toldi történetét. De a Jókai-művek is ott vannak a vizsgakérdések között, s így már egészen elgondolkodtató, hogy akár kritikusan szemléli a kortárs irodalmat (mint Jókai esetében), akár elismerően (mint ahogyan Arany példája mutatja), Jókai az élő, kortárs irodalmat is oktatja az egyetemen, s ez valóban rendkívüli szellemi nyitottságról és egy igen sajátos, a korban rendhagyó irodalomtörténeti szemléletről árulkodik. Egyetemi hallgatói
úgy emlékeznek vissza rá, mint nagy hatású előadóra,
aki – a kor szokásával szembemenve – nem felolvas, hanem látványosan előad, s akinek az óráin néha a karzaton is megjelennek a külsős érdeklődők, elsősorban nők. Látványos s a mai egyetemi oktatók is megirigyelhetnék, amikor már élete első egyetemi előadását követően hangos ovációval és babérkoszorúval ünneplik hallgatói. Ez ugyan nem ritka a korabeli európai egyetemeken, de nem is bevett szokás a magyar egyetemi oktatásban.
Kolozsvárra és Erdélyre mindig is nosztalgiával gondolt, noha az 1850-es évek végén ő is annak az erdélyi nemzedéknek a tagja volt, amely az egyre inkább centralizálódó nemzeti kultúra logikája szerint Pestben látta a kiemelkedő irodalmi, művészeti és kulturális lehetőségeket. Az 1872-ben alapított kolozsvári egyetemtől kapta díszdoktori címét is Hugo von Meltzl germanista professzor, Petőfi-kutató, a világ első összehasonlító irodalomtudományi szaklapja társalapítójának a javaslatára. Befolyása kétségkívül ezen az egyetemen is érződött: például Imre Sándort, a kolozsvári egyetem első irodalomtörténész professzorát az ő hathatós javaslatára nevezték ki. Őt is, mint számos erdélyi tudóst – köztük az orientalista Kuun Gézát, vagy a református püspök és remek fordító Nagy Pétert – tudatosan foglalkoztatta nagy hatású századvégi folyóiratában, a Budapesti Szemlében. A gyászoló család is nyilvánvalóan Gyulai végakaratát követve rendelkezett úgy, hogy
könyvtára szimbolikus módon Kolozsvárra kerüljön
egykori kedves református kollégiumának könyvtárába. Ma ez az anyag is – az államosítás nyomán – sajnos szétszórtan, de jól felismerhetően a Román Akadémia kolozsvári fiókjának a könyvtárában kutatható.
Az idősödő Gyulai sok fiatalabb kortársa számára vált célponttá, hisz a neve és személye egyben egy sor intézményt jelentett az Akadémiától a pesti egyetemen át a Kisfaludy Társaságig (a korszak nagy hatású, exkluzív, zártkörű irodalmi egyesületéig), s néhol ez a méltatlan és szűklátókörű stigma hagyományozódott át róla a magyar irodalomtörténetben is. Mindez annak ellenére, hogy kétségkívül a magyar irodalom modernizációjának nagy és fontos korszaka – a 19. század második fele – nehezen érthető meg nélküle és rendkívül színes életműve nélkül, amelyben vannak méltatlanul elfeledett novellák és regények, a korszak egyik úttörő verses regénye (a Romhányi), de korszakos esszék (például a magyar irodalomtörténet első olyan összefoglalója, amely 1854-ben már történeti nézőpontból értelmezi a Petőfi-életművet), nagy hatású kritikák és néhány emlékezetes vers is. Jól érzékelte a Nyugat nemzedékének a kritikusa, Schöpflin Aladár is a különleges alkotói karakterét és státusát, amikor szinte azonnal Gyulai halála után arra figyelmeztette nemzedéktársait, hogy mennyire kiérlelt, kerek egész volt ez az életmű már egy évtizeddel korábban.
