A borsafüredi olimpiai álom megálmodója
Volt egyszer egy korszak, amikor a magyar sportban a siker nem a reflektorok fényét, hanem a közösség tiszteletét jelentette. A modern olimpiai mozgalom hajnalán olyan nevek tűntek fel, akik akkoriban megkerülhetetlenek voltak, ma mégis a feledés homályába vesztek. Közéjük tartozott Déván István, a századforduló egyik legsokoldalúbb magyar sportolója.
Déván István 1890. november 4-én született Pozsonyban, és alig múlt húszéves, amikor már Budapest bajnokaként ünnepelték a 400 méteres síkfutásban. A kor legnagyobb elismerései közé tartozott ez a cím, és Déván nem is állt meg: dolgozott, versenyzett, győzött. Miután 1912-ben országos rekordot döntött negyedmérföldön, természetes volt, hogy helyet kapott a stockholmi olimpiai csapatban. Bár kimagasló eredményt nem ért el – 200 méteres síkfutásban az elődöntőben esett ki – óriási tapasztalatot szerzett, aki előtt igen fényes atlétakarrier állott.
A világ ekkor még nem tudta, hogy ez a fiatal férfi később a havas hegyoldalakon is maradandót alkot majd. Ő maga sem sejtette, hogy a történelem hamarosan közbeszól: az első világháború kitörése mindent megváltoztatott. A pályák porát felváltotta a front zaja, és Déván élete új, kiszámíthatatlan irányt vett.
A tél, amely mindent megváltoztatott
1914 januárja volt, a Svábhegyen még minden a sport körül forgott. Déván István ekkor találkozott először azzal a világgal, amely később második otthonává vált: a sísporttal. A bobcsapat épp a bajnokságra készült, amikor váratlanul jött a hír: az istenhegyi utat felszórták salakkal. A bobtréningnek lőttek. A csapat bosszús volt, de Dévánban valami más motoszkált. A bobcsapat fékezője, a vívóbajnok Krencsey Géza már akkoriban is síelt. Ebéd után Déván kölcsönkérte a léceit — csak egy próbára, csak egy kis csúszkálásra a Normafa felé.
A hegyoldalakat aznap 20–25 centiméteres, friss porhó borította. A nagy lejtőnél néhány síelő álldogált. Déván odalépett egyikükhöz — később kiderült, hogy Blaskó Arthur, a síszövetség egykori tanácstagja volt —, és megkérdezte, le lehet-e menni a meredek oldalon. Blaskó csak annyit mondott: ha kezdő, jobb, ha nem próbálkozik. A mondat még el sem halt a levegőben, ő már el is tűnt a lejtőn, mögötte hatalmas porfelhő jelezte a sebességet. Déván sem teketóriázott. Nekiindult… És hatalmasat bukott. De a hó puha volt, a kaland pedig édes. Mire feltápászkodott, már tudta: valami új kezdődött el. Még aznap beleszeretett a síelésbe. Másnap pedig – ahogy mesélte – vett az egyik barátjától egy erősen használt, régi sít és egy hatalmas bambuszbotot. A felszerelés korántsem volt tökéletes, de Dévánnak nem is kellett több. A hegy hívta, ő pedig válaszolt. Nem sejtette, hogy ez a véletlen találkozás a hóval később az egész életét új irányba tereli. Ahogy azt sem, hogy néhány hónap múlva a világ lángba borul.
Fiatalon vonult be, és tüzér hadnagyként szerelt le — több kitüntetéssel a mellén, amelyek mögött nemcsak bátorság, hanem jókora szerencse is állt. Talán ennek is köszönhetően 1915-ben szabadságra engedték, ő pedig megnyerte a 400 és 800 méteres síkfutás országos bajnokságát. Az olasz fronton viszont nemcsak a túlélésért kellett küzdenie, hanem a sors különös játékának köszönhetően új szenvedélyére is rátalált. A tiroli havasok vakító fehér bércei között olyan lehetőség nyílt előtte, amire nem számított. A sorozások idején a sporthírnév nem jelentett felmentést – a legnagyobb bajnokok is ugyanúgy álltak sorba, mint bárki más. De Dévánnak mégis jutott valami, amit kevesen kaptak meg: a hegyek között szolgáló alakulatoknál kiváló síoktatók vették a szárnyaik alá.
A front rideg valósága mögött ott húzódott egy másik világ: a hómezők csendje, a meredek lejtők kihívása, a mozgás szabadsága. Déván pedig élt a lehetőséggel. Nemcsak a síelés alapjait sajátította el, hanem a technika finomságait, a mozdulatok mechanikáját, az ugrások fizikáját is. A testét addig a futópályákon edző bajnok most a hegyekben talált új ritmusra.
A hegyek hívása: Déván István második sportélete
A front évei nem törték meg, inkább új erőt adtak neki. Alig tette le az egyenruhát, máris visszatért ahhoz, ami mindig is az élete középpontja volt: a sporthoz. És mintha bepótolni akarná a háború elveszett éveit, sorra jöttek az újabb és újabb sikerek. 1922-ben magyar gyorskorcsolyabajnok lett, majd atlétikában elnyerte az akkori „összetett síbajnokság” címét — egy ma már különösnek tűnő versenyszámot, amely középtávfutásból és távolugrásból állt. Déván számára ez csak újabb bizonyíték volt arra, hogy a mozgás minden formája otthonos neki.
De nem állt meg itt. Tagja volt a Magyar Atlétikai Club (MAC) evezősbajnok-csapatának, és ha ez még nem lenne elég, motorkerékpár-versenyeken is többször győzött. Mintha minden sportágban, amelyhez hozzáért, ott maradt volna a nyoma. Közben folyamatosan versenyzett sífutásban is. A tiroli hegyekben tanult technika most kamatozni kezdett, és hamarosan elérkezett a pillanat, amelyre kevesen számítottak: nevezték az 1924-es chamonix-i nemzetközi téli játékokra, amelyet később az első téli olimpiaként ismert el a világ.
A 18 kilométeres klasszikus sífutásban a 31. helyen végzett. Ez a helyezés ma talán szerénynek tűnhet, de akkoriban óriási eredmény volt – különösen egy olyan országból érkező sportolótól, amely az első világháború következményeként elveszítette magas hegyeit. Déván mégis ott állt a világ legjobbjai között.
Déván István nem tartozott azok közé, akik egyetlen pályán élik le az életüket. Miközben sportolóként országos bajnoki címeket, rekordokat és olimpiai részvételt szerzett, egy másik világban is otthonosan mozgott: az újságírásban. A toll ugyanúgy a kezéhez nőtt, mint a síléc vagy a futócipő.
Már fiatalon, 1912 és 1914 között a Pesti Hírlap tudósítójaként dolgozott, és a háború után sem szakadt el a sajtótól. Továbbá 1920-tól 1925-ig a Nemzeti Újság autórovatát vezette, ahol a technika iránti rajongása és a motorsportokban szerzett tapasztalata különös hitelességet adott minden sorának. Aztán még magasabbra lépett.
Ezt követően 1925 és 1931 között az Automobil Motorsport című folyóirat tulajdonos-főszerkesztője lett – olyan lapé, amely akkoriban a hazai autósport egyik legfontosabb fóruma volt. Később, 1933–34-ben az Automobil und Motorrad Weltalmanach szerkesztőjeként már nemzetközi közönséghez szólt, majd 1934-től A Nép és az Esti Újság munkatársaként folytatta pályáját. Ám mindeközben nem csak cikkeket írt.
Számos szakkönyvet jelentetett meg a sport világáról: atlétikáról, síelésről, autósportokról. Művei annyira alaposak és korszerűek voltak, hogy több közülük német és angol nyelven is megjelent. Ritka teljesítmény ez egy olyan korban, amikor a magyar sportirodalom még csak formálódott. A harmincas évekre Déván István neve már legendaként csengett a hegyek világában. Nem hivatalosan úgy emlegették: „az Alpok legjobb magyar szakértője”. Nem véletlenül. Rendszeresen szervezett sítúrákat, edzéseket, autó- és motorversenyeket Ausztria legszebb vidékein, és úgy ismerte a hegyeket, mint más a saját utcáját. Amikor 1940-ben, a második bécsi döntés után Észak-Erdély ismét Magyarországhoz került, az ország visszakapta a magas hegyeit. Ezzel együtt felmerült a nagy kérdés: hol legyen az új magyar téli sportközpont? A válasz magától értetődő volt. A feladattal Déván Istvánt bízták meg, hiszen nála jobban senki sem értette a hó, a lejtők és a hegyek törvényeit. Olyan helyet kellett találnia, amely nemcsak a hazai téli sportok otthona lehet, hanem akár egy jövőbeli budapesti olimpia téli versenyeinek is méltó helyszíne. Déván ekkor lett a magyar téli sport jövőjének egyik legfontosabb alakja.
Borsafüred és az Olympia-sípálya
1940 után egyre erősödött az a gondolat, hogy Budapest nyári olimpiát rendezzen. Abban az időszakban a nyári játékokat rendező ország eldönthette, hogy szeretné-e a téli játékokat is megrendezni, így felmerült az ötlet, hogy téli sportközpontot hozzanak létre — egyfajta „magyar Garmisch-Partenkirchent”. Dévánnak be kellett járnia Kárpátalja és Erdély hegyeit, és tudományos alapossággal kijelölni a legalkalmasabb helyet. Hónapokon át kutatott, meteorológiai adatokat elemzett, terepeket vizsgált. Végül a Radnai-havasokban, Borsa közelében találta meg azt, amit keresett. A terület széltől védett volt, bőséges hóval, kiegyensúlyozott hőmérséklettel és ideális fekvéssel. Déván így emlékezett vissza: „Az utolsó reménysugárral utaztam Máramarosba… és álmom valóra vált! Borsa közelében megtaláltam a magyar téli sportok színhelyét.”
A Síszövetség bizottsága 1941. október 23-án személyesen is bejárta a területet, és minden szempontból alkalmasnak találta Borsafüredet, a 820–840 méteren fekvő, hóban gazdag, csöndes medencét. 1941 karácsonyának első napján húszfős csapat indult útnak a Nyugatiból Tatár István és Déván vezetésével. Éjfélkor érkeztek Borsára, majd tíz kilométeres szánkóút várt rájuk a dermesztő hidegben. A csillagok vakítóan ragyogtak, a völgy egyre szűkült, a sziklafalak föléjük magasodtak. Hajnali négyre értek célba.
Másnap azonban minden fáradtság eltűnt: félméteres porhó, ragyogó napsütés és a Radnai-havasok csendes medencéje fogadta őket. Az „Olympia-lesiklópálya” már kijelölve várta a csapatot, s mindenki egyetértett, hogy a pálya méltó volt a nevéhez. A Magaskő 1660 méteres csúcsáról indult, és egészen a menedékházig, 820 méterre futott le. Íme, néhány jellemző, amelyre a szakértők felfigyeltek: 2840 méter hosszú, 840 méter szintkülönbséggel; széles, megtisztított erdőirtásokkal, meredek letörésekkel, sánclejtőkkel, hosszú oldalmenetekkel, és alig egyetlen pihenőszakasszal rendelkezett. A magyar sízés történetében, de az akkori európai viszonyokban is kimagasló méretű és minőségű pálya volt. Nem véletlenül kapta a hangzatos nevet: „Olimpia-lesiklópálya”.
1941 és 1944 között Borsán lázas munka folyt. Felépült a sporthotel, a menedékházak, a sípályák hálózata, sőt Európa korának legnagyobb síugrósánca is elkészült. A téli sportok – mindenekelőtt a sízés – rajongói a háború árnyékában is lelkesedéssel figyelték a fejlesztéseket. Hittek benne, hogy a sport képes lesz felülemelkedni a politikán és a háború borzalmain. A remény azonban nem teljesült. A történelem sodrása végül elsöpörte a nagy terveket, és a borsafüredi álom – amely egy pillanatra valóban a „magyar Garmisch” ígéretét hordozta – nem válhatott teljessé. Déván István 1944-ben elhagyta Magyarországot, és Németországba távozott. A háború vihara elsodorta mindazt, amit Borsafüreden felépített, s ő maga sem térhetett vissza többé ahhoz a világhoz, amelyet annyira szeretett.
Élete hátralévő részét Nyugat-Németországban, Kempten városában töltötte. Ott is újságíróként dolgozott, ahogy egész életében: a sport, a technika és a hegyek iránti szenvedélye végigkísérte. Csendesen, de alkotó emberként élt egészen 1977-ben bekövetkezett haláláig. Déván István így lett a magyar téli sport egyik legnagyobb alakja – olyan szakértő, szervező és úttörő, akinek munkája ma is ott él a Radnai-havasok történetében, még ha ő maga soha nem térhetett is vissza hozzájuk.
HOGYAN NÉZHETETT VOLNA KI AZ OLIMPIAI KÖZPONT?
Amikor a borsafüredi olimpiai pályák egykori terveiről kérdeznek, az érdeklődők legtöbbször arra kíváncsiak, milyen arcot ölthetett volna egy téli olimpiai központ a 1940-es évek Magyarországán. A fennmaradt dokumentumok, tervrajzok, leírások, korabeli sajtócikkek és fényképek alapján ma már nem csak elképzelni lehet a választ: a modern 3D‑modellezés és a mesterséges intelligencia eszközei révén fel is építhető egy hiteles látványvilág. Mi is ezt tettük. Bár a modellezés egyszerűsítése érdekében modernebb épületformákat használtunk, a videó így is érzékelteti, milyen léptékű és ambíciójú beruházást álmodott meg a magyar sportvezetés Borsára, 1941-ben. Olyan projektet, amely – ha megvalósul – a korszak egyik legnagyobb téli sportközpontjává tehette volna a vidéket. A szöveget a korabeli magyar sportsajtóból idéztük, megőrizve a korabeli elképzelés hitelességét.
