2. Apáczai kollégiumában
Mikor a félig paraszti, félig arisztokratikus Kabos Lajoska 1852-ben Gyerőmonostoron világra jött, apjának különösebb gondot vagy örömöt nem okozott. Ő már csak tizenharmadik hajtásként lombosította a Kabosok családfáját, ámbár első rügye volt a paraszti alanyba oltott vesszőnek. Bölcsője körül a másik ágból még hét vagy nyolc féltestvére is ott zsibongott az ínséges kúriában. Hogy heten vagy nyolcan voltak-e a nagyobbak, arra Bapó, ha mesélt róluk, már nem is emlékezett biztosan, nevét is csak a felnőtt kort megért testvéreinek tudta felsorolni. Mivel pedig Tatyis Anna sem adta alább a Rhédey grófnőnél, akárcsak a mesebeli szegényembernek, öreg Kabos úrnak is annyi gyermeke lett, mint rostán a lik…
Lajoskát, amint kinőtt a pendelyből, az anyja már be is fogta némely kisebb ház körüli munkák elvégzésére. Bapó azzal dicsekedett, hogy már tízéves korában tudott laskát nyújtani. Jóízűen mesélte, hogy az édesanyja csak azt vette rossznéven, ha – amint az istállóban szokta ganyéhányás előtt a villanyéllel – addig a laskanyújtót sem vette a kezébe, amíg a markába nem köpött. Hogy ez valóban így volt-e, vagy Bapó csak fabulázott, ma már ki tudná megmondani. Annyi azonban biztos, hogy még az én gyerekkoromban is megkérdezték a laskanyújtással kérkedő „katipila” fiúktól, megköpi-e a markát, mielőtt munkához lát. Hogy tévedés ne essék, „katipilának” nevezték az olyan fiúgyereket, akit otthon főzésre, varrásra, foltozásra, uram bocsá’ még kenyérdagasztásra is befogtak.
Eljött az idő, amikor Lajoska jó hasznát látta a katipiláskodásnak. Ugyanis miután kijárta a gyerőmonostori „mester úr” iskoláját, ahol nemcsak olvasni, de írni is megtanult, sőt számolni is valamelyest, meg a kátéból is elég sok mindent, egyszóval a mi fogalmaink szerint elvégezte a negyedik elemi osztályt, az édesapja valami arrafelé buzgólkodó légátusokkal beküldte Kolozsvárra, a kálvinisták Apáczai Csere János által alapított öreg kollégiumába, hogy embert faragjanak belőle, ha arra való.
Akkoriban a kisdiák vagy állta a koszt, kvártély s a tanulás költségét, vagy beállt szolgadiáknak. Stipendiumot ugyanis csak a „tógások”, vagyis a nagydiákok kaptak. Mert nagydiák már semmi szín alatt nem szolgálhatott. Élt a napi cipóból, az ösztöndíjból, a temetési éneklésből, a legációból és instruktorkodott, azaz jobb pénzű kisdiákokat tanított. A kisdiák, ha nem kapott gazdát, be kellett érnie a szervitorsággal: sepert az iskola épületében és az iskolaudvaron, fát hordott a „tanuló szálákba”, a bentlakás „coetusaiba”, vagyis a lakószobácskákba, serénykedett a nagytiszteletű professzor urak háza táján, vagy gyomlált, kapált a kollégium kertészetében. Mindezért ingyen tanították, ágyat, meleg szobát és minden áldott nap egy kerek cipót kapott. Az órákra pontosan el kellett járnia, de azon túl tanult, amikor futotta az idejéből. Persze ahol esetenként dolgozott, még valami meleg étellel is megkínálták, de annak a mennyisége és minősége a munkáltató jóindulatától függött.
Lajoskának a szolgadiákság életre szóló szerencsét hozott. Talán a „jó neve” miatt vagy mert előnyös külsejű, tiszta, kellemes modorú fiúcska lehetett, az akkor hatodik gimnazista Hegedüs Sándor (1847-1906) mellé szegődhetett szolgadiáknak. „Gazdája” nemcsak jómódú, de komoly, törekvő és tehetséges diák volt. Később jogi doktorátust szerzett, színvonalas szakkönyveket írt, fiatal korában jó nevű publicista volt, majd több mint két évtizedig a Szabadelvű Párt tagjaként folyamatosan megválasztották Kolozsvár képviselőjévé. Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának, és a századfordulón övé volt a kereskedelmi miniszteri tárca is. Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora című könyvéből azt is megtudjuk, hogy Jókay Jolánt, Jókai Mór testvérbátyjának tollforgató lányát vette feleségül, s így rokonságba került a nagy íróval. Nagyobbik fia, Lóránt (1872-1943) aki szintén akadémikus lett és miniszter is volt, mint a Kisfaludy Társaság tagja irodalmi publicisztikájában, valamint az Ady és Tisza című kötetében a konzervatív irodalmi szemlélet ellenében kiállt Ady költői nagyságának elismeréséért. Küzdelmeit e téren, akárcsak A magyar fa sorsát – író Makkai Sándorét érdemtelenül homályosították el utóbb. Ugyanis a konzervatív, de azért vagy éppen azért ugyancsak általános közvélemény zárt sorait e két radikalizmussal nem vádolható, de nagy társadalmi tekintélyű szerző fellépése törte meg! És ami egyáltalán nem elhanyagolható szempont, az ő munkásságuk révén került be Ady előbb a református iskolák tankönyveibe, majd minden középiskolás irodalomtörténet-könyvbe, előbb Erdélyben aztán a trianoni Magyarországon. Hegedüs Sándor kisebbik fia, szintén Sándor (1875-1953) mérnök és világutazó volt. Amerre csak megfordult, az anyanyelvi szinten beszélt világnyelveken, németül, angolul, franciául nagysikerű előadásokban népszerűsítette a magyar irodalmat. Érdekes, humánus szempontú regényeinek, elbeszéléseinek mondanivalója úti élményeiből táplálkozik. Mind a Petőfi mind pedig a Kisfaludy Társaság tagjává választotta, de színdarabjait inkább játszották külföldi színpadokon, mint itthon, kötetei is több kiadást értek meg különböző európai nyelvekre lefordítva, mint idehaza. Olyan elfeledve halt meg 1953-ban Budapesten, hogy a Magyar Irodalmi Lexikon szerzői még halála után tíz évvel is azt hitték, hogy még él.
1944. január végén egy pesti társaságban akadtunk össze. Mikor kiderült, hogy tulajdonképpen „Lajos bácsi” unokájának számítok, az egyébként világfiasan tartózkodó Hegedüs Sándor, ott mindenki szeme láttára megölelt, és emlékektől felmelegedő hangon mesélte, hogy számukra, a Hegedüs-gyerekek számára ünnep volt, ha „Lajos bácsi” piros almával, dióval, mogyoróval felpakolva néha napján bekopogott hozzájuk, s a „hazai” csemege mellé egy-két ízes mesét hozott.
„Hazai” bizony, mert a miniszterséget viselt, tehát „kegyelmes úrnak” számító, Hegedüs Sándor Kolozsvár szülötte volt. Édesapja elvből adta bentlakónak a „kolégyomba”. Ezért aztán a kis szolgadiákja, Lajoska otthonról, Hegedüséktől hordta be a kosztot a bentlakásba, azaz a konviktusba és nem vendéglőből, vagy valamelyik kifőző asszonytól, mint a többi szolgadiák. Öreg kollégisták ezeket olvasva, lehet, hogy felkapnák a fejüket. De nincs itt semmi félreértés. Mi a harmincas években internátusnak mondtuk a bentlakást és konviktusnak, vulgo „vityinek” a bennkosztolást. Akkoriban, amikor Lajoska kisdiák volt, a konviktus jelentette az egész együttélést: az ágyat, vagy a jobb módú diák számára a kis külön szobát és a minden rászoruló diáknak kijáró cipót. Elég az hozzá, hogy Bapó gyakran emlegette, hogy Lajoska korában, amikor Hegedüsékhez a napi kosztért beállított, mennyi jóval ellátták a konyhán. Hét végén pedig, amikor „Hegedüs úr” (kisdiák, még az én időmben is úrnak titulálta a nagyot) hazament, vitte magával Lajoskát is, hogy vasárnap fejében ne szoruljon a kollégiumi száraz cipóra. Lajoska pedig még Kabos bácsi korában is büszke volt arra, hogy olyan pihétlenre kikefélt ruhában és fényesre suvickolt csizmában senki sem járt az öreg kollégiumban, mint „Hegedüs úr”, aki egyébként a kollégiumi móres szerint arra is ügyelt, hogy „kis szolgája” napról-napra meglegyen a leckével. Mert csak tudatlan úrnak volt nebuló a szolgája, és a fösvénynek éhes. Sőt Lajoska a gazdája kezejárására sem panaszkodhatott. Három évig szolgált neki, s azalatt soha nem kellett megcibálnia még a fülét sem, pedig a testi fenyítések között az volt a legkevesebb, ami kisdiáknak alkalmanként a nagydiák részéről még akkor is kijárt, ha amúgy nem volt szolga.
Bapónak öreg korában is külön büszkesége volt, hogy „Hegedüs úr” őt, „fingós fika” létére a saját szobájában háltatta. Én is tanúsíthatom, hogy ez, különösen a 19. század hatvanas éveiben Apáczai kollégiumában nagyobb és ritkább privilégium lehetett, mint az angol királyok társaságában uralkodói kegyből engedélyeztetve leülni.
A sorozat 1. részét ITT olvashatják
A szöveget gondozta: VALLASEK JÚLIA
