6. Kossuth katonája hazatér
Dédapámról, a hajdani szucsági bíróról családunkban és falujában számtalan történet keringett. Tizennyolc évvel a születésem előtt meghalt, mégis a történetek és a fennmaradt fényképek alapján gyakran úgy tűnik, hogy láttam és valóban emlékszem is rá. Diákkoromban, mikor felballagtam a Medvéstorok feletti dombra, ahol a falu gótikus temploma áll, a harangozó még megmutatta azt a helyet a Hariak padjában, ahol vasárnap délelőttönként az igét hallgatta, mert a Hariaknak – akár a falu többi, régi családjának – külön padsora volt az Istenházában.
Már érettségizett diák voltam, mikor a templom valami nagyobb felújításon ment át, s a Hariak-padja alatt, vagy mögött megtaláltak egy kisformátumú, 18 századi énekeskönyvecskét. Az öreg tiszteletes, Benedek Márton, egy kedves levél kíséretében beküldte nekem a könyvecskét. Akkor még a szülőházamban laktunk, az állomás közelében. Levele szerint a tiszteletes úr úgy gondolta, hogy a Hari-származékok közül, bár én csak leányági vagyok, mégis én tudnám a leginkább értékelni és megőrizni ezt a véletlen folyamán fennmaradt hagyatékot. Én pedig kimentem Szucságba egy verőfényes júliusi vasárnap, miután részt vettem az istentiszteleten, megköszöntem a hízelgő megbecsülést és elfogadtam a pap bácsi szíves ebédmeghívását is. Ebéd után egy csokor mezei virággal felmentem a másik dombtetőre, a Hari dédapám egykori kertjének arra a pontjára, ahol a sűrű orgonabokrok között a családi temetőkertünk rejtőzött. Akkor már több mint két hónapja Máminkám is ott pihent. Ama kegyelet teljes látogatásnak immár negyvenöt esztendeje lesz nyáron, és én pirulva írom le: sem a szucsági templomban, sem a Hari-ősök sírkertjében nem jártam azóta sem! Holott egy évig még tanárkodtam is abban a faluban. De akkor a Máminkám sírjánál egy nagyon éretlen, mondhatni gyerekes fogadalmat tettem: be nem teszem a lábam abba a sírkertbe, amíg az 1935-ben kényszerből eladott belsőségünket vissza nem vásárolom.
Hari Sándor dédapám apjáról soha nem beszéltek a családunkban, az anyjáról sem igen. Én mégis azt gondolom, hogy ükapám is lehetett valaki Szucságban, mert ami akkor fehér holló számba ment, Sándort, az 1832-ben született legnagyobb gyermekét, mikor elvégezte a falusi iskolát, a trivium erejéig saját költségén beadta a kolozsvári református kollégiumba. Olyan tizennégy-tizenöt év körüli legényke lehetett a dédapám, amikor a három gimnáziumi osztály elvégzéséről kiállított bizonyítványával hazajött az „ősibe”, úgy is, mint annak a várományosa, mert sok más faluval ellentétben Szucságban az „ősit” mindig a legnagyobb fiú örökölte. Minden bizonnyal a Hari családban is így történt volna, ha közbe nem szól negyvennyolc.
Sehogy sem sikerült kikutatnom, a szabadságharc idején a szucságiak mennyire tettek vagy nem tettek ki magukért, ami a haza fegyveres szolgálatát illeti. Ottani tanárkodásom idején a legöregebb szucságiak sem említettek mást, csak a „nagy Harit”, vagyis dédapámat és későbbi kenyéradó gazdáját, Szigeti ezredest, akik fegyvert ragadtak a haza hívó szavára. Általában a Kalotaszeg Nádas-menti részén gyérek a negyvennyolcas emlékek, és kevés a nem irodalmi élményből vagy történelmi oktatásból fakadó hagyomány.
Szucságban negyvennyolccal kapcsolatban csak arra emlékeztek, hogy valami orosz lovas katonák Méra felé nagy területen lekaszálták a sarjút, és azt a szucságiaknak kellett befuvarozni Kolozsvárra. Két napig, amíg a Nádas mellett, a Malomterén táboroztak, húsos, krumplis, kásás ételt kellett nekik főzni. Minden család egy-egy személyre valót, azt betették egy nagy üstbe, alágyújtottak, összekavarták, felrotyogtatták az egészet és úgy osztották ki a katonáknak. Pedig volt, aki juhhúst tett az ételbe, mások füstölt disznóhúst vagy még tyúkot is, ha más nem volt a háznál, de az orosznál az mind egy helyre ment. Etetni muszáj volt őket, mert azzal fenyegetőztek, hogy felgyújtják a falut…
A Hariék Sándorkája csak tizenhat éves volt, amikor bement Kolozsvárra, hogy zászló alá álljon. A hagyomány szerint úgy szökött meg otthonról, hogy apjának-anyjának éppen csak egy búcsúsort hagyott. Mégsem lett honvéd belőle. Igen fiatalnak találták, így csak nemzetőrnek vették be. Biri néném tanúsága szerint, aki dédapám legfiatalabb unokahúgocskája volt, de az ötvenes években már nyolcvan körül járt, és nyilván nem személyes élményét, hanem mint családi hagyományt mesélte el nekem, hogy amikor pár napra először hazajött, „Sándor bácsi” a „saját gúnyáját viselte, csak panganétája volt neki és csákója”. A „panganéta” Biri néni szerint egy „kurta kard, vagy szurony, vagy efféle volt, amit Sándor bácsi a nadrágszíjára kötözött.”
„Mikor aztán vége lett a dicsőségnek és svarcgelb lett a világ” – folytatta Biri néném – a Csigadomb felől, az erdők alatt hazajött Sándor bácsi, és akkor már csak Szigeti ezredes volt oda a faluból. De békessége a szegény ember fiának nem lehetett, mert akkor is olyan volt a világ. Ősszel csendőrök jöttek Sándor bácsi után, és elvitték katonának.” Hogy írt-e onnan, ahova vitték, vagy csak úgy, mint más szegény ember fiának nyoma veszett, azt már Biri néném se tudta. De hogy tíz évig volt katona, azt az egész falu emlegette, mert rajta kívül csak egy Bengya ragadványnevű román ember volt, aki úgy elment az első világháborúba, hogy nyolc évig még hírét sem hallották a falujában, s mire sok évi hányódásból hazavergődött, a felesége már mással élt.
Mivel dédapám szívét családi gondok nem nyomták, 1859-ben, egy csillagfényes augusztusi este, több heti vándorlás után porosan, talán fáradtan is megérkezvén szülőfalujába, vidám szívvel lépegetett végig a Medvéstorkon, amelynek közepén túl várta a családi hajlék. Vagy inkább csak ő képzelte, hogy várja! Apja időközben meghalt. Az „ősiben” már öccse volt a gazda. Két húgát férjhez is adta, azok a részüket már ki is kapták. Mintha már senki sem számított volna az ő hazajövetelére.
El sem akarták hinni, hogy ő volna a hajdani „Sándorka”. Pedig a torniszterében gondosan ott lapult az obsitja is, amely szerint „caporalinfanterist Alexander Hari” nemcsak szíve szerinti hazájának, de parancsra a császár őfelségének is kiadta részét abból az adósságból, amelyet a sors már a bölcsőben úgy ró rá a férfiemberre, mint a nőre azt, hogy fájdalommal szülje meg a magzatát. Mert a két világháború előtti ántivilágban az egyszerű népek ilyesféle meggyőződésben éltek. Tudták ezt a bécsi urak is. Verbuválás, toborzás helyett a szabadságharc összeomlása után a „Kossuth-kutyákat”, persze csak a fiatalabbját, nyugodtan besorozták büntetésből a saját seregükbe, és ezzel két-három évre könnyedén megszabadultak a hadkiegészítés gondjaitól.
Akkoriban esténként a családok – Arany János Családi körének tanúsága szerint – körülülték a pislákoló nyitott tűzhelyet és pihengetve tereferéltek. Dédapám öccséék a kutyát még nem kötötték el akkor este, így Sándor akadálytalanul átléphette nemcsak a kiskapu, de a szülőháza küszöbét is. Mikor látta, hogy kételkednek a kilétében, az édesanyjához fordult, aki az esti félhomályban kitapogatván a nyakán az anyajegyet, végül is „felismerte a fiát”.
Hogy ebből mennyi volt az igazság, mennyi a ceremoniális megjátszás, amit a régi ember annyira szeretett, és mennyi a kiszínezett családi hagyomány, bíz’ én nem tudom. Nem is kutatom a kikutathatatlant. Annyi bizonyos, hogy az édesanyám, a Szolnay Sándor bátyám s az én nyakamon is ott van az a szemölcsnél nem nagyobb anyajegy, amelyről dédapámat az édesanyja végül felismerte.
Pár nap múlva aztán dédapám a testvérei tudomására hozta, hogy miatta ugyan ne borogassák össze az életüket, mert neki nincs családja, majd megtalálja ő a helyét a világban az osztályrésze nélkül is. Németül jól megtanult, lengyelül, ukránul is értett, és mint mondani szokás, a tótok sem adhatták volna el. Románul még itthonról annyi nyelvismerettel rendelkezett, hogy Kolomeában és Lembergben, a kaszárnyában „oláh káplár” volt, vagyis erdélyi és bukovinai román újoncokat képezett ki. Obsitja az én kezemben is járt. Az 1944-es bombázáskor kallódott el. Magam is olvastam a kapitánya által kiállított kísérőlevelet, amelyből dédapám rátermettsége, értelmessége, jó erkölcse és az imént említett nyelvismerete kiderült, valamint az is, hogy már katonáskodásának negyedik évében felajánlották, hogy zupáljon be, amit azonban nem fogadott el. Végül, mint minden igazi ajánlólevél, ez is eljövendő alkalmazójának figyelmébe ajánlotta „caporalinfanterist Alexander Hari” személyét.
A faluban hamarosan híre futott, hogy a Hari-fiú nem kéri az osztályrészét, hanem ha elmúlik az épp közelítő tél, nekivág a nagyvilágnak megkeresni helyét a nap alatt. Dédapám nagyvonalúságát testvérei azzal viszonozták, hogy szépen kistafírozták. Még csizmából is kettőt csináltattak neki, egy puhaszárú, zsírosat a hétköznapokra, és egy vixos, csikorgó rámás csizmát parádézni, pedig a katonaságtól, mint káplárt vadonatúj ruhában obsitolták, csak persze a csillagokat, a parolikat, felségjelvényeket nem varrták fel erre az uniformisára, és a derékszíjat, meg a vállszíjait is a raktárban kellett hagynia. Munkában még sokáig ezt a tartós komiszt viselte. Talán azért is, mert az némi tekintélyt kölcsönzött a viselőjének. Egyébként vasárnap délelőtt, ha az ünneplőjét felvette, maga tűzte kalapja mellé a legényes piros rózsát, mert szeretője nem volt. De minek is szerető után néznie annak, aki nem akar fészket rakni a faluban. Meg aztán azt is láthatta, hogy a hozzávaló lányok fejét már mind bekötötték, a fiatalkák pedig „Sándor bácsinak” tisztelték.
(A szöveget gondozta: Vallasek Júlia)
A sorozat előző részét ITT OLVASHATJÁK)
