GÁL JANKA
A hajnali ébresztő talán nem is annyira elviselhetetlen, ha az ember a Kós Károly-teljesítménytúra gondolatával mászik ki az ágyból. Az idén vettem részt életemben először a kerékpáros megpróbáltatás 53 kilométeres változatán, kis csapatommal egyetemben: édesapám, Olivér, 12 éves kisöcsém, Bendegúz, valamint osztálytársam és jóbarátom, Barna Norbert számára is ez volt az első alkalom. Norbi ezt a túrát a 18. születésnapjára kapta tőlem ajándékba. Ez volt élete első EKE-túrája. Reggel 6.30-kor vágtunk neki az útnak, miután a Kakasos templomnál átvettük a rajtcsomagokat.
Az út első két kilométere nem volt nehéz, az igazi megpróbáltatás csak a maradék 51 kilométer alatt kezdődött. Az utunk a Hója-erdőben indult. Az idő ködös volt, de furcsamód a levegő nem volt szúrósan hideg, így a kányafői ellenőrzőpontig kellemesen, folyamatos tempóban tudtunk haladni a meredek felfelén. A Bátori-hegyhez vezető szakasz már megerőltetőbbnek bizonyult, a terep durvább lett, a túrát megelőző éjszaka alatt esett eső áztatta sár pedig rátapadt a biciklik kerekére. Ez jócskán lelassította az előrehaladást, amit azzal próbáltunk kisebb-nagyobb sikerrel orvosolni, hogy ahol lehetett, az avaron vagy a füvön tekertünk. A Bátori-hegy tetején átfagyott pontbírók vártak minket, akik a didergés közepette biztattak minket, bár utólag visszagondolva talán nekik nagyobb szükségük lehetett a lelki támogatásra, mint nekünk.
A kedvenc szakaszom a Kapulat-nyereg után következő út volt. Az autópályával párhuzamosan kellett leereszkednünk egy enyhén lankás, kavicsos úton, ahol a kerékre tapadt gedva jelentős része lekopott a biciklikről. Nagyon kellemes volt a jól megérdemelt ereszkedő. Sajnos, a vistai erdőben újult erővel csapott le a sár a biciklik kerekére, még defektet is kapott a Bendegúz hátsó kereke, amit már rutinosan orvosoltunk, elvégre 24-ben a Bánffy TT-n négy defektünk is volt.
Számomra a túra legnehezebb szakasza a gorbói úti ellenőrzőpont után következett, annak ellenére, hogy taktikai étkezés után indultunk tovább a pontról (személyes kedvencem az ellenőrzőpontokon fogyasztható elemózsiák közül a sós perecke: valahányszor nehezen kelek a teljesítménytúrák reggelein, a sós perecke gondolata kidob az ágyamból). Gyerővásárhelyig elvergődni felért egy i. e. 4. században élő, tizenéves spártai fiú átlagos keddi napjának megpróbáltatásaival (nem volt piskóta). Mivel a biciklim kereke és a villája közötti rés határozottan kisebb az optimálisnál, a sár nemcsak feltapadt a kerékre, de meg is akasztotta azt. Hetven-száz méterenként kellett megállnom egyes szakaszokon, hogy leszedjem a résbe beletuszkolódott földcsimbókokat, és hogy egy bottal kilökdössem a váltókba beletapadt agyagot. Azt se tudtam, mivel tisztogassam meg a fogaskerekeket és a láncot, mert váltani sajnos nem igazán tudtam. Egyre kevesebbet tudtam haladni a biciklin ülve, míg szép lassan a bicikli kezdte megközelíteni az öt-nyolc méteres hatótávot. Ennél többet nem tudtam haladni anélkül, hogy elakadjak. A Katona-hegy és a Gyerőfi-szöktető között kábé félúton a hátamra kellett vennem a biciklimet, s úgy cipelnem, mert magam mellett sem tudtam tolni, annyira ellehetetlenítette a dolgomat a sár. Talán mondanom sem kell, hogy Gyerővásárhelyre úgy érkeztünk meg, mint a mosott rongy, csak éppen a mosott rongyok általában tiszták. Itt mennyei mannával (zsíros, zakuszkás és lekváros kenyérrel) vártak minket, ahol több szeletet ettem meg a szükségesnél. A pontos darabszámot a tudatosan étkező teljesítménytúrázók lelki békéjének megőrzése érdekében nem hozom nyilvánosságra. Annyit elmondok, hogy a megevett kenyereim száma a kettőnek egy páratlan kitevőjű hatványa, ami mellesleg a második kedvenc négyzetszámomnak a fele.
Nagyon nehéz volt továbbállni. A jegenyei úti ellenőrzőponton volt édesanya és barátnője, Veres Ági, aki elkészítette az elmaradhatatlan csoportképet mindannyiunkról. Jó volt találkozni velük, remek hangulatot biztosítottak az otthonos kis ellenőrzőpontjukon. A túra utolsó előtti szakaszára érve kezdtem azt érezni, hogy az erőm véges. Itt döntöttük el, hogy idén elég lesz nekünk az 53 kilométeres táv, és nem ereszkedünk le Zsobokra is.
A Riszeg-tetőről csak ereszkedni kellett a Szentimrei-villáig, ahol a cél volt. Elégedetten, kimerülten majszoltuk a puliszkát. Örömmel nyugtáztuk, hogy Norbit még ez a nehéz kihívás sem riasztotta el a teljesítménytúrázástól. Sőt.
Gál Réka beszámolóját ITT olvashatják.
