Két évtizedes kutatómunka rajzolja újra a mecénás nagyasszony szellemi profilját
A Bethlen-család által visszaszerzett, az Erdélyi Református Egyházkerületnek (EREK) adományozott, és a magyar kormány támogatásával 2023-ban felújított bonyhai kastély felújítása kapcsán T. Horváth Iringó és Kovács Mária-Márta művészettörténészeket kérték meg arra, hogy a restaurálás befejezését követően állítsanak össze egy állandó kiállítást, amelynek fő témája a bethleni Bethlen család bonyhai jelenléte, birtokainak története, építkezései és egyházpártolása legyen. Lévén, hogy Bethlen Kata Bonyhán (bár nem a ma látható, hanem egy korábbi, már lebontott épületben) született, a kérés az volt, hogy az ő hagyatéka is jelenjen meg a tárlat anyagában.
Digitális installáció a bonyhai kastélyban
A Két kastély egy család. A Bethlenek Bonyhán című kiállítás összeállítása során a művészettörténészek arra törekedtek, hogy az ne pusztán életrajzi összefoglaló legyen, hanem inkább a nagyasszony mecénási, egyházpártoló tevékenységét ismertessék. A kastélyban digitális installációt alakítottak ki, amelyben fotók és rövidfilmek kíséretében felvonultatják „Árva Bethlen Kata” különféle adományait.
A kiállítás lényegében két évtizeden át tartó kutatómunka eredményeire alapozott, amelyet a Kovács Mária-Márta, T. Horváth Iringó művészettörténészekből és Tóth Levente, Ősz Sándor Előd levéltárosokból álló kutatócsoport végzett el 2005 és 2025 között. Ennek keretében felmérték az EREK 15 egyházmegyébe sorolt 670 gyülekezetének klenódiumait, textíliáit és levéltári anyagát.
„A 2023-ra addig elvégzett forrásfeldolgozás és terepbejárás nyomán nagyjából tudtuk, mely gyülekezetekben vannak Bethlen Katától származó adományok. Azokra a helyekre pedig, ahova addig nem jutottunk el, elmentünk, hogy az ottani tárgyakat is felmérhessük. A ma már hiányzó tárgyakat, amelyekre már csak a forrásokban vannak utalások, az installációban ikonokkal jelöltük. Ez az összeállítás jelentette az alapját a nyáron megjelent kötetünknek” – magyarázta Kovács Mária-Márta.
A Bethlen Kata öröksége című kötet összegzi, katalógusba foglalja – fotókkal, részletes leírásokkal – mindazokat a tárgyakat, amelyeket a patróna adományozott, és amelyek az erdélyi gyülekezetekben fellelhetőek. A kutatók utánajártak annak is, hogy az adományozások hátterében mi állt, Bethlen Katát milyen kapcsolatrendszer kötötte az egyes településekhez, gyülekezetekhez. Kovács Mária-Márta és T. Horváth Iringó bevezető tanulmányai a klenódiumokról, illetve a textíliákról szólnak, Tóth Levente esettanulmánya pedig az olthévízi református eklézsia alapítását vizsgálja.
Az adat- és tárgyfeltárás 2005-ben kezdődött
Kérdésünkre, hogy hogyan kezdték el a kutatómunkát, T. Horváth Iringó elmesélte: 2005-ben állt össze a csapat, amely a felmérőmunkát végezte. A két levéltáros történész, Tóth Levente és Ősz Sándor Előd az eklézsiák iratanyagait, T. Horváth Iringó a textíliákat, Kovács Mária-Márta pedig a klenódiumokat mérte fel Buzogány Dezső teológiai professzor vezetésével.
„Kicsit más megközelítésből dolgoztunk, mint néhány korábbi próbálkozás esetében. Nem abból indultunk ki, hogy járjuk végig a gyülekezeteket, és nézzük meg, mit találunk, hanem a 17–18. századi forráskiadványok alapján célzottan kerestük a korabeli iratokban említett tárgyi örökséget” – mutatott rá T. Horváth Iringó.
A felmérést a történeti Hunyad-Zarándi Református Egyházmegye, illetve a Küküllői Református Egyházmegye területén található gyülekezetekben kezdték. A fellelhető tárgyakról részletes dokumentációt készítettek, miközben azt is kutatták, hogyan alakult a gyülekezetek tárgyi készlete a 17–18. században. A felmérést szisztematikusan, egyházmegyéről egyházmegyére haladva végezték, és amikor egy-egy szakasz lezárult, kötetenként kiadták az eredményeket. A kutatómunka 2016-ig pályázati támogatások segítségével zajlott.
Az Erdélyi Református Múzeum 2016-os megalakítása új fejezetet jelentett. A kutatók folytathatták a felmérést, gyorsabb ütemben, amihez a Refo500 Emlékbizottságtól támogatást is kaptak. A cél az EREK valamennyi gyülekezete tárgyi örökségének felmérése volt.
„A történeti értékű tárgyakat nemcsak felleltároztuk, hanem helyszíni állagmegóvást is végeztünk. A levéltári anyagot a kollégák rendezték az 1964. előtti állapot szerint, és savmentes dobozokba csomagolták. A történeti értékű textíliákat kartonhengerekre helyeztük, vászonborítást kaptak, akárcsak a klenódiumok” – részletezte Kovács Mária-Márta. Azokat a tárgyakat, amelyekről a gyülekezetek lemondtak, mert már nem tudták biztosítani megfelelő megőrzésüket, a református múzeumba szállították. A múzeumi gyűjtemény fokozatosan gyarapodott, elsősorban textíliákkal.
Magyarpéterfalván indult és zárult szimbolikusan a kutatás
A két évtizeden át zajló kutatómunka szimbolikus lezárásaként a munkacsoport húsz évvel az első kiszállás után ugyanarra a településre tért vissza. Amint T. Horváth Iringó elmesélte, a kutatócsapat legelső alkalommal 2005. november 24–25-én kerekedett fel, és első úticéljuk Magyarpéterfalva volt. Húsz évvel később, 2025. november 24-én tudatosan ugyanoda tértek vissza. Ugyanazon a napon mentek vissza Magyarpéterfalvára, és ugyanaz a lelkész fogadta őket, aki két évtizeddel korábban.
Bethlen Kata nem csupán a saját birtokain adományozott
A kutatás egyik fontos eredménye, hogy árnyaltabb kép rajzolódik ki Bethlen Kata adományozói tevékenységéről és kapcsolatrendszeréről. A 18. században az adományozók jellemzően a saját birtokaikon található gyülekezeteket támogatták. Bethlen Kata esetében azonban jelentős különbség mutatkozik a birtokai és a támogatott gyülekezetek földrajzi elhelyezkedése között: azaz olyan településekre is juttatott adományokat, ahol nem volt birtoka, például Háromszék több településére. A források alapján úgy tűnik, hogy jellemzően azok a lelkészek fordultak támogatásért korábbi patrónájukhoz, akik korábban Olthévízen, vagy valamelyik másik birtokán szolgáltak.
Bethlen Kata személyisége is más megvilágításba került a történészi kutatómunka nyomán: a magát tudatosan „árvának” (özvegynek) tituláló asszony határozott, céltudatos, a lehetőségeivel tudatosan élő nő volt. Gazdaságot irányított, utazott, tartotta a kapcsolatot rokonságával, lelkészekkel, orvosokkal, társadalmi, anyagi lehetőségeit, kapcsolatrendszerét felhasználta kitűzött céljai elérésére.
Hosszú özvegysége alatt lehetősége nyílt arra, hogy adományozói tevékenysége kiteljesedjen. Anyagi helyzete és társadalmi státusa révén kiterjedt kapcsolatrendszert alakíthatott ki és ápolt. Ebben főként a Bethlen és a Teleki családokhoz fűződő kapcsolatai játszottak szerepet – magyarázta Kovács Mária-Márta.
T. Horváth Iringó rámutatott: önéletírásában Bethlen Kata maga is használta az „árvaság” fogalmát, és az erre épülő önértelmezése később erősen hatott a róla kialakult képre. Tény, hogy magánéletében súlyos veszteségek érték: a két házasságából született hat gyermek közül négy még az ő élete során meghalt. Az első férjével, Haller Lászlóval (1697–1719) kötött házasságából származó gyermekektől a Haller-család elszakította, miután megözvegyülve feleségül ment Teleki Józsefhez (1675–1732). A művészettörténész szerint azonban fontos különbséget tenni a tényleges élethelyzet és az önéletírásban tudatosan kialakított kép között; a kutatás egyik célja éppen ennek az árnyalása volt, amely a kötet bevezető tanulmányaiban valósult meg.
Rámutatott: Palotay Gertrud munkássága révén a szakirodalom például Bethlen Kata adományozásához kapcsolt több, az erdélyi református gyülekezetekben őrzött textíliát, amelyeken az Isten báránya (a zászlósbárány) és a négy evangélista jelképei jelennek meg. A kutatásaik során azonban kiderült, hogy ezek nem mindegyike Bethlen Kata adománya, hanem jóval korábbiak. Az említett jelképegyüttes valószínűleg már a 18. század elején elterjedt Erdélyben.
Kovács Mária-Márta elmondta: a klenódiumok vizsgálata szintén fontos eredményeket hozott. A Bethlen Kata birtokába került tárgyak között vannak olyanok, amelyeket családi örökségként kapott, és amelyek még a 17. századból származnak. Ezek közül több tárgyat később átalakíttatott, majd új formában ajándékozott a gyülekezeteknek. Más tárgyakat ő maga készíttetett. Szoros megrendelői kapcsolatban állt a nagyszebeni ötvössel, Johannes Georgius Weinholddal.
A kötetben olvasható harmadik tanulmány, Tóth Levente esettanulmánya két emlékiratra támaszkodik: református, illetve unitárius nézőpontból meséli el az olthévízi eklézsia alapításának történetét. A két narratívát külső levéltári forrásokkal is összeveti a történész, azt vizsgálva, hogy a két történet mely elemei igazolhatók. A kutatásból az derül ki, hogy sem a református, sem az unitárius narratíva nem tekinthető önmagában teljes egészében helytállónak. A kötet ezért nem egyszerűen egy híres főúri asszony adományainak a katalógusa. Rávilágít a 18. századi erdélyi tárgyi kultúra egy szeletére, illetve arra, hogyan öröklődtek tovább 17. századi minták és maguk a tárgyak, mint ahogyan arra is, hogy milyen felekezeti konfliktusok alakították a közösségek életét.
Bethlen Kata támogatásai az iskolákra és kollégiumokra is kiterjedtek. A kötet táblázataiban jól követhető, hogy milyen összegekkel támogatta a református kollégiumokat, hol biztosított ösztöndíjakat, segített könyvtárakkal, illetve milyen helyekre és mikor juttatott adományokat.
A Bethlen Kata öröksége így egyszerre tárgyi katalógus, történeti forrásfeldolgozás és egy húszéves kutatás összegzése. A szerzők szerint elsősorban szakkönyv, de a gazdagon illusztrált katalógusrészt azonban a szélesebb közönség is élvezheti, használhatja.
