Rhédey Klára és Móricz Sándor honvédtiszt története
Mitu Melinda
Rhédey Klára grófnő (később Radák István báróné) 1809-ben született Kolozsváron, és 1868-ban hunyt el. Klára Rhédey Ádám kincstárnok leánya, akinek egyetlen életben maradt testvére Rhédey Mária volt (gróf Mikó Imre felesége).
Radák István báróval kötött házassága után Klára férje kolozsvári, főtéri házában élt. Négy gyermek édesanyjaként a kolozsvári társadalmi életben elsősorban jótékony tevékenységével vált ismertté. Árván maradt leányokat fogadott be, anyagilag támogatta oktatásukat, valamint más rászoruló fiatalok tanulmányait is segítette.
Kiemelkedő szerepet vállalt az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc idején. Szalonja valóságos találkozóhelye lett a forradalom híveinek. Férjével együtt jelentős anyagi támogatást nyújtottak a forradalom ügyének. A szabadságharc leverése után sem fordult el az üldözöttektől: segítette a volt honvédeket és családtagjaikat, akik a Habsburg-megtorlások miatt nehéz helyzetbe kerültek. Kőváry László történész szerint a forradalom után Radákné pénzét minden olyan ember rendelkezésére bocsátotta, aki forradalmi érdemekre hivatkozva segítséget kért tőle: „ki bujdosott vagy menekülni akart, első gondolatja volt Radákné”. (Kőváry László, A millennium századában Erdélyben kihalt főúri családok s visszaemlékezés végső sarjai szereplésére (Hatodik, befejező közlemény), Erdélyi Múzeum, XVIII. (1901), 10. sz., 558).
Radákné jótékonyságát a korabeli Vasárnapi Újság is méltatta. Az 1857. április 12-ai számban Erdély és Magyarország egyik legnagyobb asszonyaként, „földre küldött angyalként”, gazdálkodó szellemű és jótékony emberként mutatták be. A cikk szerzője (P. Szathmáry Károly) szerint a báróné a Rhédeyektől örökölte nagylelkűségét és csendes adakozókészségét. A szerző ugyanakkor a Bach-korszak szigorú cenzurája miatt nyíltan nem beszélt arról, hogy Radákné korábban a szabadságharc résztvevőit támogatta. Ehelyett azt hangsúlyozta, hogy a báróné fiatal, szegény sorsú emberek taníttatásával, valamint árva lányok nevelésével igyekezett „boldog és derék polgárokat” formálni. Az általa támogatott leányokat háztartásvezetésre és erényes életre készítették fel, s házasságukhoz még a szükséges hozományt is biztosította.
Radákné jótékony és politikai szerepvállalása mellett az Erdélyi Múzeum-Egyesületet (EME) is jelentős adományokkal támogatta. Az EME Érem- és Régiségtárának egyik első leltárkönyve alapján az 1860-as években több mint ötven értékes műtárgyat adományozott az intézménynek. Ezek többsége újkori dísztárgy volt. Adományai között tizennyolc ókori görög kerámiaedény – korsók, csészék és más edénytípusok – is szerepelt, amelyek a leltárkönyv szerint Pompejiből származtak. Mindezek napjainkban is megtalálhatók a kolozsvári történelmi múzeumban.
A Radáknéhoz kapcsolódó muzeális tárgyak között egy faragott díszkazetta is fennmaradt, amely tulajdonképpen egy rabmunka. Az EME leltárkönyvében a tárgyat az alábbiak szerint írták le: „Egy igen csinos dombormű faragvánnyal ékes faszekrényke. Móricz Sándortól józsefvárosi fogságában faragva. Br. Radák Istvánné adom[ánya].” A bejegyzés tehát arról tanúskodik, hogy a domborműves díszítésű kazettát Radák István báróné adományozta az egyesületnek, készítője pedig Móricz Sándor volt. A rabmunka alján a készítő neve is olvasható, így valószínűleg arról a sepsiszentgyörgyi és nagyváradi Móricz Sándorról (1820–1882) van szó, aki fényes katonai pályát futott be, és az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc egyik kiváló szereplője volt (képünkön).
Móricz Sándor a tullni utászati katonai szakiskolában tanult (1836–1839), 1842-ben alhadnaggyá nevezték ki. Ezt követően 1843 és 1848 között a II. székely határőrezred hadnagyaként a kézdivásárhelyi katonai iskola oktatója volt. 1848-ban a 15. székely határőrezredben szolgált, majd ősszel Erdővidék nemzetőr őrnagya, később pedig Dobay Károly segédtisztje lett. 1849 áprilisától a székely utászosztály parancsnokaként, majd a székelyföldi hadosztály vezérkari tisztjeként szolgált. A zsibói fegyverletétel előtt Kazinczy Lajos ezredes őrnaggyá léptette elő.
A szabadságharc leverése után Móricz Sándor Aradon raboskodott, ahol idejét fafaragással is töltötte. „Egy szipkát készített, amelyet barátjának és háromszéki honfitársának, Barabás Miklós neves festőnek küldött el.” (Lásd: Süli Attila, Móricz Sándor és a székely utászosztály 1849-ben, https://arsmilitaria.blog.hu/2021/01/13/moricz_sandor_es_a_szekely_utaszosztaly_1849-ben. Ezen forrás szerint egy másik, 1856-os nagykőrösi fafaragványa is ismert.)
Móricz Sándort 1850-ben nyolc év várfogságra ítélték. Büntetését Theresienstadtban (mai nevén Terezín, Csehország), a Habsburgok egyik hírhedt várbörtönében töltötte. Innen 1852 júniusában uralkodói kegyelemmel szabadult. Feltételezhető, hogy a cikkünkben bemutatott kazettát is ebben az időszakban készítette. Ezt a tárgyon olvasható egyik felirat is alátámasztja: „Terézvári Emlék”. Az EME leltárkönyvében ezzel szemben tévesen a „Józsefvárosi fogság” bejegyzés szerepel.
A kazetta előlapján, a középső ovális mezőben, Vörösmarty Mihály Szózatának első sorai jelennek meg: „Hazádnak RENDÜLETLENÜL légy híve”. Ez a felirat az 1848–49-es szabadságharcot követő megtorlás időszakában önmagában is erős hazafias üzenetet hordozott.
A rabmunkát azonban nemcsak rendkívül kifejező felirata teszi különlegessé, hanem gazdag és aprólékosan kidolgozott díszítése is. Felületét allegorikus alakok, egy vadászjelenet, valamint egyéb stilizált díszítőelemek ékesítik.
A kazetta fedele vadászkutyák által leterített, menekülő szarvast ábrázol, amely akár az eltiport szabadságharc allegorikus képeként is értelmezhető. A tárgy két szemközti, keskenyebb oldalán egy-egy figurális jelenet látható. A kazetta bal oldallapján ülő férfialak egy szomorú, búsuló honvéd alakját idézheti. A jobb oldalon szintén egy ülő férfialak jelenik meg, ám díszesebb öltözete és fegyverzete, különösen a magasra emelt kezében tartott buzogány, mozgalmasabb jelenetet kölcsönöz az ábrázolásnak. Az allegorikus alak talán a szabadságra vágyó, szabadulásban reménykedő foglyot jeleníti meg. A kazettát számos további klasszikus díszítőelem gazdagítja: női díszalakok, oszlopok és párkányok, valamint ismétlődő növényi ornamentika, köztük akantuszlevelek, palmettaszerű levélmotívumok, fonatos frízek, rozetták és indák.
Szabadulását követően Móricz Sándor a nagykőrösi gimnázium tanáraként kezdett tevékenykedni, majd fürdőigazgatóként, illetve a Szatmár megyei bikszádi aranybánya vezetőjeként töltött be különböző tisztségeket. 1856 és 1858 között a bécsi műszaki főiskolán folytatta tanulmányait, amelynek elvégzésével műszaki ismereteit is tovább gyarapította. Katonai pályája 1869-ben vett új fordulatot, amikor alezredesi rangban reaktiválták a Magyar Királyi Honvédségnél, és a 33. honvédzászlóalj parancsnokává nevezték ki. 1872-ben ezredessé léptették elő, és egyúttal a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia parancsnoki tisztét is elnyerte. Ezután 1874-ben, a 8. honvéd gyalogdandár parancsnokaként teljesített szolgálatot. Katonai pályafutása 1875-ben zárult le nyugdíjazásával. Életének utolsó éveit Nagyszebenben töltötte, ahol 1882-ben hunyt el.
Kutatásunk során nem találtunk olyan adatot, amely alátámasztaná, hogy a kazettát személyesen Móricz Sándor ajándékozta volna Radák Istvánnénak. Mindazonáltal, függetlenül attól, hogy miként került e szabadságharcos-emléktárgy a báróné birtokába, bizonyos, hogy nagy becsben tartotta, és felismerte annak kiemelkedő történelmi jelentőségét. E körülmények minden bizonnyal szerepet játszhattak abban, hogy a tárgyat gondosan megőrizte, majd egy történelmi gyűjtemény számára adományozta, ezáltal is hozzájárulva annak fennmaradásához és történeti emlékezetünk megőrzéséhez.
Báró Radák Istvánné
A hazafiságnak, férfiúi tetterőnek és jellemszilárdságnak annyi buzdító példái után, mint e lapokban már közlöttünk, bizonyosan szívesen veendik olvasóink, ha koronként a női erények magasztos példányait is bemutatjuk.
Az ide mellékelt arczkép a kis Erdély, s mondhatnám Magyarországnak egyik legnagyobb leányát, báró Radák Istvánnét, szül. gróf Rhédey Klárát ábrázolja.
Azok, kik ősanyáinkat kezökben karddal szeretik képzelni, lehet, hogy e szende anyai tekintetben eszményképüket föl nem találják: de kik a nőben földre küldött angyalt, a háziasság és jótékonyság nemtőjét keresik, tisztelettel fognak itt kalapot emelni.
Báró Radák Istvánné ez utóbbiak közé tartozik. A Rhédeyek fejedelmi véréből származva, úgy látszik, örökölte azon nagylelkűséget és titokban működő jótékonyságot, mellynek méltó párját nővére férjében, gróf Mikó Imrében mindinkább csodálja a két haza.
Sokan, igen sokan lesznek, kik e kitűnő hölgyet névleg sem ismerik; de épen ebben is fekszik egyik nagy érdeme. Nem hiúság, nem dicsvágy a rugók, mellyek a nemes gróf hölgy szívét jótékony tettekre ösztönzik, hanem belső ösztön, melly önmagán kívül nem keresi jutalmát. Láthatlan ő, mint mellyből életünket szívjuk; névtelenül keresi föl a szenvedőket, s hálára nem számítva tűnik tova a jó tett után. A grófné mindenek fölött anya. Anyja gyermekeinek, anyja az árváknak és szerencsétleneknek.
Én még jól emlékszem azon szegény papoktól hátrahagyott árvákra, kik ünnepi napokon, egyszerűen öltözve követték a nemes grófné szent egyházba vezető lépteit. Ezeket a grófi hölgy maga kereste föl, s négyen-ötönkint erkölcsös jó gazdasszonyokká nevelte, anyailag gondoskodván róluk czélhoz jutásukig.
Hány szegény ifjú köszönheti e nagy honleánynak iskoláztatását, előmenetelét? ... . Az a földön nehezen lesz följegyezve; de él a boldogokká és derék polgárokká lettek szívében; fölírva az égben! . . .
A grófné ősi szokásainkat szigorúan tartja.
Ha betegségből gyógyul föl, az örömet egész körzete megérzi. Első tisztjétől a helység utolsó koldusáig mindenki részesül kegyajándékaiban; mellyek mindig úgy választvák, hogy az ajándékozottnak ne csak örömöt szerezzenek, de egyszersmind szükségén is könnyítsenek.
Az óév utolsó napján ebédlőjében hosszan fölterített asztal áll, mellynek egész hosszában új évi ajándékok feküsznek egész udvara és körzete számára. Minden darabon a birtokos neve. És a grófné, szemében örömkönyükkel áll az asztalfőn.
S a milly jótékony ő a hatáskörébe jutottak iránt, ép olly nagy pártolója az irodalom és hazafias vállalatoknak. Azért nevét itt vagy ott nem nehéz volna föltalálni.
Tollam elfáradna, ha a nemes vonások mindenikét ecsetelni akarnám, mellyek együtt a nemes grófné jellemét alkotják. Azért legyen elég, e sorokat azon óhajtással rekeszteni be: Adjon Isten hazánknak mentől több illy áldott jóságú nőt!
(P. Sz. K.)
(Vasárnapi Újság, 1857. április 12., Pest, 15. szám)
