SOROZATUNK ELŐZŐ RÉSZÉT ITT OLVASHATJÁK.
BITAY LÁSZLÓ
Minden vagon padlóján pár köteg szalmát találtunk szétszórva, ami felesleges fényűzésnek bizonyult, mert a nagy népsűrűség miatt lefekvésről szó sem lehetett, legfeljebb arról, hogy felváltva lekuporodjunk, a vagon oldalfalához támasztva a hátunkat. Ez volt a pihenőhelyzet. A három napig tartó Torda–Brassó útszakasz alatt egyes vagonok padlódeszkáit sikerült felfeszíteniük a foglyoknak, és ilyen módon az elszántabbak, akik – a vonat lassítása vagy gyorsítása közben – vállalták a kiugrás életveszélyes kockázatát, megpróbálkoztak a szökéssel. Mikor ezt kísérőink észrevették, azonnal – vagonról vagonra járva – létszámellenőrzést tartottak, amely úgy zajlott le, hogy a felszálló őr a vagon egyik végébe zsúfolta a foglyokat, majd egyenként átszámolta őket a másik végébe. Ezen ellenőrzéseket néha motozással is egybekötötték, s ilyenkor, ami megtetszett nekik – bicska, óra, pénztárca, pénz –, azt egyszerűen elvették. A pénzre tulajdonképpen nem sokat adtak: az iránta mutatott megvetésüket egyszer igen kézzelfoghatóan ki is mutatták. Az történt ugyanis, hogy egy ilyen motozás kezdetén, apám a nála levő többszáz pengőt bedugta a szalma közé, azt gondolván, hogy így megmentheti azt, amivel enyhíteni tud majd a sorsunkon. Akkor még nem sejtettük, hogy a fogságban éppen a pénz a legértéktelenebb vagyontárgy, ezért nagyon elbúsultunk, amikor a szalma alatt megkapott bankjegyeket marokra gyűrve egy megvető mozdulattal kiszórták a félig nyitott ajtón.
Ha a létszámban hiány mutatkozott, az első kínálkozó alkalmat felhasználták a pótlásra: az állomásokon jövő-menő helybeliekből egészítették ki a transzportot. Sőt, egy alkalommal – erről később szereztünk tudomást – még a vonatot indító forgalmistát is bedugták a foglyok közé. Nekik nem szamított, hogy a fogoly szőke-e vagy barna, sovány-e vagy kövér, csak egy volt a fontos: a létszám.
Brassóba érkezésünk előtt a botfalusi állomáson hosszabb ideig várakoztattak. Ehhez a várakozáshoz két nevezetes esemény is kapcsolódik, ezért maradt számomra emlékezetes. Az egyik ilyen az volt, amikor István unokaöcsém szinte vadonatúj bakancsát egy katonával – nem éppen jószántából – elcserélte egy pár olyan katonabakancsra, amellyel gazdája – a bakancs némileg megviselt külleme után ítélve – Moszkvától Botfaluig gyalogolt. Mindenestere az új bakancs boldog tulajdonosa igen szerencsésen választotta ki a mi vagonunkat a csere lebonyolítására, mert nem hiszem, hogy az egész fogolytranszportban kapott volna még egy ilyen számára előnyös cserét. Ha a háború további folyamán is így mellette volt a szerencse, akkor újabb cserére Berlinig már nem is volt szüksége.
A második esemény szintén egy csereüzlet volt, amelynek során egy fogoly aranygyűrűje cserélt gazdát egy szabad civil kétkilogrammos kenyerével, s biztosan merem állítani, hogy a kenyér gazdája, a kiéhezett fogoly volt boldogabb kettejük közül. Ugyanis Tordától a háromnapos úton sem enni, sem inni nem adtak. Ez az eset megtanított az anyagi javak helyes, érték szerinti elrendezésére: első helyen az ennivaló, azután sokára pedig a többi. Ehhez a rendezési elvhez tartom azóta is magam.
5
Brassó külvárosában egy mellékvágányra tolták ki a szerelvényünket, s megkezdődött a kiszállás. Őreink lövésre tartott fegyverrel serkentettek az utána oly gyakran hallott nógatással: pe csitiri11, pe csitiri! Ez azt jelentette, hogy négyesével álljunk fel a számlálás végett. Ekkor azonban még nem ismertük e szavak jelentését, így az őrök maguk kellett megmutassák, hogy mit is kívánnak tőlünk. Mikor végre útnak indítottak, a mezőkön toronyiránt kellett átvágnunk az akkori repülőgépgyár irányába. Utunk cukorrépaföldeken vezetett át, és a sok kiéhezett fogoly meg is dézsmálta a termést. Sajnos kevés vágószerszámunk volt, így a répa meghámozása, felszeletelése bizonyos nehézségekbe ütközött, de aki tehette, azért megkóstolta ezt a nem éppen élvezetes eledelt. Volt neki egy kis édes íze, de a falat lenyelése után egy kellemetlen, csípős íz maradt vissza a szájunkban, így nagyon sokat nem lehetett enni belőle. No, meg attól is tartottunk, hogy esetleg gyomorrontást kapunk a szokatlan élelemtől. Nemsokára elértünk az úticélunkhoz: egy, a mezőn létesített hadifogolytábor kapujához. Itt megállítottak bennünket, és meg kellett várnunk, amíg az ellenkező irányból érkezett magyar katonafoglyokat bekísérték a táborkapun. Minket egyelőre a szögesdrótkerítésen kívül állítottak fel, s átadtak a táborparancsnokságnak. Ez nyilvántartásba vett bennünket, s egy névsort készítve rólunk a legszükségesebb személyi adatainkkal, amit egy tüzetes, most már hivatalos motozás követett. Az elvett holmikat – pénzt, pénztárcát, bicskát, órát, nadrágszíjat, iratokat, fényképeket – a földre terített pokrócokra halmozták. A motozásokkal kapcsolatban megemlítem, akárhányon is mentünk keresztül, a következő alkalommal mindig volt még elvennivaló a foglyoktól. Az átadási ceremónia lezajlása után sorba állítottak megint (pe csitiri), és betereltek minket is a táborkapun a szögesdrótkerítés mögé.
Ha eddig lettek volna valakinek kétségei fogoly státusunkat illetően, azt hiszem, ezek eloszlottak abban a pillanatban, mihelyt összecsaptak azokkal, akiket a fronton, fegyverrel a kézben fogtak el. A tábor barakkjait a németek építették saját katonáik részére, ezért viszonylag tágasak, levegősek voltak. A barakkok hosszabbik oldalán egy összefüggő, deszkákból jól összerótt priccssor állt, kicsit lejtősen, hogy fekvésnél a fej magasabbra kerüljön. A cement padlójú barakkokba gázzal fűthető kályhákat is elhelyeztek télvíz idejére.
A háromnapos koplalás miatt szörnyű éhség, és főleg szomjúság gyötört mindnyájunkat. E két fajta nélkülözés közül ez utóbbi volt a nehezebben elviselhető. Fogságom egész ideje alatt tapasztaltam, hogy az éhség az étkezési időpontok közeledtére felerősödik, de ennek elteltével elcsitul, s tompa, egyenletes, kellemetlen ürességérzet marad a gyomorban. Ezzel szemben a szomjúság folyamatosan gyötri az embert, képtelen elterelni róla a figyelmet, sőt igen erős szomjúságérzetnél még hallucináció is fellép. Ilyenkor – ezt magamon tapasztaltam – régi, ivással kapcsolatos emlékeink nagy intenzitással felújulnak. Vízcsobogást vélünk hallani, s egy pohár víz megivásának gyönyörűségeit olyan részletességgel éljük át, amely mellett az esemény valódi részletei eltörpülnek –, éppen csak nem múlik el tőle a szomjúságunk. Mióta ebben az élményben volt részem, minden pohár víznek az elfogyasztása óriási örömmel tölt el, mert tudom, hogy ennek hiányában milyen szörnyű kínoknak lennék kitéve.
Még amikor a szögesdrótkerítésen kívül a mezőn ácsorogva bebocsátásra vártunk, sokan a mezőn levő néhány keréknyomban poshadó vízzel oltották szomjukat. Legszívesebben én is így cselekedtem volna, ha apám nem tartott volna vissza. Bent a táborban a mosdókban végre teleihattuk magunkat finom brassói vízzel. Közben a konyháról kihoztak egy nagy üstben valami levesfélét, amelybe mindent beleraktak: paszulyt, krumplit, répát, káposztát stb. A rendelkezésünkre bocsátott néhány csajka nem bizonyult elegendőnek e nagy tömeg megetetéséhez, ezért mindenki úgy segített magán, ahogy tudott. Volt a tábor területén egy szemétdomb, ahová többek között néhány edényt is kidobtak. Ezeknek megadatott, hogy mielőtt még az enyészet véglegesen úrrá lett volna felettük, még egyszer rendeltetésszerű használatba vétessenek. Ötünknek sikerült megszereznünk egy rossz, rozsdás hamuládát, amely valamikor egy konyhakályhának volt a tartozéka. Ezt az „edényt” homokkal jól kisúroltuk, hogy legalább a rozsda nagyjától tisztuljon meg, s utána belemérettünk öt adag levest, amit aztán nagy kínosan kanál nélkül valahogy elfogyasztottunk.
Miután beosztottak a barakkokba, s itt mindenki fekvőhelyet foglalt magának, elindultunk felfedező útra a tábor területén. A tulajdonképpeni lakóbarakkokon kívül volt egy konyha- és egy fürdőbarakk, és ezen kívül még egy latrina. Mindezt sűrű drótkerítés fogta körül, amelynek mentén fegyveres katonák őrködtek éjjel-nappal, hogy senki el ne szökhessen. Erre a képre tekintett le közömbösen a város felett őrködő Cenk, amely gyermekkoromban oly barátságosan, hívogatóan nézett be az udvarunkra.
A tábor őrei között voltak fiatalabb, húsz év alatti és idősebb, 40 év körüli katonák. Az előbbiek rendkívül vadak, fanatikusak voltak, készek a legkisebb botlást, gyengeséget is azonnal durván megtorolni, míg az idősebbek jószívűbbek, elnézőbbek bizonyultak irányunkba.
A táborkapu előtt a szögesdrótkerítésen kívül volt egy deszkákból durván összeácsolt asztal. A brassói egyházak nőegyletei a foglyoknak élelmet és ruhaneműt hoztak, s a csomagokat ellenőrizték ezeknél az asztaloknál. A foglyok közül egyeseknek – így nekünk is – voltak brassói rokonaink, akik naponta meglátogattak, és élelmet, ruhaneműt hoztak be a hozzátartozóiknak. Ilyenkor kiszólítottak az asztalhoz, amelynek két szembenfekvő oldalánál a fogoly, illetve a hozzátartozója álltak, míg a másik két oldalánál a táborpolicáj ellenőrizte a beadott csomagokat.
11 „Csitiri” (oroszul: четыре) jelentése magyarul négy (számnév).
Sajtó alá rendezte és lábjegyzetekkel ellátta: Papp Annamária.
FOLYTATJUK
