6 ló – 40 ember? (2.)

SOROZATUNK ELSŐ RÉSZÉT ITT OLVASHATJÁK.

BITAY LÁSZLÓ

3

A cellánkban – s nyilván a többiekben is – két ágy volt, egy asztal és talán egy szék, ami minden kétséget kizáróan arra vallott, hogy a helyiség két bebörtönzött számára volt szánva. Elképzelhető, 25 ember, hogy szorongott ezen a kicsi helyen. Mikor jobban körülnéztünk, láttuk, hogy a fehérre meszelt falakat apró vérfoltok tarkítják. Ezek a nyomok az előttünk ott lakó rabok által szétnyomott poloskák nyomai voltak. A cellaajtó belső fele olajjal lefestett fémlemezzel volt bevonva. A festékbe valamilyen éles tárggyal valaki sarló-kalapácsot, valamint a Világ proletárjai egyesüljetek jelszót véste. Ami azt illeti, egyesülni egyesültünk is, csak éppen azt nem tudtuk, hogy meddig tartanak ebben a zsúfoltságban, s mi lesz a sorsunk. Engem különösen bántott az a tudat, hogy az otthonunktól légvonalban 100-150 méterre, ha voltunk, és mégis olyan távol, mintha más bolygón lennénk. Azt a gondolatot se tudtam elhessegetni magamtól, hogy ha nem jöttem volna el hazulról, most nyugodtan ülhetnék otthon. Hiába, kár volt minden búslakodás, azon ami történt, már nem lehetett változtatni.

Eközben beesteledett, és kigyúlt a cella egyetlen, 25-ös égője, gyenge fénnyel világítva be a helyiséget. Eddigre már sokan leültek a földre, felhúzván a térdeiket, a hátukat a falnak támasztották, s így próbáltak legalább szenderegni. Lefekvésre, kinyújtózásra gondolni se lehetett helyszűke miatt. Az éjszaka közepén – már jó sötét volt kint – végre mozgást hallottunk: ajtócsapódás, lábdobogás, kiáltozások hangjai hallatszottak be a cellába, egyszercsak cellaajtónk is kitárult, és minket is kitereltek a függőfolyosóra. A rabokat (ettől kezdve már nem kétséges, hogy azok voltunk) sorba állítva egy fáklya imbolygó fényénél egy kondér felé irányították, ahol mindenki kapott egy jó darab friss kenyeret s egy csajka jó sűrű paszulylevest. A kenyeret jóízűen megettem, de a levesből csak két kanálnyit, ha fogyasztottam. Nem mintha nem lettem volna éhes, de a csajka tisztasága felől voltak megalapozott kételyeim. Hej, de sokszor eszembe jutott fogságom ideje alatt ez az első éjszakán otthagyott paszulyleves! Étkezés után a rabokat kiterelték a börtönből, és az utcán felsorakoztattak valamennyiünket. Rengetegen voltunk. Olyan oszlopba sorakoztattak fel, amilyen széles volt az úttest, s így is jó hosszúra elnyúlt a sor. Mindhárman igyekeztünk együtt maradni. Ahogy rendeződtünk a sorba, egyszercsak megláttuk apámat és Tibinek is az apját. Elmondták, hogy őket aznap délután a lakásból vitték el. Fegyveres katonák állítottak be a házba, s a férfiakat se szó, se beszéd, kihajtották, és elhozták őket is a börtönbe. Ez, amilyen váratlan, éppen annyira szomorú fordulat egy csapásra elűzte azt a kínzó kérdést, hogy mi történt volna akkor, ha ezen a péntek 13-i napon nem mozdulok ki otthonról? Az apámékkal történtek egyértelmű választ adtak erre a kérdésre: a sorsomat úgy se kerülhettem volna el, mert akkor a háború forgószele az otthon biztonságosnak vélt falai közül sodort volna bele ebbe a kalandba.

Így most már öt főre szaporodott fel kis csoportunk, amely szorongva leste, hogy milyen sors vár reá? Amíg fegyveres őreink azon fáradoztak, hogy valamilyen menetalakzatba rendezzék ezt a tömeget, elterjedt közöttünk az a hír, hogy Tordára visznek, ott mindenkit ellátnak igazolópapírokkal, s azután szélnek eresztenek. Ekkor volt alkalmam először tapasztalni azt, hogy milyen könnyű az emberekkel olyan dolgokat elhitetni, amiket maguk is szeretnének hinni. A lágerben töltött idő alatt többször is volt alkalmam erről meggyőződni. Valamilyen tudatalatti kollektív életösztön találta ki ezeket az optimista, a józan észnek sokszor ellentmondó híreket, s aztán hosszabb-rövidebb ideig dédelgettük őket, amíg színes szappanbuboré­kokhoz hasonlóan szét nem pukkadtak azért, hogy később még színesebb, csábosabb köntösben éledjenek újra.

Végre menetoszlopunk mozgásba lendült, és a már pirkadó hajnalban elhaladtunk a nemzeti színház⁷ épülete előtt, s balra fordulva a Tordai út felé kígyózott ez a hosszú, gyászmenethez hasonló tömeg. Mikor a Tanítók házához értünk, keservesen tekintettünk a tőlünk balra, csak néhány háznyi távolságban elmaradó házunk felé. Szökésre persze gondolni se mertünk, mert a menet mindkét oldalán lövésre készen tartott fegyverrel katonák kísértek. Nagyon keserves percek voltak ezek, s szinte fizikai fájdalmat okozott nekünk az a tudat, hogy távolodunk az otthonunktól. Ösztönösen éreztük, hogy a kiosztandó igazolványokról szóló mese nem igaz, mégse hagytuk elhatalmasodni magunkon ezt a tudatot, s mint a fuldokló, az utolsó szalmaszálba, úgy kapaszkodtunk mi is abba, amit szerettünk volna hinni.

Mikor a menet felért a Feleki hegyre⁸, onnan még utoljára visszanéztünk a városra, és innentől kezdve jó ideig lefele haladtunk. Az úton mindenütt az éppen elvonult háború pusztításaival találkoztunk: rombadőlt házak, amelyekből csak a kémények maradtak meg, s mint figyelmeztető ujjak meredtek az égre. Az árokparton itt-ott elhullott lovak felfúvódott tetemei vagy kiégett járművek roncsai jelezték, hogy itt nemrég pusztított a háború. Egy vadalmafákkal szegélyezett útszakaszon dél felé pihenőt rendeltek el. A gyaloglástól elcsigázott foglyok kínzó éhségüket e fák terméseivel próbálták csillapítani, de lényegesen jobban szenvedtünk a szomjúságtól. Kísérőink megengedték, hogy az úttól nem messze csörgedező pataknál oltsák szomjukat az arra rászorulók. Ezt az alkalmat használta ki néhány szemfülesebb társunk a szökésre. A patakon átgázolva elrejtőztek a szemben lévő part bokrai, cserjéi között, s így sikerült lemaradniuk tőlünk. Mikor kísérőink észrevették ezeket a kísérleteket, azonnal visszatereltek az útra mindenkit, és újra felsorakoztatva tovább indítottak Torda felé. Az út hátralevő részén izgatottan tárgyaltuk a sikeres szökési kísérleteket, s azon vitáztunk, hogy helyesen cselekedtek-e a lemaradottak vagy sem?

4

Már délutánba fordult az idő, amikor a kb. 32 km-es gyalogút után elcsigázottan bevánszorogtunk Tordára. Itt egyenesen a rendőrség épületébe⁹ vittek, ahol minden lehető és lehetetlen helyiségbe bezsúfoltak. A mi kis csoportunk egy körülbelül 4 × 5 méteres irodahelyiségbe jutott, ahol alig jutott egy-egy embernek annyi hely, hogy megálljon a lábán. Amikor az ajtót ránk zárták, perceken belül olyan mértékben csökkent a levegő oxigéntartalma, hogy a lélegzés egyre nehezebbé vált. Ezen a helyzeten alig javított valamit, hogy fogvatartóink megengedték, hogy a szoba felső szellőzőablakait kinyissuk, de megtiltották a nagy ablakok kinyitását. Szörnyű volt! A 32 km-es gyaloglás után lábon állni, légszomjjal küszködni, és kegyetlenül izzadni még akkor is nagy megpróbáltatást jelentett volna, ha előző éjszaka jól alszunk. Ilyen körülmények között még az éhséget se éreztük, ami pedig már komolyan kezdett jelentkezni egyikünk-másikánál.

Így töltöttünk el a tordai rendőrségen egy-két napot, amikor is újra sorba állítottak, s kivittek az állomásra, ahol egy üres marhavagonokból álló szerelvénybe tuszkolták be a közben igencsak felszaporodott szállítmányunkat, mert hozzánk csapták azokat a civilruhás foglyokat is, akiket Tordán a mienkhez hasonló módszerekkel és eszközökkel szedtek össze.¹⁰ A ránk váró vagonokon – ezt még régebbről is tudtam – fel volt tüntetve – talán első világháborús emlékként – a befogadóképességük: 6 ló – 40 ember. Rabtartóink természetesen nem tartották magukat az ilyen előírásokhoz, mert mindegyik vagonba 70 embert „számoltak” be. Itt kezdődött a foglyok pontos létszámellenőrzése, amely egész fogságom ideje alatt végigkísért: minden átadásnál-átvételnél, s ezen kívül is, ha kellett, ha nem, megszámoltak.

FOLYTATJUK

Sajtó alá rendezte és lábjegyzetekkel ellátta: Papp Annamária.

⁷ A foglyokat a kolozsvári törvényszék épületéből a mai Lucian Blaga Nemzeti Színház és Román Nemzeti Opera épülete felé terelték.
⁸ Helyesen: a Feleki-tető, amely a Kolozsvártól 7 km-re, délre fekvő Erdőfelek település felé vezető út mentén található.
⁹ A régi városháza épületéről van szó, amelyben később a törvényszék kapott helyet.
¹⁰ A magyar–német csapatok az 1944. szeptember 15. és október 7. között zajló tordai csatában több mint három héten át feltartóztatták a túlerőben lévő szovjet–román haderőt, megakadályozva ezzel a Magyar Királysághoz az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntéssel visszacsatolt Észak-Erdélybe való előrenyomulásukat, és egyben késleltetve Kolozsvár elfoglalását. A front elvonulása után Tordán és környékén súlyos megtorlások következtek, és elkezdték tömegesen összegyűjteni a civil lakosságot, főként a fiatal és idősebb, azaz az otthon tartózkódó, fronton nem szolgáló magyar férfiakat. Az eddigi kutatások szerint Tordáról mintegy 700 embert hurcoltak el, ami a város magyar lakosságának jelentős részét érintette: gyakorlatilag megtizedelték a város lakosságát (az 1941-es adatok szerint a településen 7108 magyart tartottak számon). Emléküket kopjafa őrzi a tordai központi temetőben.