„Szerte a világon évente tizenkét millió gyermekmenyasszony álma szertefoszlik.” – a Sitara: let girls dream (2020) című animációs néma rövidfilm egyetlen mondata. Sharmeen Obaid-Chinoy pakisztáni–kanadai újságíró, filmrendező többszörösen díjazott, 15 perces alkotása a pakisztáni nőkkel, lányokkal szembeni elnyomást jeleníti meg a 14 éves Pari történetén keresztül.
Az első képkockák bemutatják Parit, akinek minden álma, hogy pilóta lehessen, ám szigorú apja már döntött a sorsáról, megtalálta számára a megfelelő, jóval idősebb férjet. A házuk tetőteraszán Pari papírrepülőt hajtogat húgának, Mehrnek, miközben az repülőgépet utánozva kitárt karokkal szaladgál. Könnyed, felszabadult jelenet, látszik, hogy a két testvér jól kijön egymással, és hogy Pari húgának is továbbadta szenvedélyét. A háttérben szálló falevelek is a repülés iránti vágyat ábrázolják. A boldog jelenet az apa megjelenésével véget ér. Pari repülésvágyának sorsát idézi, amint az egyik papírrepülő édesapjuk lábának ütközik és lezuhan. A vacsorajelenetben szembetűnik a nagy korkülönbség Pari szülei között, az édesanya viselkedése is azt sugallja, semmi beleszólása nem volt a férjválasztásba. Házasságkötése óta teljesíti háziasszonyi kötelességeit, és mindennél jobban szereti gyermekeit.
Pari szobájában néhány másodperc erejéig megpillanthatunk a szekrényen egy papírrepülőt, oldalán egy félmondattal: „…husband happy!” („…férj boldog!”). Egy ideális jövőkép. Kár, hogy a kettő nem mindig jár együtt: a férj és a boldogság.
A rövidre szabott terjedelem ellenére sikerül remekül felépíteni az apa karakterfejlődését, a háttérzene illik az érzelmekhez, finom az eltérő hangulatú jelenetek közötti átmenet. Az animációs jelleg fogyaszthatóbb formába önti a ma is aktuális üzenetet: bár a történet 1970-ben játszódik, jelenleg is él a gyermekházasságok szokása, amely számtalan kiskorú lány álmait töri derékba.
