A nyári évszakhoz hajlamosak vagyunk romantikus vígjátékokat társítani. A meleg estéken jégkockákkal teli poharával nem is vágyik többre az ember, csak arra, hogy jól érezze magát és önfeledten nevethessen. A következő film pontosan az előbb felvázolt szituációnak az ellentéte. Nyomasztó, borzongató, ugyanakkor gyönyörű és sokatmondó. És mivel mindenki tűkön ülve várja a Greta Gerwig által rendezett Barbie, és Cristopher Nolan Oppenheimer filmjének megjelenését, addig be kell érni a régebbi filmekkel.
A Stonehearst Elmegyógyintézet (2014) misztikus és izgalmas pszichológiai thriller, amely a 19. század viktoriánus korszakában játszódik. A film a borzongás és a rejtélyek világába kalauzol bennünket, és végig izgalomban tart egészen az utolsó pillanatig. A filmet Joseph Gangemi forgatókönyvéből Brad Anderson rendezte, a történet alapjául Edgar Allan Poe Dr. Kátrány és Toll professzor módszere című 1845-ös novellája szolgált.
A történet középpontjában Edward Newgate (Jim Sturgess) áll, az ifjú orvos, aki új munkahelyet vállal a Stonehearst Elmegyógyintézetben. Az intézetben találkozik a híres és különös dr. Lambbal (Ben Kingsley), aki az intézmény igazgatójaként rendkívüli módszerekkel kezeli a betegeket. Az intézetben Edward hamarosan rájön, hogy nem minden az, aminek látszik: az igazgató és az egész intézmény mögött sötét titkok rejlenek.
A film fokozatosan építi fel a feszültséget. A karakterek izgalmas tulajdonságokkal vannak felöltve, emellett komplexitásuk is rátesz egy lapáttal a rejtélyes atmoszféra megteremtésére. A színészi alakítások kiválóak. Jim Sturgess remekül alakítja a fiatal orvost, aki csupán kíváncsiságból kezd „nyomozni” az intézeten belül, egyáltalán nem számítva arra, hogy mit talál az épület alagsorában. A Ben Kingsley által alakított dr. Lamb egyszerre elvarázsolja és megijeszti a nézőt, azonban a tekintélye és a nagyszerű orvosi tudása mögött sötét titkok lappangnak. Kate Beckinsale a kiváló zenei tudású, gyönyörű, de ugyanakkor visszahúzódó Eliza Gravest alakítja, aki titokban segíti az újonnan érkezett fiatal orvost.
A Stonehearst Elmegyógyintézet a pszichológiai thrillerek műfajában otthonosan mozog, de romantikus és drámai elemeket is tartalmaz. Az atmoszféra sötét és gondosan megtervezett, ami hozzájárul a film izgalmához és misztikumához. A rendező, Brad Anderson, ügyesen játszik az elvárásokkal, a történet hajmeresztő fordulatait ízlésesen és tökéletesen tálalja – pedig nagyon könnyen el lehet rontani a filmet, ha sok a történetben a csavar. Az esztétikailag gyönyörűen megtervezett díszletek és a viktoriánus korszak jellegzetességeinek hű ábrázolása tovább növeli a film élvezeti értékét. A zenei aláfestés és a megfelelően kiválasztott operatőri munka hozzájárul a film hangulatához, és segítenek a misztikus, sötét légkör megteremtésében.
A középpontban az elme és a valóság határának homályossága áll. A Stonehearst Elmegyógyintézetben mindenki őrültnek tűnik, de vajon mi a valóság és mi a képzelet? Ez a kérdés fokozza a film drámai feszültségét és a nézők érdeklődését. A film nem csak egyszerű pszichológiai thriller, mivel olyan filozófiai és erkölcsi kérdéseket is felvet, mint a hatalom és a normák határai. Arra készteti a nézőt, hogy gondolkodjon el azokon a társadalmi elvárásokon és különböző valóságokon, amelyeket az emberek nehezen, de elfogadnak, vagy éppenséggel tiszta szívükből tagadnak.
Brad Anderson filmjét legalább hétszer láttam – túlzás nélkül. A Stonehearst Elmegyógyintézet látványvilága és atmoszférája minden egyes alkalommal magával tudott ragadni, a karakterek vagy elbűvölik a nézőt, vagy ráhozzák a frászt, nincs köztes állapot. A kissé lassú kezdés után olyannyira felpörögnek az események, hogy azon kapjuk magunkat: a filmben minden a feje tetejére állt. Egyszerre borzongató és elgondolkodtató, ráadásul nagyon nehéz úgy ajánlani ezt a filmet ismerősnek, barátnak vagy olvasónak, hogy semmilyen poént ne lőjünk le. De azért remélem, hogy nekem sikerült.
