A 2009-ben Miskolcról indult együttes kezdetben utcazenéléssel járta be Európát, nevükhöz hűen képviselve a betyáros, csavargó stílust, ami tizenhét év után sem változott. Koncertjeiket az önfeledt tombolás, felszabadultság jellemzi, zenei stílusukban egyedi módon a pörgős punk-rockot ötvözik a hagyományos magyar, cigány és balkáni népzenével. Az egyedi stílust ő maguk csak „speed-folk–freak-punknak” nevezik, amely egyben a koncertjeiknek tökéletes leírása is: az ütemes punkos-folkos zenére önfeledten ugráló mezítlábas tagok és a közönség néhány óra alatt teljesen más világot teremtenek meg.
Egyedi stílusukkal ugyan viszonylag kisebb, de annál stabilabb közösséget sikerült meghódítaniuk – ez a sikerük mozgatórugója. Nemcsak a hazai és szomszédos országok közönségét hódították meg, bejárták már szinte egész Európát, de koncerteztek Japánban, Dél-Koreában és az Egyesült Államokban is. Július elején Erdélyben, a torockói Double Rise színpadán léptek fel, ahol Szűcs Leventével, az együttes énekesével és akusztikus gitárosával beszélgetve közelebbről is megismertük a bandát és annak munkásságát.
– A zenélést több mint tizenöt éve kezdtétek. Ha visszagondoltok a legelső évetekre, mi az a dolog, amit a mai napig magatokkal visztek a nagyszínpadokra?
– Szerintem az egymás iránti szeretet és az egymás energiájának felszabadítása maradt velünk a legelső naptól kezdve mind a mai napig. Úgy gondolom, ez örökre szóló érték.
– Zenéitekkel viszonylag kisebb közönséget fogtok meg. Vágytok a nagyobb színtérre?
– Ilyen vágyaink már nem igazán vannak, mivel szerintem ezzel a stílussal és értékképviselettel elértük azt, amit ebben a műfajban lehet. Ahhoz, hogy a dalainkkal még sikeresebbek legyünk és szélesebb réteg zenei ízlését fedjük le, olyan változtatásokat kellene bevetnünk, amelyeket nem feltétlenül szeretnénk. Úgy érzem, megtaláltuk azt a közönséget, akinek a dalaink szólnak. Jó az, ahol most vagyunk.
– A zenéitekben több stílust ötvöztök, ahogy a nevetek is tükrözi, bohémség jellemez titeket. Miben rejlik a betyárságotok?
– Abban, hogy nem stresszelünk a dolgokon, illetve, a kalandokhoz és a kihívásokhoz nyitottsággal állunk. Nagyon sokáig az motivált bennünket, hogy világot lássunk: teljesen mindegy hol és mennyiért lépünk fel, csak ismerjünk meg új városokat, embereket, kultúrákat. Ez máig változatlan, ezzel a lendülettel sikerült eljutnunk már Kanadába, Japánba, Amerikába, de reméljük itt nincs megállás – nagyon szeretnénk koncertezni Dél-Amerikában is. Ez a kalandvágy és ez a „nem vérszerinti testvériség" csodálatos érték a mai világban és nagyon összetart minket. Reméljük, ez sokáig így is marad.
– A zenéitekre ez a kicsit őrültebb, kicsit punkosabb, mondhatni alternatívabb vonal jellemző, a koncertjeiteket talán a tombolás írja le a legjobban. Legutóbbi dalaitokban azonban megmutattátok a líraibb, intimebb, személyesebb oldalatokat is. Mi okozta ezt a zenei váltást?
– Minden zenekar igyekszik megújulni a saját stílusán belül. Említetted a koncertjeinkre jellemző tombolást: az az érdekes, hogy annak ellenére, hogy valóban ez írja le a legjobban a fellépéseinket és a rá érkező reakciókat, a hallgatottsági adataink ennek teljesen az ellenkezőjét mutatják. Ott sokkal nagyobb igényt és érdeklődést látunk a líraibb, érzelmesebb dalaink felé. Rájöttünk, hogy ezek a lírikusabb dalok ugyanakkora energiát váltanak ki a közönségből, mint a keményebb, punkosabb számok. Így mi is bátrabban kezdtük ezt a stílust alkalmazni. Tizenhét évesek voltunk, amikor megalapítottuk az együttest – most harmincnégy évesek vagyunk. Természetes, hogy kicsit lassulunk mi is, és a lágyabb, érzelmesebb oldalunkat is szeretnénk megmutatni. Ez persze nem azt jelenti, hogy innentől kezdve fokozatosan lassulni fognak a zenéink, de most ebben érezzük magunk kényelmesen. Nem kizárt, hogy később másik irányba is elmozdul a munkásságunk, de most szeretnénk ebben maradni.
– Hogyan születnek a dalaitok mostanában? Megmaradt a kezdeti ösztönösség vagy az évek tapasztalatai tudatosabb, strukturáltabb dalszerzési folyamatot adtak?
– Ez jó ideje tudatos folyamat. A kezdetekben, mondhatni a próbatermekben éltünk, sőt hat éven keresztül az egész zenekar együtt élt. Teljesen egyértelmű volt, hogy folyton átmentünk egymás szobájába és egész nap jammelgettünk. Azóta felnőttünk, mindenkinek megvannak a maga hétköznapi feladatai és problémái, amelyeknek eleget kell tennünk. Anno az volt a normális, ma pedig ez. Ma már sokkal hatékonyabb módszerünk van, ami összeegyeztethetővé teszi mindenki életét: évente kétszer egy hétre erdei házikóba megyünk, viszünk dalvázakat, táborozunk, mindennap zenélünk – így haladunk a legtöbbet.
– Nemrég a Fishing on Orfűn a közönség a lassúbb résznél leült a földre és elkezdett „evezni”. Mennyire lepnek meg még titeket a rajongóitok ennyi év után?
– Mindig megtudnak lepni.
Az az ember, akit egy idő után már nem tud meghatni a közönsége, annak ideje a bakancsot szögre akasztani.
– A Parno Graszttal és más együttesekkel is dolgoztatok már közösen. Mit kerestek más zenekarokban, amikor a közös munkán gondolkodtok?
– Elsősorban emberi kötődést a másik féllel, másodsorban pedig a zenei kapcsolódást. Nyilván, az utóbbi sem elhanyagolható, hiszen vannak olyan zenésztársaink, akikkel emberileg nagyon jól rezonálunk, viszont a zenei stílusunk nagyon eltérő. Azt keressük a közös munkák során, hogy a két stílus izzadtságszag nélkül forrjon össze.
– Koncerteztetek már az USA-tól kezdve Dél-Koreáig. Milyen érzés látni azt, hogy a világ ennyire távoli részein ekkora érdeklődés övezi a magyar népzenét és legfőképp a ti stílusotokat?
– Nagy visszaigazolás ez nekünk, ami azt tükrözi, hogy van értéke és különlegessége a munkásságunknak. Szerencsésnek gondolom a stíluskavalkádot, amibe belenyúltunk, mert észrevételem szerint külföldön azt keresik, ami a saját kultúrájukban nincs meg. Nyilván, mi is tudunk párhuzamokat vonni, de nagyon egyedinek tartom azt, amit mi képviselünk. Azt gondolom, emiatt sikerült nemzetközi szintekig eljutnunk: tudunk valami olyat nyújtani, ami ilyen széles körben is izgalmas tud lenni.
– Az egyik interjúban azt mondtátok, hogy a Bohemian Betyars mindig az önazonosságra törekedett. Szerintetek mi a legnagyobb csapda egy zenekar számára 2026-ban, ami elveszítheti ezt az önazonosságot?
– Ha az ember nagyon belekapaszkodik a hírnév, a mainstream, a folyamatosan növekedő siker és a pénz világába, akkor óvhatatlanul a legnagyobb rizikó az önazonosság elvesztése lesz. Rengeteg olyan történet van, ahol a közönség azt érzi, hogy az előadó a megszokott stílusával teljesen szembemenő váltással elárulta őket. A saját stílusodon belül elmozdulhatsz más irányok felé, csak ismerned kell az egészséges határokat. Ha teljesen magad mögött hagyod azt az egyediséget, ami miatt az emberek megszerettek téged, akkor óriási rizikó faktorrá válhat ennek a visszássága – különösen akkor, ha ennek az egyértelmű mozgatórugója a siker utáni hajsza.
