Világszerte imával és szolidaritással kísérik Őszentsége XIV. Leó pápa béketörekvéseit
Nap, mint nap olyan hírek terhelik meg lelkünket és elménket, amelyek a világ különböző pontjain a háborúk pusztításáról, emberek haláláról, sebesültekről, földönfutóvá vált családokról, menekülésre kényszerült, esetenként elpusztult gyermekek ezreiről tájékoztatnak – hol a valóságot, hol a média „hovatartozásától” függő helyzetképet tálalva elénk. Pedig az ember lénye legmélyéből vágyakozik a béke után. A háború megoszt, a remény egyesít, az erőszak eltipor, a szeretet felemel.
A keresztény, aki tudatosan akar a Megváltó tanítványainak közösségéhez tartozni és a lélek ajándékaiban részesülni, alkalmas arra, hogy a családi, a társadalmi és a kulturális életet a krisztusi békesség helyévé változtassa. A békességet elsősorban a magunk környezetében kell megvalósítanunk. Nem az erőszakot választva, hanem megerősítve az igazságot és a jót. Isten népeként a béke kovászává kell válnunk a földön.
Az államfők kötelességüknek kellene tekintsék, hogy elfogadják és tiszteljék a vallási, a kulturális, a társadalmi és a politikai különbözőségeket. Őrködve az élet és a béke felett, hogy igazságosan elosztódjanak a javak a földön. Mind a közelmúlt pápái – XVI. Benedek, Ferenc –, mind a jelenlegi XIV. Leó intenzív párbeszédet folytattak, vállalva a szolidaritást minden szinten, ápolva a személyi kapcsolatokat nemzetközi téren is, mindent megtéve annak érdekében, hogy az összetett problémák megoldódjanak. A béke munkásaiként igazolták: a keresztények a fent említett kötelességük teljesítésével lesznek a béke szerzői. Annak a békességnek, amely Isten országának előképe.
Anyaszentegyházunk az apostoloktól kapta Krisztus ünnepélyes parancsát, hogy az üdvösség igazságát tanítsa. Ezért illetékes arra, hogy mindig és mindenhol hirdesse az erkölcsi elveket a társadalmi renddel kapcsolatban is, továbbá ítéletet mondjon bármely emberi dologról, ha a személy alapvető jogai vagy a lelke üdve megkívánja.
A Katolikus Egyház Katekizmusa 2314-es cikkelye szerint: „Minden olyan háborús cselekmény, mely egész városoknak vagy széles területeknek és lakosságuknak különbségtétel nélkül való elpusztítását célozza, bűncselekmény Isten és ember ellen, amit következetesen és habozás nélkül kárhoztatni kell. A modern háború azzal a kockázattal jár, hogy alkalmat nyújt ilyen bűntények elkövetésére azoknak, akik tudományos fegyverek, különösen atom-, biológiai- vagy vegyi fegyverek birtokában vannak.” Ehhez hozzátenném, hogy a fegyverkezési hajsza pedig az emberiség legsúlyosabb csapása, ami tűrhetetlenül sújtja a legkiszolgáltatottabbakat.
Amint a II. Vatikáni Zsinat tanítása leszögezi: a földi béke az embertestvér szeretetének gyümölcse, mása és eredménye Krisztus békéjének, amely az Atyaistenből árad ki. „Boldogok a békességszerzők, mert Isten fiainak fogják őket hívni.” (Mt. 5,9)
Úgy érzem, túlzás nélkül állíthatom, hogy napjainkban a kimagasló békességszerzők – sajnos nincsenek elegen – egyike XIV. Leó pápa, aki a Római Katolikus Egyházfői és Vatikán államfői minőségében végzett tanítása világszerte, elenyésző kivétellel, nagy figyelmet és tiszteletet kap. Éppen ezért elkeserítő, hogy egyes felelős vezető keresztény politikusok, néha hétköznapi emberek is olykor minősíthetetlen hangnemben bírálják eltökélt béketörekvéseit. A mindenkori pápa egyben Róma püspöke. Hangsúlyozni kívánt üzenete mindig ugyanaz: a béke.
Ezzel kapcsolatban a napokban a Romániai Katolikus Püspöki Konferencia határozottan kifejezte közösségét és szolidaritását a Szentatyával. Böcskei László nagyváradi megyéspüspök, a konferencia elnöke által aláírt közlemény többek között rámutat a következőkre: „A Szentatya tanítása és megszólalásai ebben a helyzetben újra és újra arra emlékeztetnek bennünket, hogy a béke nem gyengeség, az irgalom nem tehetetlenség, az igazság melletti kiállás pedig nem politikai számítás, hanem evangéliumi kötelesség. (...)
Meggyőződésünk, hogy az Egyház pásztorának megszólalásait nem a hatalmi logika, hanem Krisztus evangéliuma világítja meg. Amikor a pápa a béke, az emberi élet szentsége, a szegények, az üldözöttek és a szenvedők védelmében emeli fel szavát, akkor az Egyház legmélyebb küldetését teljesíti. Románia katolikus híveivel együtt – a latin és a görög katolikus hagyomány közösségében – imádságos lélekkel állunk a Szentatya mellett. Hálát adunk Istennek péteri szolgálatáért, és kérjük az Urat, hogy erősítse meg őt küldetésében, adjon neki bölcsességet, bátorságot és békét, hogy továbbra is reményt ébresszen egy sebzett világban.
Ezért nyomatékos lélekkel kérjük papjainkat, a megszentelt életet élőket és minden Krisztus-hívőt, hogy a következő időszakban különös buzgósággal ajánljanak fel imádságot és böjtöt a békéért, az Egyház egységéért és a Szentatyáért. A böjt, az önmegtagadás és a közbenjáró imádság ősi keresztény eszközei ma is eleven erővel emlékeztetnek bennünket arra, hogy a tartós béke nem pusztán emberi alku, hanem Isten ajándéka, amelyért alázattal kell esedeznünk. Egyúttal minden jóakaratú embert arra bátorítunk, hogy őrizze meg szívében az igazság, a szeretet és az emberi méltóság tiszteletének lelkületét” – zárul a közlemény.
Megemlíteném, hogy a Római Apostoli Szentszék békét szerző szolgálatát segíti elő többek között az Út a Békéhez Alapítvány, amelyet a Vatikán állandó ENSZ képviselete hozott létre 1991-ben a katolikus társadalmi tanítás, a béke és az emberi jogok ügyének előmozdítását célzó kezdeményezések támogatására. E célból díjat is alapítottak, amelyet 2012-ben Magyarország akkori köztársasági elnöke, Áder János vehetett át.
A következőkben emlékeztetni szeretnék mindenkit arra, hogy már a huszadik századi történelmünk folyamán, az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc idején XII. Piusz pápa (1939 és 1958 között) határozottan kiállt a nemzetünkért, s „szent imahadjáratra” buzdította a világ keresztényeit – Magyarországért, az igazságra épülő béke kieszközléséért, a kegyetlen öldökléstől gyötört népe számára. 1956. október 28-án kiadott enciklikájában olvasható többek között: „Azok az igen gyászos események, melyek Kelet-Európa népeit sújtják, s különösen a nekünk igen kedves magyar nemzetet, amelyet jelenleg iszonyatos öldöklés vére áztat, mélyen megindítják atyai lelkünket; s nemcsak a miénket, hanem bizonyára mindazokét is, akik szívükön viselik a civilizáció adta jogokat, az emberi méltóságot, s az egyéneket és a népeket megillető szabadságot.
Ezért apostoli hivatástudatunk alapján nem tehetünk mást, mint hogy határozottan arra szólítsunk fel benneteket, mindnyájatokat, Tiszteletreméltó Testvérek, és a külön-külön rátok bízott nyájakat, hogy a testvéri szeretettől megindítva velünk együtt alázatos könyörgéssel forduljatok Istenhez, kieszközlendő tőle – akinek a kezében van a népek sorsa és vezetőiknek nemcsak a hatalma, hanem az élete is –, hogy érjen véget a vérontás, és hogy végre ragyogjon fel az igazságra, a szeretetre és a kellő szabadságra épülő valódi béke. (...)
Kedves emlékek tűnnek fel előttünk. Budapestre érkeztünk, hogy részt vegyünk az Eucharisztikus Világkongresszuson (1938 – szerző megjegyz.). Nagy örömünkre és vigasztalásunkra szolgált látni, amint a kedves magyar Krisztus-hívők különös kegyességgel és nagy tisztelettel veszik körül a város utcáin ünnepélyesen körülhordozott Legméltóságosabb Oltáriszentséget.
Nem kételkedünk benne, hogy még mindig ugyanez a hit és ugyanez az Isteni Megváltó iránti szeretet hatja át e nép szívét, jóllehet az ateista kommunizmus támogatói minden eszközzel megpróbálták kiirtani lelkéből az ősi vallást. Ezért mindenképpen bízunk abban, hogy ez az igen nemes nemzet az őt sújtó jelen megpróbáltatásban is könyörgéssel fog fordulni Istenhez, hogy kieszközölje a helyes rendre épülő, vágyva vágyott békét.
Reméljük továbbá, hogy az összes igaz keresztény, aki csak a földön él, szintén bekapcsolódik majd ezen annyi megpróbáltatástól és igazságtalanságtól elnyomott testvéreinek könyörgésébe, tanújelét adva a közös szeretetnek. (...)
Egyáltalán nem kétséges előttünk, hogy ezen buzdításainknak, amelyekhez a tieitek is csatlakoznak majd, minden nagy- és kisvárosban, sőt még a távolabbi falvakban is mindenütt, ahová csak az evangélium fénye eljutott, az összes keresztény, s elsősorban a fiúk és leányok a legnagyobb örömmel fognak eleget tenni, hogy ezáltal – Isten támogatásával és segítségével, akihez oly sok esdeklő hang fordult, és Szűz Mária közbenjárására – az annyi fájdalomtól kínzott és annyi sebből vérző igen kedves magyar nemzet, s ugyanígy a többi, polgári és vallásszabadságától megfosztott közép-európai nép szerencsésen és békésen eljusson közügyeinek megoldására az igazságban és a helyes rendben, megőrizve Isten és Krisztus Király jogait, akié »az igazság és az élet országa, a szentség és a kegyelem országa, az igazságosság, a szeretet és a béke országa«.
Ebben a kellemes reményben bízva, Tiszteletreméltó Testvérek, nektek, mindnyájatoknak és nyájaitoknak, elsősorban pedig azoknak, akik Magyarországon és Kelet-Európa többi országában oly súlyos körülmények között élnek és oly nagy csapásokat szenvednek el – különösen is ugyanezen országok főpásztorainak, akiket börtönben vagy fogságban tartanak, illetve száműzetésbe küldtek –, a legnagyobb örömmel adjuk az Úrban apostoli áldásunkat, a mennyei kegyelmek hordozóját és jóindulatunk zálogát” – fejezte be enciklikáját XII. Piusz, aki egy másik körlevelében nyomatékosította: „a békével semmi sincs elveszve, a háborúval azonban minden elveszhet.” (Pacem in terris)
Végezetül ne feledjük, hogy a béke a rend nyugalma, az igazságosság műve és a szeretet következménye – ez minden embertestvérünkre vonatkozik.
