A kolozsvári filharmonikusok műsorpolitikájában mindig fontos helyet foglaltak el az olyan művek, amelyekben megvalósul az a csoda, amelyben a hangszerek és az emberi hangok harmóniájának szépsége elvarázsolja a közönséget. Mindezt könnyűszerrel megtehetik, hiszen olyan világszínvonalú énekkarral rendelkeznek, mint a Cornel Groza által vezetett vegyeskar, amely minden alkalommal művészi magaslatokon jár. Nem volt ez másként május utolsó péntek esti hangversenyén sem, amikor a Bartók-Pásztory-díjas Vajda Gergely (Gregory Vajda) vezényletével Verdi Requiemjének megható-felemelő szépségeit élhette át a közönség.
Giuseppe Verdi (1813–1901) már ismert operaszerző volt, amikor megfogant benne egy gyászmise gondolata. Az 1874-re elkészült Messa da Requiem az olasz mester két igen tisztelt honfitársának, Gioachino Rossininek, a vígopera koronázatlan királyának és Alessandro Manzoninak, az olasz romantikus irodalom és szabadságharc neves alakjának emlékére íródott. A Requiem ősbemutatójára 1874. május 22-én került sor a milánói San Marco-székesegyházban, a zeneszerző vezényletével. Az idők folyamán egyes esztéták, kritikusok a művet inkább „operásnak”, mint egyházinak ítélték meg. Igaz, a gyászmise nem dogmatikus értelemben szolgálja a liturgiát, de vallásossága – annak ellenére, hogy Verdit többen ateistaként emlegetik (!?) – megkérdőjelezhetetlen. Monumentalitása miatt a mise túlnőtte a szertartás kereteit, ezért a kezdetektől fogva inkább a hangversenytermekben talált megfelelő „otthonra”. A mű sikere az ősbemutató óta töretlen, és mind a mai napig világszerte, a koncertpódiumok egyik legtöbbet játszott halotti miséje.
Május utolsó hangversenyén, Verdi gyászmiséjének könnyekig megható minden egyes tétele, miközben Istenbe vetett hitről, életről, halálról, félelemről, reményről és megváltásról szólt, óhatatlanul elhunyt szeretteinkre (is) emlékeztetett, szívbemarkoló szólamaival csendes fohászra késztetett. A művészi igényességgel tolmácsolt elsöprő intenzitású drámai mélységek, és költői érzékenységgel megfogalmazott lélegzetelállító pillanatok a zene- és énekkar profizmusának, valamint a kiváló énekes szólisták – Melody Moore (szoprán), Ruxandra Donose (mezzoszoprán), Marius Vlad Budoiu (tenor) és Sorin Coliban (basszus) – harmonikus együttlétét dicsérik. Verdi Requiemje ezen az estén rég nem hallott szuperprodukcióként ivódott be a közönség emlékezetébe, elegendő a tökéletes művészi egység csupán néhány élménypillanatát említenem: a halottakért esdeklő énekkari könyörgés és Isten dicséretének énekes szólistákkal való megerősítése az Introit– Kyrie részben; a félelem és rettenet drámaiságával ének- és zenekaron vissza-visszatérő, eget-földet rázó Dies irae; a Tuba mirum messziről jövő trombita felelgetései és Sorin Coliban basszusszólója, amint mély drámaisággal arról énekelt, hogy a végítélet napján, amikor minden hamuvá változik, még a halál is megdöbben; Ruxandra Donose mezzoszoprán megrendítő átéléssel tolmácsolt Liber scriptus kezdetű áriája; Melody Moore – Ruxandra Donose áriaszépségű, áhítatos Recordare, Jesu pie! fohász-duettje; Marius Vlad Budoiu a remény hangján mély érzelemmel megszólaltatott Ingemisco tenoráriája; Sorin Coliban gazdag érzelmi skálával tolmácsolt Confutatis maledictis basszusáriája és a tételszakasz végén a döbbenetes fortisszimóval visszatérő Dies irae; előbb a mezzoszoprán szólamában felcsendülő, majd a többi szólistával és énekkarral kiteljesedő Lacrimosa-tétel könnyes- panaszos, szívbemarkoló melódiája. A meghatódottság csendjében végül elhangzik a szoprán által énekelt, végül suttogva megismételt drámai és meghitt lírai szépségű esdeklő könyörgése, a hívő embernek az élet utolsó pillanataiban elrebegett segélykérő imája: „Libera me, Domine, de morte aeterna in die illa tremenda: – Ments meg engem Uram, az örök haláltól, ama rettenetes napon minden bajtól … Libera me.”
Mélyen megrázó, döbbenetes pillanat! Verdi Requiemjének legbensőbb lélekrezdüléseit, megható-felemelő szépségeit a zenei együttes minden tagjának tökéletes egymásra hangolódása, a drámai és lírikus pillanatok érzelemdús, színekben gazdag művészi megoldásai katartikus élménnyé avatták.
