A filharmónia zenekara az elmúlt héten tavaszváró hangversennyel várta közönségét, amelyen Kaspar Zehnder vezényletével és Sophie Dervaux fagottművésznő közreműködésével olaszországi tájakon utaz(hat)tunk, zenés emlékekkel gazdagod(hat)tunk, miközben Csajkovszkij, Nino Rota és Respighi remekműveinek lenyűgöző hangulatával ideig-óráig elfelejt(h)ettük a körülöttünk zajló világ szörnyűségeit.
Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840–1893) Olasz capriccioját (op.45) eredetileg zenekari fantáziának szánta. A 15 perces művet Csajkovszkij római útja ihlette. Meck asszonynak küldött levelében így írt: „Már befejeztem a vázlatokat egy népdalokra írt olasz fantáziához […] Hatásos lesz, köszönhetően a gyönyörű dallamoknak, amelyeket részben antológiákból, részben pedig az utcán hallottak szerint sikerült összeállítanom.” A zenekari fantázia végül Olasz capriccio néven vált népszerűvé, amelyben a rézfúvósok kiemelt szerepet játszanak és a különböző hangszercsaládok rafináltan illeszkednek egymáshoz. Az Olasz capriccio magával ragadó hangszerelése a kaszárnyákból kiszűrődő trombitajeltől, a romantikus szerenádig és a tüzes tarantelláig ezúttal is Csajkovszkij gazdag érzelemvilágát, mesterségbeli tudását dicséri.
Nino Rota (1911– 1979) neve leginkább a filmvilágból ismeretes. Köztudott, hogy ritkán születtek fagottra írt versenyművek, a koncerttermekben legtöbbször átiratok hangzanak el. Nino Rota Fagottversenye hiánypótló, sokszínű gyöngyszeme a műfajnak, telve humorral, játékossággal, noktürn ízű álmodozással, táncos jókedvvel, virtuóz csillogással. Sophie Dervaux nemzetközi hírnevű fagottművésznő, 2014-től egy Püchner-féle hangszeren játszik. Tolmácsolását szép hangszín, a lírai és virtuóz részek kiegyensúlyozottsága, az oboával, fuvolával, klarinéttal, hegedűvel folytatott ízes dialógusok, a humoros fricskákban gazdag virtuozitás és az árnyalt színkombinációk jellemezték. A közönség elismerő tapsát Rossini A sevillai borbély című operájából a híres Figaro- ária fagottduett átiratával köszönte meg, amelyben partnere Cristian Avram, a zenekar fagottművésze volt.
Ottorino Respighi (1879– 1936) az örök város „pillanatképeit” megörökítő zenés vallomásainak gyűjteménye a Római triptichon, amelyet az 1916-ban komponált Róma kútjai című szimfonikus költeményével indított el a népszerűség útján. A triptichon második darabja az 1924-ben írt Róma fenyői, majd 1928-ra elkészült a harmadik darab is Római ünnepek címmel. Három szimfonikus költemény, három impresszionista tabló, amelyek a bolognai születésű, de haláláig Rómában tevékenykedő zeneszerzőnek az örök város iránti csodálatáról, tiszteletéről, szeretetéről tanúskodik. Ezen az estén a Kaspar Zehnder vezényelte zenekar Róma fenyőinek képeit, azok érzésvilágát és különböző hangulatait fantasztikus kifejező erővel tolmácsolta. A mű vidám hangulatú, mozgalmas képpel indul, amelyben a gyermeki világ önfeledt öröme a hallgatót is magával ragad(hat)ja. Szinte látni és hallani lehet, amint a zajos siserehad a Villa Borghese fenyvesében körtáncot jár, katonásdit játszik, csatákat nyer, aztán saját lármájuktól megrészegülve szétrebben, és az est beálltával a hatalmas kert örökzöldjeire csend borul. A fenyők árnyéka a komor hangulatú katakombákra vetődik, a hárfa hangja régmúlt időkre tereli a figyelmet, az ősök emlékére sirató jellegű zsoltár hangja árad szét ünnepélyesen. Templomi magasztosságot idéző archaikus zenei kép, amely ugyanolyan titokzatosan tűnik tova, mint ahogyan előbukkant a fenyők árnyékából. A következő tabló noktürn hangulatot áraszt. A Gianicolo fenyőit az éjszaka sötétjében csak a szelíd holdfény világítja meg, melynek költői dallamát Aurelian Băcan álmodozó, hosszan ívelő, érzékeny klarinétszólója tette sejtelmessé, széppé. A hajnal érkezésével a fenyves ébredését csalogánydal hirdeti. Az est élménypillanataként említem, hogy a madárcsicsergést nem cserép madársíppal utánozták, ezen az estén a „csalogány” Vincze Dallos Csilla első hegedűs volt, aki kanári madaraitól tanulta el a madárfütty művészetét. Az utolsó képben a véres múltú Via Appiát szegélyező fenyők között egyre erősödő lépések zaja hallatszik, a rezek és ütősök az antik Róma hadseregének dicsfényét idézik, amint a napsütötte Szent Úton a Capitolium diadalmas orma felé halad. A finálé végletekig fokozott érzelmi crescendójában a Kaspar Zehnder vezényelte zenekar, valamint az erkélyről a trombiták és harsonák hangja átölelte az egész termet. Respighi remekművének impresszionista színektől ragyogó művészi tolmácsolása katartikus élményt szült, a közönség perceken keresztül, állva tombolt.
