Maurice Ravel (1875–1937) Pavane egy infánsnő halálára (Pavane pour une infante défunte) című darabját eredetileg zongorára komponálta, de a mű zenekari változatában vált igazán népszerűvé. Megeshet, hogy annak idején valaki tévedésből az infante szót (infánsnőt) enfant-nak (gyermeknek) olvashatta, és emiatt terjedt el az a nézet, hogy a mű egy halott gyermek emlékét idéző gyászzene. Ravel cáfolta ezt az állítást, hangsúlyozva, hogy csupán a pavane méltóságteljes tánclejtését szerette volna felidézni úgy, ahogyan azt egy régi olasz vagy spanyol hercegnő táncolhatta a 16. században. Az is meglehet, hogy Ravel csak az infante és défunte szavak játékos egybecsengését kedvelte. A pavane zenéje a lélek nyugalomszigete, amelynek fájdalmasan szép témáját először a kürtök intonálják. A hullámzó dallamvonalakban megfogalmazott szertefoszló emlékeket a mélabús oboa, a szomorú fagott, a bánatos fuvolák, a fátyolosan sejtelmes hárfa és az éteri hegedűk idézik. Andrey Boreyko precíz, kifejező, szép kézmozdulataival a mű ünnepélyes-bánatos érzelemfoszlányaihoz árnyalt színeket varázsolt a zenekarral.
Frédéric Chopin (1810–1849) zongoramuzsikáját az érzelmek színes palettája, törékeny szép melódiák, lengyel népies ízek, csipkeszövésű díszítések, szenvedélyes virtuozitás és költői szépségek jellemzik, nem hiába nevezték őt a zongora poétájának. A miniatűrök zeneszerzője csupán két zenekari kíséretes művet komponált: az 1. e-moll (op.11.), és a 2. f-moll zongoraversenyt (op. 21.) Ezen az estén Nikolai Lugansky káprázatos tolmácsolásában az 1. e-moll zongoraverseny hangzott el. Már a versenymű hosszú zenekari bevezetőjében felcsillan a fiatal zeneszerző szenvedélyektől fűtött érzésvilága. Ebben a zenekar által előkészített romantikus hangulatban, a zongora sűrűn díszített mondanivalóját színes érzelmi skálával meséli el. Lugansky mindvégig megtartotta érzésteli mesélő szerepét, határozott férfiassággal indított és lírai finomsággal szőtte tovább kristálytiszta, színektől ragyogó költeményét. A lassú tétel gyöngéd szerelmi vallomás. Chopin ezt a tételt Románcnak jelölte, amelyben a zeneköltő leírása szerint „minden egy tavaszi éjjelen történik, amelyben a hold fényében fürdő természet illatát érezhetjük.” Lugansky előadásában ez a chopini gondolat valósult meg, miközben játékában a noktürnök díszítésekkel átszőtt finom lelkivilága tündökölt. A lengyel népzenei erezetű finálé gazdag szín- és ritmusvilágát Lugansky briliáns technikája, művészi bravúrja varázsolta ragyogóvá. A versenymű hallgatása közben egyedi pillanatok, felejthetetlen élmény részesei lehettünk, amelyben az Andrey Boreyko vezényelte zenekar méltó partnerként kísérte Lugansky fantasztikus előadását. A művészi produkciót a közönség örömrivalgással, tomboló tapssal köszöntötte. Lugansky percet sem kérette magát, kétszer is visszaült a zongorához, hogy Chopin újabb két gyöngyszemével, a cisz-moll Fantaisie-Impromptuvel és a sebes sodrású C- dúr Etűddel (Op. 10.) ajándékozza meg a nagyérdeműt.
Modeszt Petrovics Muszorgszkij (1839–1881) Egy kiállítás képeit eredetileg zongorára írta, de Terényi Ede szavaival élve: „Ravel hangszerelésében a zenekari változat messze túlhaladta az eredeti zongoradarab testi mivoltát, mintegy felszabadította a mű szellemét, kimentette a zongora bilincseiből.” A mű tíz képből áll, amelyeket időnként a Séta-motívumok, az ún. promenádok szakítanak meg, azaz kötnek össze. A szuggesztív képekben A gnóm testi-lelki torzságát, az Ódon kastély pókhálós sejtelmes hangulatában régi báli emlék táncának bús dallamát, a Tuilériák kertjében játszadozó gyermekek gondtalan vidámságát véljük hallani-látni. Az Ökrös fogat a drámaibb tételek egyike, amelyben a tuba az ökrös fogatot hajtó paraszt bús énekét tolmácsolja. A „kota-mama” által teregetett Csibék táncának humorát az oboák, fuvolák és a fagottok adják meg. A trombita az alamizsnáért esedező, reszkető kezű szegény és a szívtelen, gazdag zsidó közti párbeszédet teszi kifejezővé. A limoges-i piac a mű legvirtuózabb része, de egy pillanat alatt mintha beszakadna a föld alattunk, és felvillan előttünk a katakombák kísérteties látomása, a Holtakkal a holtak nyelvén zenéjében pedig felsejlik a séta-motívum misztikus változata. Seprűnyélen érkező, vijjogó boszorkányok tomboló táncforgataga után magasztosan csendül fel A kijevi nagykapu, a mű diadalmas fináléja. A két templomi korál hallatán a cári díszmenet ugyan megáll egy pillanatra, de a harangzúgás, és a zengzete –fenséges zenekari tutti a népünnepély eufóriáját tükrözi. Zseniális mű, parádés előadásban! Andrey Boreyko csodákat művelt a zenekarral és az ezernyi színnel újrafestett szuggesztív zenei képekkel, a közönséget is teljesen magával ragadta. Dicséret és köszönet mindazoknak, akik tettek azért, hogy a politikától elvonatkoztatva ez a fantasztikus hangverseny létrejöhessen, hogy a zene és az előadóművészet ezen a decemberi estén is a nagyérdemű közönség szellemi és lelki épülését szolgálhatta.
