Sokak számára a biztonság és a szeretet az otthon velejárója, mégis vannak, akiknek éppen ez a tér válik a félelem és a kiszolgáltatottság színterévé. A bántalmazó kapcsolatok szinte láthatatlanul táplálják az önvádat, miközben észrevétlenül zárják csapdába az áldozatot, aki hosszú ideig képtelennek érzi magát a kilépésre. De miért olyan nehéz meghozni ezt a döntést? Mit kell feláldoznunk a szabadságért, és mi marad közben valódi önmagunkból? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Dobray Sarolta Léna című regénye, amely az Üvegfal folytatásaként egy évtized történetét öleli fel. Míg az előző kötet a bántalmazó és a bántalmazott nézőpontját egyszerre mutatta be, a Léna már kizárólag a címadó főhős belső vívódásaira koncentrál, érzékeltetve, milyen súlya van annak a pillanatnak, amikor valaki megpróbál kiszabadulni egy felemésztő kapcsolatból.
Dobray Sarolta újságíróként pályája kezdetétől a társadalom peremére szorult, kiszolgáltatott emberek történeteit vetette papírra. Elmondása szerint fontosnak tartja, hogy ne sajnálattal, hanem egyenrangú félként tekintsünk azokra, akik nehéz élethelyzetben vannak. „Ugyanazokkal a félelmekkel, vágyakkal, szerelmekkel és csalódásokkal küzdenek, mint bárki más” – fogalmazott. Már gyermekkorában foglalkoztatta, miért húzódik ekkora szakadék a különböző sorsú emberek között: édesanyja színészi pályáját feladva szociális segítőként dolgozott, édesapja dokumentumfilmjeiben pedig a másság és az egyenrangúság kérdései fontos helyet foglaltak el. „Úgy szoktam megfogalmazni, hogy én olyan közel akarok menni, hogy lássam az arcokat” – mondta, hiszen a nagy társadalmi problémákat mindig az egyéni sorsokon keresztül lehet igazán megérteni.
A regény gondolata is ebből a kíváncsiságból született. Ahogy fogalmazott, „arcul csapta” a felismerés, hogy környezetében egyre több olyan bántalmazással találkozik, amely kívülről szinte láthatatlan. „Iszonyúan becsapós a történet. Sokszor a bántalmazó és az áldozat gyerekkorában nagyon hasonló traumákat találunk. A bántalmazók pedig rendszerint megfordítják a szerepeket, és elhitetik az áldozattal, hogy valójában ő a hibás” – mutatott rá.
Arra is kitért, hogy kívülállóként könnyű azt gondolni, hogy az intő jeleket korábban is fel lehetett volna ismerni. A valóság azonban egészen más. „Ezeknek a kapcsolatoknak nagy része csodálatosan kezdődik. Nemcsak a rózsaszín köd vakít el bennünket, hanem annak a százszorosa: azt hisszük, ilyen csak a mesében létezik” – fogalmazott a szerző, aki szerint éppen ez a tökéletességlátszat teszi veszélyessé a kapcsolatot. A bántalmazó gyorsan bizalmat és elköteleződést épít, miközben valódi arcát még rejtegeti. Később szinte észrevétlenül fordítja áldozatát önmaga ellen, mígnem az már saját érzéseiben és emlékeiben is kételkedni kezd. „A bántalmazás egyik legfontosabb eszköze, hogy lassanként elveszi a másik ember jogát a saját valóságához. Sokan arról számolnak be, hogy egy idő után már a másik fejével próbálnak gondolkodni, csak hogy elkerüljék a konfliktust. Kívülről úgy tűnik, minden rendben zajlik, közben azonban az agresszor lassan felemészti a másik minden energiáját, és szinte észrevétlenül összeroppantja” – tette hozzá Dobray Sarolta.
A beszélgetés végén az írónő arra kérte a közönséget, hogy legyen türelmes és elfogadó azokkal, akik bántalmazó kapcsolatban élnek. A felismerés és a kilépés folyamata ritkán egyenes vonalú, hiszen előfordul, hogy valaki egyik nap elhatározza, távozik, másnap mégis marad, mert már önmagában keresi a hibát. Ilyenkor nem az ítélkezés a legfontosabb, hanem a biztos kapaszkodó felkínálása. „Csak annyit mondhatunk: ha bármikor beszélni akarsz, én itt vagyok neked, hiszek neked, és megyek veled” – fogalmazott. És ez talán a legfontosabb.
