PAKULÁR SÁRA

Kolozsvári Puskás Sándor szobrászművész ekkoriban sokat utazott, népi környezetbe tett felfedező utakat. Megismerte Csíkot, Gyergyót, a Hargitát, a Gyimesi völgyet és e helyszínek dolgos embereit. Formai egyszerűsítésre tett kísérletei jól kivehetők, például a hengeralakzat kiaknázásában, a bokályforma változataiban, vagy a legömbölyített felületek elszaporodásában.[1] Következő periódusa egyre inkább a test ábrázolásáról szólt, ebben kereste a szépséget és megmerevedett alakjaira helyezte a hangsúlyt. Stílusa és technikája azonban tovább fejlődött, a korábbi kísérletezések eredményeként formái felbomlottak, szobrait immár külön-külön megmunkált részelemekből rakta össze. Formabontó törekvései ellenére, a művészetét alakító erő továbbra is a népi mentalitás és lelkület maradt. Maga a művész is népi környezetben és a természetben érezte magát jól igazán, Csíkzsögödön, Nagy Imre festőművész közelében műtermet épített, nyarait legszívesebben itt töltötte,[2] innen indult Székelyföld bebarangolására, s ami igencsak nagy hatást gyakorolt rá: a gyimesi csángók felfedezésére.[3] A festőt valóságos mentorának tekintette.

Anyaghasználata igen változatos, dolgozott alabástrommal, vörösrézzel, horganylemezzel, ólommal, bronzzal, vassal, márvánnyal, műkővel, fával viszont keveset. Érdekesség, hogy Puskás bizonyos témavilágot csak egy bizonyos anyagban tudott elképzelni: a mitikust mindig lemezre, félabsztrakt kompozícióit pedig alabástromban és márványban gondolta el.^[4] Alakos szobrainak alapvető formái a fej, a törzs, a végtagok nyugalmi állapotából erednek, Puskásnál a mozgás másodlagos szerepet játszik. Szobraira jellemző a kecsesség, a légiesség és az átszellemültség, kitűnő anatómiai ismereteinek köszönhetően aktjai érzéki szépséget sugároznak.^[5]

A művész 90. születésnapjára Szilánkok címmel közel harminc fejezetben jelentette meg önéletírását. Élete vége felé, fizikai állapotára való tekintettel abba kellett hagynia az ötvösmunkát, olyan technikákban kellett alkotnia, amelyeket ülve is el lehetett végezni. Ebben az időszakban számos dísztálat készített. Utolsó nagyobb munkái portrék voltak, alabástrommal még ezek után is dolgozott.[6] Kolozsvári Puskás Sándor 2020. május 31-én hunyt el, több mint hét évtizednyi termékeny alkotást tudva maga mögött.[7]

Az említett kolozsvári faliplasztika technikáját Puskás Sándor dolgozta ki először Erdélyben. Erre a technikára Magyarországon figyelt fel az 1960-as években, Megyeri Barna szobrászművész munkája által, aki megtanította őt fémszobrokat kalapálni és fémlemezeket összeforrasztani. Mivel nagyon munkaigényes eljárás, nem szívesen alkalmazták a művészek, Puskás Sándor azonban rendkívül élvezte ezt a munkafolyamatot.^[8] A vörösrézből készült, hangfrekvenciákat idéző, 4,5×3 méteres plasztika rendkívül hitelesen tükrözi vissza a művész formák iránti szeretetét és formaújító vágyát, hiszen az alkotásban jól láthatóan dominál a dekorativitás és a formai egyszerűség együttese. 14 darab kiugró „hullámot” figyelhetünk meg, ezek különböző méretűek.

Doina Ciato Hordovan (1934–2012)

A földszint belső déli falát egykor gipszrelief díszítette, amelyet a Doina Hordovan által vezetett művészcsoport készített, Távközlés (Telecomunicații) címmel. Ezt sajnos eltávolították, valószínűleg az 1990 utáni számos felújítás alkalmával.[9] Korabeli reprodukció hiányában a reliefről sajnos nem alkothatunk pontos képet.

Doina Maria Hordovan 1934-ben született Nagyszebenben. 1952 és 1958 között a bukaresti Képzőművészeti Intézetben (Institutul de Arte Plastice „Nicolae Grigorescu”) tanult monumentális festészetet. 1959-től rendszeresen állított ki a kolozsvári U.A.P. (Uniunea Artiștilor Plastici) által szervezett rendezvényeken. 1966 és 1989 között a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola (Institutul de Arte Plastice „Ion Andreescu”) számos diákját szárnyai alá vette és támogatta tevékenységüket, különböző alkotótáborokban vett részt, és tanulmányi utat tett több szocialista országba (Bulgária, Csehszlovákia, Szovjetunió, NDK). Számos nemzetközi kiállításon is szerepelt: Podgorica (1968), Német Demokratikus Köztársaság (1974), Berlin (1974), Torino (1975), Bécs (1986), a franciaországi „Cagnessur Mer” Nemzetközi Festészeti Fesztivál (1985). A művésznő gyakorlatilag minden, a festészethez hagyományosan kötődő műfajt és technikát megközelített. A díszítőművészetek közül batikolásban és a gobelin technikájában is kipróbálta magát. A monumentális művészetek terén számos alkotása született más művészekkel való együttműködés és megrendelések révén, így például a kudzsiri Kultúrház freskója (1961) vagy a kolozsvári Vérellátó Központ sgraffitója (1963), a Telefonpalota említett reliefje, a Diákművelődési Ház fareliefje (1970). Ez utóbbi személyes projektje volt. Műveit megtalálhatjuk a nagyszebeni Brukenthal Múzeum, a kolozsvári Művészeti Múzeum, a bukaresti Román Nemzeti Művészeti Múzeum és a galaci Kortárs Művészeti Múzeum gyűjteményeiben, illetve számos helyi és külföldi magángyűjtő tulajdonában.[10]

Összegzés

A kolozsvári Telefonpalota épülete robusztus tömegében, homlokzatkezelésében, egykori díszítő részleteiben egyaránt egyedi vonásokat mutat. A tervező építész által kidolgozott, betontáblás burkolat különleges fény-árnyék játéka, kisméretű, lőrésszerű ablakai erődre emlékeztetnek. Bár a megvalósult épület képe eltér az eredeti terveken szereplőtől, monumentális hatása így sem marad el, művészi részleteinek (Puskás Sándor faliplasztikája, Doina Hordovan és társai reliefje, a stilizált Kolozsvár-címer, a mozaikból kirakott „NAPOCA” felirat) sanyarú sorsa által azonban igen sokat veszített, hiszen ezek a tervező építész törekvésének, a teljes formai és stilisztikai eegységnek fontos elemei voltak.

A szocmodern építészetet általában véve egyszerű geometrikus formákat hangsúlyozó tömeg, és az ezzel szembenálló mozgalmas homlokzatkiképzés, a lépcsőzetesség, nagy üvegfelületek használata (főként a lépcsőházak esetében), a betonelemek kreatív alkalmazása, az összművészeti törekvések (festészeti, szobrászati alkotások beépítése) jellemzik. Mindezek megtalálhatók a Telefonpalota épületén, amelyek nemcsak a kolozsvári, hanem a romániai szocmodern kiemelkedő alkotásává avatják. Az államszocialista korszak által megszabott feltételeknek eleget téve nyerhetett létjogosultságot, azonban így is bizonytalanság övezte a projekt jóváhagyását, amelyben Virgil Vătășianu művészettörténész közbenjárása jelentős szereppel bírt. A terv megvalósulását szorgalmazó felszólalását a következő mondattal zárta: „Bízzunk abban, amit az építész úr javasolt” („…să avem încredere în ce a propus arhitectul”).[11] És milyen jó, hogy így tettek.

A cikk ELSŐ RÉSZÉT ITT, a következőt, MÁSODIK RÉSZÉT ITT olvashatják.