A nyár idén is úgy suhant el, mintha valaki véletlenül kétszeres sebességre állította volna az időt. Mire igazán belejöttünk volna a hosszú reggelekbe, a késői estékbe, a mezítlábas rohangálásba, és abba a felszabadító állapotba, amikor az embernek fogalma sincs, milyen nap van – és ami még jobb, nem is érdekli –, egyszer csak szeptember lett. Pedig igazán izgalmas, vidám, élményekkel teli nyár állt mögöttünk. Volt benne kaland, nevetés, utazás, lustálkodás, spontán ötlet, hosszú beszélgetés és rengeteg olyan pillanat, amikor egyáltalán nem néztük az órát.
Anyaként és tanárként együtt élveztem a vakáció szabadságát a manóimmal: együtt nyaraltam a gyermekekkel abban a bizonyos időtlen világban, ahol nem kellett becsengetéshez igazodni, órarendet nézni, dolgozatokat javítani vagy határidőket számolni. A ma hányadika van? kérdésnek pedig legfeljebb akkor volt jelentősége, ha valami programot próbáltunk megszervezni. Így aztán nemcsak velük együtt élveztem a nyarat, hanem velük együtt gyászoltam is kicsit a végét. Amikor közeledett szeptember, valahogy mindannyian ugyanazt éreztük: tényleg muszáj visszamenni? És persze, muszáj volt.
Matyi második osztályos lett, Panna pedig megkezdte az elsőt. Két gyermek, két különböző iskolai történet, kétféle izgalom – és természetesen két iskolatáska. De nehéz az iskolatáska – énekeltük együtt, s pontosan tudtuk, hogy ez a dal nem csupán a táskák súlyáról szól. Mert biza-biza, egyikünknek sem akaródzott különösebben visszaállni a kötött programba. A nyári majd lesz valahogy életérzés után hirtelen minden percnek helye lett: az indulásnak, az érkezésnek, a tanulásnak, a vacsorának, a fürdésnek, és természetesen a lefekvésnek.
Utóbbi különösen kényes kérdésnek bizonyult. Nyáron teljesen természetes volt, hogy este tíz perccel később kerülünk ágyba. Sőt néha húsz perccel. Vagy harminccal. Vagy két órával. Senki nem tudta, és ami még fontosabb: senkit nem érdekelt. Szeptemberben azonban egy tízperces esti csúszás másnap reggel már kamatostul kérte vissza az árát. Az ágy hirtelen túl kényelmes lett, a párna túl puha, a takaró pedig szinte személyes sértésnek vette, hogy meg kell válni tőle. Az ébresztőóra pedig – amely nyáron valahogy elvesztette a jelentőségét – újra életem egyik legfontosabb szereplőjévé lépett elő. És közben én is visszaváltottam.
A vakációban én is a nem tudom, milyen nap van, és nem érdekel, hány óra üzemmódban léteztem. Szeptemberben viszont újra előbújt belőlem a hajcsár: az az anya, aki ötven- és tízperces időintervallumokban tud csak gondolkodni. Az ötven percekben történnek a nagy dolgok: iskola, munka, délutáni programok, edzés, tanulás. A tíz percekben pedig minden más: Öltözz fel! Húzd a cipőd! Már csak tíz percünk van! Hol a kulacs? Indulás! Ne most jusson eszedbe! Eközben pedig a fejemben párhuzamosan komplett logisztikai rendszer fut, amelynek központi kérdése változatlanul az, hogy kinek, mikor, hol kell lennie? Miközben egyik gyermek az egyik helyen van, a másiknak már máshol kellene lennie, közben valamit el kell hozni, otthon kell hagyni, alá kell írni, és valahogy még vacsorát is kellene varázsolni.
Az első hetekben azért akadtak döccenők. Volt fáradtság, feledékenység, reggeli nyűgösség, és néhány olyan este, amikor mindannyian úgy éreztük, hogy a nyárból igazán maradhatott volna még legalább egy-két hónap. De összességében kijelenthetem: egészen jól vettük az akadályokat. Lassan kialakultak az új rutinok, mindenki megtanulta, mikor kell készülődni, elindulni, lefeküdni, és azt is, hogy a csak még tíz percek bizony nem maradnak következmények nélkül. Októberre pedig nagyjából sikerült beállítani egy tartható ritmust. Nem mondom, hogy svájci óraműpontossággal működünk, de már nem minden reggel kisebb logisztikai hadművelet. És ez már önmagában komoly eredmény. Talán ezért is vártuk az október 5-ei nemzetközi oktatás napját úgy, mint a Mikulást. Mert végre egy hosszú hétvége! Három nap, amikor kicsit megint le lehet lassulni. Nem kell minden percet előre megtervezni, nem kell folyamatosan az órát figyelni, és talán arra is jut idő, hogy újra kicsit ne tudjuk, milyen nap van. Hogy reggel ne az ébresztőóra diktáljon, este ne kelljen az utolsó tíz percet is kiszámolni, és legyen néhány óra, amikor egyszerűen csak (együtt) vagyunk. Kicsit visszacsempészhettünk valamit abból a könnyedségből, abból a nyári szabadságból, amit olyan nehezen engedtünk el szeptemberben.
Mert persze kedden újra megszólalt az ébresztő, előkerültek az iskolatáskák, és anya is visszakapcsolt a jól ismert ötven- és tízperces üzemmódba. Ez a kis ráadásszabadság pedig éppen elegendő lesz az őszi vakációig, amikor majd kicsit újra belefeledkezhetünk a szabadságba.
Már alig várjuk!
