A vakáció már beköltözött hozzánk. Nemcsak a naptárban jelent meg egy új fejezet, hanem egészen kézzelfoghatóan is: a tanári táskámban már nem dolgozatlapok, piros tollak és „ezt még gyorsan kijavítom” feliratú papírhalmok sorakoznak, hanem apró cetlik, gyermekrajzok, félbehagyott nyári tervek és egyre több olyan ötlet, amelyből remélhetőleg emlékezetes kaland születik majd.
Tanárnőként különös érzés megélni ezt az átmenetet. Egész évben figyelem, ahogy a gyermekek küzdenek, fejlődnek, tanulnak, próbálkoznak, majd egyszer csak elérkezik az a pillanat, amikor végre nem kell percekre pontosan szervezni a reggeleket. Nincs több siess, mert elkésünk!, nincs utolsó pillanatos tornazsák-vadászat, és nem kell félálomban azon gondolkodnom, vajon hová tűnhetett már megint az a bizonyos egyetlen füzet, amely természetesen mindig a legfontosabb pillanatban tűnik el. Most már csak egyszerűen benne vagyunk a nyárban, amely számomra az év legszebb időszaka.
A hét- és kilencéves kis manóim éppen abban a varázslatos életkorban vannak, amikor egy átlagos napból is könnyedén születhet nagy történet. Egy pocsolya nem pocsolya, hanem felfedezőhely. Egy bot nem bot, hanem képzeletbeli birodalomból származó varázspálca vagy kard. Egy esti séta pedig nem csupán séta, hanem titkos expedíció – még akkor is, ha a titkos ösvény valójában a szomszéd utcába vezet.
Talán ezért is szeretem annyira ezt az időszakot, mert anyaként látom, mennyire szükségük van arra, hogy ne mindig teljesítsenek, ne mindig megfeleljenek, hanem egyszerűen csak gyermekek lehessenek. Tanárként pedig különösen értékelem azokat a pillanatokat, amikor látom: a pihenés, a játék és a szabad felfedezés is legalább annyira fontos része a fejlődésüknek.
Idén is elkészült a nyári bakancslistánk. Nem azért, hogy újabb kötelező programokat gyártsunk magunknak, hanem azért, mert olyan jó érzés lesz majd sorra kipipálni azokat az apró csodákat, amelyekből később a legkedvesebb emlékek lesznek. A vakációs bakancslistánknak nem arról kell szólnia, hogy hány kilométert utazunk vagy hány látványosságot látunk, hanem arról, hány olyan pillanatunk lesz, amikor egyszer csak egymásra nézünk, s azt mondjuk: ez most nagyon jó volt!
Az első pont természetesen a délig pizsamában maradni a nagy ágyban, meseolvasással. Ez a gyermekek szemében maga a nyári luxus, és őszintén szólva nekem is van benne valami ellenállhatatlan. Olyan reggel, amikor nem csörög az ébresztő, nincs rohanás, nincs időre indulás – csak bebújunk a takarók közé, párnákból várat építünk, és előkerülnek a kedvenc mesekönyvek.
A gyermekek természetesen kijelentik, hogy csak még egy oldalt szeretnének. Ez valójában újabb fejezetet, három kérdést a szereplők életéről, valamint hosszú eszmecserét jelent arról, hogy vajon egy mesebeli sárkány tudna-e fagylaltot enni.
Egy újabb pont: későig aludni. Igaz, hogy nálunk ez inkább a vágyálom kategória, mint biztosan teljesíthető cél. Matyi ugyanis úgy gondolja, hogy a fél nyolcas ébredés már rekordhosszúságú pihenés. Én pedig mosolyogva gondolok vissza azokra a tanév közbeni reggelekre, amikor negyed hétkor próbáltam életet lehelni beléjük, és úgy éreztem magam, mint egy expedícióvezető egy nagyon álmos csapat élén. Most viszont jöhetnek a lassabb reggelek. A madárcsicsergés, a komótos reggelik, a rántotta vagy gofri feletti komoly döntések.
A vakációnak van azonban egy egészen különleges mellékhatása is: valahogy a gyermekek gyomra ilyenkor teljes munkaidőben üzemel. Mintha a pihenés és a játék extra energiát termelne bennük, amit azonnal pótolni kellene. Még el sem pakolom a reggelit, a tányérok is alig kerülnek vissza a helyükre, amikor már megszólal a kérdés: Anya, van valami? És ez a mondat bárhol felbukkanhat. Otthon a konyhában, amikor éppen csak leültem volna egy pillanatra, a játszótéren, két nagy futkározás között, vagy akár egy séta kellős közepén, amikor azt gondolnám, hogy most biztosan csak a kaland érdekli őket.
A tízórai nálunk nyáron nem egyszerű étkezés, hanem szinte külön program. A gyermekek úgy tudnak rákérdezni, mintha rég elveszett kincsről lenne szó: Anya, hoztál valamit? Én pedig már lassan úgy érzem magam, mint egy mozgóbüfé, aki mindenhová magával visz kis gyümölcsöt, kekszet vagy valami vészhelyzeti falatot. De közben mosolygok rajta, mert ezek is annyira hozzátartoznak a nyárhoz. A maszatos kezekhez, a nevetéshez, a kifogyhatatlan energiához, és ahhoz a gyermekkori érzéshez, amikor az egész nap tele van játékkal, felfedezéssel – és természetesen, néhány jól időzített Anya, éhes vagyok! pillanattal.
Nyáron valahogy kitágulnak a napok, indulhat az esti kaland, naplementés séta, elemlámpás kertkutatás, szappanbuborékok kergetése vagy csillagnézős este egy pokrócon fekve is belefér az időbe. Ezek azok a pillanatok, amelyek nem kerülnek sokba, mégis gazdagabbá teszik a nyarat.
A nyári vakációban nincs órarend, nincs házi feladat, nincs „mindjárt indulni kell”. Csak társasjáték, építés, rajzolás, biciklizés, vízipisztolycsata, nevetés és az a különleges gyermekkori szabadság, amikor a délután végtelennek tűnik. A tanév során sokszor érzem, milyen gyorsan suhannak el a napok. Reggeli készülődés, feladatok, munka, tanulás, esti rutin – és máris újra reggel van. A nyár azonban finoman megtanít lassítani. Arra emlékeztet, hogy nem minden pillanatnak kell produktívnak lennie. Néha elég egy fa árnyékában ülni, kavicsokat gyűjteni, nevetni egy századszor hallott viccen, vagy csak együtt lenni.
A vakáció most már nem előttünk áll, hanem körülöttünk történik. Lesznek hangos reggelek, szétszórt játékok, homokos lábak, kifolyt limonádék és olyan esték, amikor fáradtan csak annyit mondok majd: ma aztán igazán elfáradtam. De lesznek ölelések, felfedezések, nevetések, apró csodák és rengeteg kipipált bakancslista-pont is. És talán a legfontosabb pontot továbbra sem írjuk fel a listára: minél többet együtt lenni. Mert végül mindig ezek a pillanatok maradnak velü(n)k a legtovább.
