Nem könnyű a jó titokról/rossz titokról beszélni gyermekeinknek. Sokszor ugye, még felnőttként is előfordul, hogy kikotyogunk olyasmit, amit nem kellene, esetleg nem beszélünk valamiről, amiről nagyon is kellene. A titkok szerves részei az életünknek, kérdés, hogy tudjuk-e őket megfelelően kezelni. Nem mindegy, hogy mikor, kinek, miről (nem) beszélünk.

Esett már szó ebben a rovatban arról, hogy gyermek-, majd kamaszkoromban folyamatosan harcoltam az ellen, hogy lány létemre rám más szabályok vonatkoznak, mint a fiúkra. Pedig akkoriban még aligha hallottam/hallottunk genderelméletről! Fára mászni, focizni akartam a fiúkkal, s szoknyát vagy ruhát csak zsarolással lehetett rám imádkozni. Még a ballagási ruháért is komoly harcot vívtam az osztálytársnőimmel, hogy lépjünk már túl a hagyományos öltözeten, s legyünk mi az elsők, akik nadrágkosztümben ballagunk. Sajnos semmi nem lett belőle, mi is szoknyában ballagtunk.

A filmekből mindannyiunk számára ismerős a helyzet, amikor megpróbálnak rávenni valakit valamire, például egy vallomásra, vagy megpróbálnak valakit jobb belátásra bírni, s amikor ez már a sokadik próbálkozásra sem sikerül, bevetik a jó zsaru–rossz zsaru stratégiát. Ez abban áll, hogy a meggyőzni próbáló felek egyike szigorúan, akár ellenségesen lép fel, míg a társa hitegetéssel, különféle ígéretekkel vagy haverkodó hangnemben megpróbál a szereplő bőre alá bújni, akár úgy is, hogy a rossz zsaru ellen beszél.

Bár lassan már két hete, hogy húsvétot ünnepeltünk, még mindig elevenen él bennem gyermekeink húsvét másodnapi öröme. A nyuszi-járással járó fészekrakás, tojáskeresés izgalmai után a locsolkodás volt az ünnep másik fénypontja. A legények összeszámolták, hány helyre kell menniük, mi lányok pedig, hogy mennyi piros tojást kell festenünk a locsolóknak.

„Anyaaaa, mikor lesz már olyan mese, hogy Babóca és Bogyó? Miért csak olyan van, hogy Bogyó és Babóca? Ez nem igazság! Matyinak mindig azt tanítjátok, hogy engedje előre a lányokat, hagyja, hogy előbb ők válasszanak, ha olyasmire kerül a sor, mert a lányoké az elsőbbség. Akkor a Bogyó és Babócában miért a fiú van elöl? És amikor a Bibliában olvastuk, hogy ki volt az első két ember, akkor miért volt Ádám az első és nem Éva?”

Családi rovatunk előző részében szó esett arról, hogy az erős akaratot (makacsságot) szépen megörökölték tőlünk, szülőktől a gyermekeink. Egy másik, ugyancsak sok fejtörést okozó tulajdonság, amit eddig csak önmagunkban, de az utóbbi időben egyre gyakrabban a gyermekeinkben is felismerünk, a maximalizmus. Amíg nem tökéletesen foltmentes az ablak, nem hagyom abba a törölgetést, ha nem eléggé sima a csokibevonat a tortán, újra meg újra elsimítom, akár századszorra is.

Mióta gyermekeink kinőttek a kisbaba korból, egyre nyilvánvalóbbá kezd válni, hogy az alma a mi esetünkben sem esett messze a fájától. Akaratosság és makacsság terén igencsak hamar felzárkóztak/felzárkóznak a kismanóink.

Nagytesóként mindig is úgy éreztem, hogy a kisebb testvéreknek könnyebb a dolguk, hiszen előre kitaposott ösvényen kell haladniuk, a lefektetett szabályok rájuk már kevésbé vonatkoznak, mert a szülők már tapasztaltabbak, nem rettegnek már annyira mindentől, nem látják mindenben a veszélyt, mint az elsőszülöt¬tüknél. A kistesóknak már nem kell ugyanazokat a harcokat megvívniuk, mint a nagyoknak, akik előttük feszegették a határokat. Simán besétálnak a célba, mosolyognak egyet, s ha valami mégsem úgy sikerül, ahogy kellene, vállukat vonogatva tovább állnak. Sokszor még a szülők is legyintenek egy-egy újabb huncutság láttán: áh, a kicsi!

Ritka eset ugyan, de előfordul nálunk olyan, hogy például egy képzéses hétvége alkalmával csak én utazom a helyszínre, Apa és a gyermekek maradnak.

A nyári vakáció végén Panna nagyon elkeseredetten jelentette ki, hogy most már minden jónak vége van, nincs is minek örülni. Nem kis erőfeszítésünkbe került kimozdítani őt ebből a letargikus állapotból, de végül sikerült rávenni, hogy átlapozzuk a hónapos meséskönyvet, ami szépen rávilágít arra, hogy minden hónapban van valami érdekes, amiért azt várni lehet, sőt a családi-baráti szülinapokkal megtoldva, bőven akad ünnepelnivaló egész évben.

Az internetes böngészőmben tíznél is több fül van megnyitva, szinte folyamatosan pötyögnek az üzenetek a különféle Messenger vagy WhatsApp csoportokban, befut egy e-mail, telefonálok, mosogatok, megkavarom a fővő vacsorát, közben gesztikulálva megpróbálom elmagyarázni Pannának, hogy mit kell csinálnia a feladatlapon, amin dolgozik. Kiszaladok, mert megérkezett a futár, át kell vennem a csomagot, visszarohanok megkavarni az ételt, nehogy odakozmáljon, s kárba menjen a vacsora. Újabb magyarázat Pannának, közben a mosógép is kitartón jelez, hogy lejárt a mosás, teregetni kellene. Mindeközben pedig igyekszem rávenni Matyit, hogy kicsit csendesebben hallgassa a magnón a Mátyás királyos meséket. Persze, nem sok sikerrel, mert ő is igényt tartana a figyelmemre, s ha már anya egyelőre nem tud mellé ülve játszani, legalább a hangos mese jelezze, hogy a nagylegény is jelen van.

Melissa Harrison és Harry H. Harrison Jr. Anyáról fiúra – Életbölcsességek fiúk neveléséhez című könyvének előszavában a következőket olvashatjuk: Fiú! Ezt a szót hallva minden édesanya számára egy kalandos utazás veszi kezdetét. Ezt a kis könyvecskét segítségül szántuk, hogy eligazítson az anya és fia közötti – néha szívderítő, máskor bosszantó, de mindenkor különleges – kapcsolat teendőiben.