Idén húsvétkor is megérkezett hozzánk a Nyuszi, akinek nálunk – az Angyalhoz és a Mikuláshoz hasonlóan – a kismanók levelet írnak. Idén különösebb kívánság nem került a levelekbe, a gyerkőcök azzal bíztatták a hosszú fülűt, hogy bármit hoz is, ők örülni fognak. Így nem kis fejtöréssel járt a Nyuszi számára az idei meglepetésszerzés. De a Nyuszi ezúttal sem élt vissza a bizalommal, igazi meglepetéssel készült: egyik kispajtását hagyta nálunk, hogy gondoskodjunk róla, szeretgessük, és egy kicsit a családunk részévé tegyük. A gyermekek szinte azonnal elolvadtak a kis szőrpamacs láttán: Pannáról eddig is tudtuk, hogy menthetetlenül odavan minden apró, puha bundás jószágért, és most sem hazudtolta meg magát. Bár Matyit eddig az állatok iránt visszafogottabb természetűnek ismertük, a nyuszipajtás igazi lelkesedést váltott ki belőle is. (Azt előre bocsátom, hogy a kisállattartás eddig sosem szerepelt a terveink között, hiszen én – minden jó szándékom ellenére – leginkább tisztes távolból szeretem az állatokat megcsodálni.)
És akkor itt volt ez a kis puhaság. Panna szinte remegő kézzel simogatta, úgy nézett rá, mintha legalábbis egy mesekönyv lapjairól lépett volna elő. Anya, nézd, milyen puha! – mondta kétpercenként, és minden alkalommal elvárta, hogy én is ugyanolyan áhítattal reagáljak. Igyekeztem, nem tagadom, de a simogatáson túl nem merészkedtem. Matyi eközben mérnöki szemmel közelítette meg a helyzetet. Figyelt, elemzett, majd kijelentette: szerintem kell neki egy jobb kuckó. Ezzel pedig kezdetét vette az apa-fia új projekt. Mert ha két fúrni-faragni-tervezni kedvelő fiú és egy szerszámosláda találkozik új projekttel, abból nem félmegoldások születnek. Így történt, hogy mire kettőt pislogtam, Apa és a nagylegény már egy emeletes nyúlrezidencián dolgoztak. Nem ketrec lett, hanem komplexum: készült alsó szint – klasszikus pihenő- és étkezőrészleg. Felső szint – panorámás kilátással az udvarunkra. A kettő között pedig egy lépcső. Nem rámpa, lépcső, mert edzenie is kell a nyuszinak. A Müzli névre keresztelt füles eleinte kissé értetlenül állt az új ingatlan előtt, de hamar birtokba vette. Matyi és Panna minden mozdulatát dokumentálta: Most felment! Anya, most lement! Én pedig csak álltam, és azon gondolkodtam, hogy mikor lett az életünk szerves része egy kétszintes nyúlfitneszközpont.
A nap fénypontja egyelőre az etetés. Szinte ünnep, egy kisebb ceremónia: répa előkészítve, saláta megmosva, víz frissítve – minden mozdulatnak jelentősége van. Panna odaadással tálal, Matyi ellenőrzi a mennyiségeket, Apa szakértően bólogat, én pedig próbálok úgy tenni, mintha teljesen természetes lenne, hogy egy nyúl étkezési szokásairól folytatunk napi szintű megbeszéléseket. Már a tágabb családot is bevontuk egy kis széna- meg kukorica-beszerzésbe. És ekkor jött az első komoly próbatétel.
A vakáció három napjára a gyerkőcök egy kis unokatesós mamalátogatásra készültek. Müzli pedig itthon maradt. Na, itt lépett Panna végképp új szerepbe: nemcsak lelkes gazdi lett, hanem igazi anyuka. Az indulás előtt komolyan leült Müzli ketrece mellé, és hosszasan beszélgetett vele. Nem úgy „gyermekesen”, hanem egészen megható komolysággal. Figyelj, Müzli – kezdte –, mi most elmegyünk három napra, de anyáék itt lesznek veled. Apa fog etetni, jó? Légy ügyes, és ne szomorkodj. Ezen a ponton én teljes meghatódottsággal próbáltam feldolgozni, hogy a kicsi lányom épp egy nyulat készít fel az élet nehézségeire. Mi nagyon sietünk majd haza hozzád – folytatta, s közben megsimogatta a kis fejét. És addig is légy jó. Müzli – a maga részéről – rágcsált valamit, és vélhetően nem teljesen értette a helyzet súlyát, de Panna szemében ez egy komoly, kölcsönös megállapodás volt. Matyi eközben annyit fűzött hozzá: Apa, ugye nem felejted el megetetni? – ami valahol megnyugtató volt, mert legalább nem csak én aggódtam. Apa pedig magabiztosan bólogatott, mint aki teljesen ura a helyzetnek.
Azt azonban előre letisztáztuk, hogy Müzli addig marad nálunk, amíg a kismanók gondját viselik. Ha hanyagolni kezdik, keresünk neki egy új nyuszigazdát. Ez nem titok, nem fenyegetés, inkább egyfajta csendes, előre kommunikált stratégia. Ők persze most még magabiztosan bólogatnak, hogy dehogy lesz így, mi mindig gondoskodunk róla. Én pedig mosolygok. Ugyanolyan tapasztalt mosollyal, mint amikor azt mondják, hogy mostantól mindig rend lesz a szobában. Addig viszont Müzli velünk van. Ugrál, rágcsál, edzi magát a lépcsőn, és időnként olyan ártatlanul néz, hogy még én is elbizonytalanodom egy pillanatra. Talán tényleg lehetne ezt hosszabb távon is. Hát, nem rajtam fog múlni.
