Születésnapi utazás egyedül, közepes méretű hátizsákkal, olcsó megoldásokkal
*** ELSŐ, MÁSODIK, HARMADIK, NEGYEDIK, ÖTÖDIK, HATODIK, HETEDIK, NYOLCADIK, KILENCEDIK, TIZEDIK , TIZENEGYEDIK, TIZENKETTEDIK rész. ***
Lábbal a vízben a vasútállomáson
Eddig Japán szinte minden napra tartogatott meglepetéseket, mi több, kulturális sokkokat. Amikor Jamagucsi kokett kis vasútállomására érkeztem, s indultam volna Hirosimába, furcsa jelenetre lettem figyelmes – a vonatra várakozás közben vízbe mártották a lábukat az utasok.
Gondosan kialakított relaxációs környezet: három asztal, mellettük gránittömbökre rögzített gerendák. Mindenik asztalnál ült valaki, egyik utas még a laptopját is használta, míg tartott a lábfürdő.
Sajnos, nem tudtam kipróbálni a láblazító technikát, mert jött a vonatom. Megtudtam, tulajdonképpen az úgynevezett ashiyuról – szó szerint „lábon fürdőről” van szó. Ezek a japán melegforrás-kultúra (onszen) egyszerűsített, nyilvános változatai, amelyeket gyakran telepítenek vasútállomásokra, turistaközpontokba, parkokba, történelmi fürdővárosokba.
A vasútállomásokon az ashiyu pihenési lehetőséget biztosít várakozás közben, ám ugyanakkor turisztikai attrakció és a helyi identitás része. Ezek a létesítmények gyakran természetes termálvízzel működnek, ugyanabból a forrásból, mint a környék híres fürdői. Későbbi Couchsurfing-házigazdáim tudatták velem, Japánban teljesen elfogadott, hogy valaki dolgozik vagy eszik közben, miközben a lába a vízben van.
Az egészségügyi hatás sem elhanyagolható: az általában 38–42 Celsius-fokos meleg víz javítja a keringést, csökkenti a lábfáradtságot, enyhíti a stresszt, felmelegíti a testet hideg időben.
Az etikettet is szigorúan be kell tartani: le kell venni a cipőt, behelyezés előtt a speciális csapnál le kell öblíteni a lábat, a használóknak törölközőt kell vinniük magukkal.
Aprópénz a tálkában
Több váltás után érkeztem meg Japán másik mártírvárosába, Hirosimába. A metróban a szokásosnál több az egészségügyi maszkot viselő utas.
A Couchsurfing-házigazdám lakásának közelében falatoztam, arra lettem figyelmes, hogy mind az ügyfelek, mind pedig a pincérek egy kis tálkába helyezik a pénzt. Megkérdeztem, mi az oka. Elmondták, hogy ez a japán hagyomány a fizetési etikett szerves része. Az elsődleges ok a higiénia és a tisztaság: Japánban a kéz-kéz érintkezés kerülése udvariasságnak számít, különösen idegenek között.
A tálca minimalizálja a közvetlen érintést, csökkenti a baktériumátadást és rendezett pénzkezelést biztosít. Ugyanakkor a japán kereskedelmi kultúrában rendkívül fontos a pénzkezelés precizitása, így a tálca lehetővé teszi, hogy a vevő lássa a visszajárót, mielőtt felveszi, a pénztáros pedig jól elkülönítve számolja ki az összeget.
Fontos az is, hogy ne essen le érme vagy bankjegy – ez a rendszer különösen praktikus sok aprópénz használatakor.
Más célja is van: udvariassági norma. A japán etikett szerint közvetlenül a kézbe nyújtani pénzt vagy visszajárót túl közvetlen gesztusként értelmezhető, mi több, bizonyos helyzetekben illetlennek számíthat, a tálca tehát egyfajta semleges közvetítő felület, amely fenntartja a formális tiszteletet az eladó és vevő között.
Mi több, így gyorsabb tranzakcióra kerül sor. Meglepő módon a rendszer gyorsítja a fizetést, mert nem kell kézmozdulatokat összehangolni, a pénztáros egyszerre rakhatja ki az aprót és a blokkot, a vevő pedig egyszerre vehet fel mindent.
Túl személyes érzelmi megnyilvánulás
Más furcsaságra is figyelmes lettem: a lokálban egy iskolás lány közel hajolt a párjához, és mindkét kezével megsimogatta az arcát. Meglepődtem, ugyanis az érzelmek nyilvános kimutatása rendkívül ritka jelenség.
Szociológusok szerint Japánban rendkívül visszafogott az érzelmek nyilvános kimutatása, az intimitás. A japán viselkedéskultúra egyik alapfogalma a wa, azaz a közösségi harmónia. Ennek lényege, hogy ne kelts feltűnést, ne hozz másokat zavarba, ne emeld ki magad a tömegből. A túl demonstratív érzelmi megnyilvánulás – akár öröm, akár szerelem – „túl személyesnek” számíthat nyilvános térben.
A japán társadalom egyik kulcsfogalompárja a tatemae és a honne. Az első társadalmilag elfogadott viselkedés, míg a második a valódi érzések kifejezése. A hagyományos japán társadalom hierarchikus, formális és erősen szerepalapú, így a testkontaktus – még családtagok közt is – kevésbé volt gyakori, mint a nyugati kultúrákban. Ez a norma részben máig fennmaradt.
Megtudtam, hogy a fiatalok viselkedése ma már sokkal lazább, ezért valamennyire érthető az általam látott iskolás pár megnyilvánulása, amely a „kawaii-kultúrához”, azaz az aranyos, játékos érintésekhez kötődik. Ezek városi környezetben teljesen megszokottak, ugyanis a mai japán fiatalok több nyugati popkulturális hatás alatt állnak, nyitottabbak az érzelemkifejezésre, és kevésbé ragaszkodnak a hagyományos visszafogottsághoz.
Németül beszélő japán házigazda
Szuszumu Oja japán viszonylatban óriási lakásában fogadott: előszoba (japánul genkan), fürdőszoba, kamra, nappali és hálószoba.
A statisztikák szerint a japán országos lakásátlag körülbelül kilencven négyzetméter körül van, de ez családi házakkal együtt számolt érték. Városi lakások inkább 40–65 négyzetméteresek, a Szuszumué megközelíti a hetven négyzetmétert, azaz nem csak futonszobából áll.
Szuszumu az első igazi japán házigazdám, s az egyetlen, aki beszéli a német nyelvet. Az indok: több ízben járt Németországban, megkedvelte Goethe nyelvét.
Különleges helyre vitt vacsorázni: guatemalai séf által készített okonomijaki.
A Lopez Coffe elnevezésű lakónegyedi étkezde közel volt Szuszumu lakásához, mindig ide viszi a Couchsurfing-vendégeit. Rendkívül finom az okonomijaki, kettőt fogyasztottam el. Lopez több éve Japánban él, helyi felesége van, elégedett az életével, jól megy az étkezde. Mint összegezte: jól él Japánban.
Miért lett a daru a béke egyik jelképe?
November 28-án reggel fél nyolckor már ébren voltam, egy óra múlva el kellett hagynom a lakást, hiszen a házigazdám munkába ment. Utam egyenesen a Hirosima Békemúzeumba vitt, amely a világ egyik legmegrázóbb történelmi múzeuma, s az 1945. augusztus 6-ai atombombázás eseményeit, következményeit és emberi történeteit dokumentálja. Nem pusztán kiállítótér, hanem emlékezeti intézmény és békeüzenet-központ is.
Megtudtam, hogy a kulturális létesítmény megnyitására 1955-ben került sor, az épület tervezője pedig Tange Kenzo, a modern japán építészet egyik legnagyobb alakja.
Szomorúságot és gyászt árasztó betontömb az épület, s mint ilyen, jól tükrözi a hely jellegét. Fontos megjegyezni, hogy az alapítók (a túlélők, azaz a hibakusák) és a városvezetés célja nem bosszú vagy politikai propaganda volt, hanem a tárgyilagos bemutatás – ez érezhető is volt a kiállított tárgyakat kísérő szövegeken és az egész múzeumban.
A történeti részlegen bemutatják a bombázás előzményeit és lefolyását, az emberi tragédiákat. A legmeghatóbb az ikonikus tárgyak szekciója, ahol megolvadt ebéddobozt tekinthetnek meg a látogatók. Ez egy iskolás fiúé volt, aki az atombomba felrobbanásakor éppen ebédelt.
Ugyanitt látható a 8.15-nél megállt karóra – a detonáció pillanata, illetve egy elszenesedett iskolai egyenruha, valamint gyermektricikli. A kisfiú életét vesztette, apja a szeretett tárggyal együtt temette el, később egyik barátja ugyanolyan bringáját a múzeumnak ajándékozta.
A múzeumban külön hangsúlyt kap Sadako, aki kétéves volt a robbanáskor, majd tíz évvel később leukémiát kapott a sugárzás miatt. Ő az ikonikus gyermek, aki a híres papírdarukat hajtogatta, mert hitt benne, ha ezer darut készítesz, teljesül a kívánságod. Azt szerette volna, ha életben marad, ám Sadako elhunyt – a daru azóta a béke globális szimbóluma lett.
Sarkukon ülnek a japán gyermekek
Gondterhelten hagytam el a múzeumot. Fel sem ocsúdtam, máris jött a következő meglepetés: fekete egyenruhába öltözött, sárga sapkát viselő és narancssárga iskolatáskát hordó gyermekekre lettem figyelmes, akik sarkukra ülve szemrebbenés nélkül, s fegyelmezetten figyelik a tanárjukat. „Ez itt a szokás”, mondta egy turista, mihelyt látta, hogy mennyire meglepődöm a látottakon.
Később házigazdám elmagyarázta, hogy a sarkon ülés kulturálisan megszokott viselkedési forma Japánban. Egyrészt a fegyelem és figyelem, a csoportkohézió és szabálykövetés jele. Ez a testhelyzet (japánul seiza) a hagyományos udvariassági és tiszteleti testtartás.
Az iskolákban azt jelzi, hogy a diákok összpontosítanak, készek az utasítások befogadására, és tiszteletet mutatnak a beszélő iránt. A japán nevelési rendszer hangsúlyt fektet a kollektív viselkedési normákra. Ha mindenki ugyanúgy ül, az vizuálisan is kifejezi az egységet és a fegyelmet. Ez különösen kirándulásokon, múzeumlátogatáson vagy intézményi programokon gyakori.
Ugyanakkor gyakorlati okok is indokolják a sarkon ülést, ugyanis a szabadban gyakran nincs pad vagy szék. A sarkon ülés stabil, kevés helyet foglal, és rendezett csoportot eredményez – könnyebb a felügyelet és a kommunikáció. Nem elhanyagolható a nevelési háttér sem, a japán gyermekeket ugyanis már óvodától kezdve hozzászoktatják ehhez a testtartáshoz. Számukra nem kényelmetlen vagy szokatlan, ez a kulturális szocializáció része.
Több iskolai csoportra lettem figyelmes, a gyermekek lerótták a tiszteletüket az atombomba áldozatai előtt, és a világbékéért esdekeltek. Egy kisebb csoport szőke hajú német kisfiút faggatott arról, milyen benyomásai vannak a helyről. Iskolai feladat, tudtam meg, hogy külföldi véleményét is kikérjék.
Fegyelmezetten jegyzeteltek, egyikük csak a kérdéseket tette fel – szervezett hozzáállás. Mindegyik gyermek patyolattiszta egyenruhát viselt.
Megkongatták a békeharangot, majd a Genbaku-dómhoz mentek. Utánuk eredtem, követtem őket Japán legismertebb történelmi emlékművéhez, és a világ egyik legerősebb szimbolikus jelentésű háborús emlékhelyéhez.
Hatszáz méterrel az épület fölött robbant az atombomba
Ez az egyetlen épület a hipocentrum közvetlen közelében, amely részben megmaradt az 1945. augusztus 6-ai atombomba-támadás után. Az épületet 1915-ben fejezték be, eredetileg Hirosimai Ipari Kiállítási Csarnok volt, tervezője a cseh származású építész, Jan Letzel. Európai stílusú, téglafalas és vasbeton szerkezetű épület, központi kupolával – akkor ritkaságnak számított Japánban.
Megtudtam, hogy az atombomba körülbelül 600 méterrel az épület felett robbant fel. A lökéshullám felülről érkezett, ezért a falak egy része állva maradt, miközben a belső szerkezet elpusztult. Ugyanakkor a környék szinte teljesen megsemmisült, az épület dolgozói mind életüket vesztették.
A háború után vita folyt arról, hogy lebontsák-e. Végül a túlélők és a lakosság kérésére megőrizték, hogy emlékeztessen a nukleáris fegyverek pusztító erejére, történelmi tanulságként szolgáljon, illetve a béke üzenetét közvetítse a világnak.
Az épületet 1996-ban a UNESCO a világörökség részévé nyilvánította, ugyanis az emberiség történetének egyik legdrámaibb eseményét dokumentálja, illetve egyetemes béke- és figyelmeztető szimbólum.
Amerika-ellenes feliratok, idézetek vagy Japán imperialista vágyait magasztaló szöveg sehol nem látható.
FOLYTATJUK
