Születésnapi utazás egyedül, közepes méretű hátizsákkal, olcsó megoldásokkal
*** ELSŐ, MÁSODIK, HARMADIK, NEGYEDIK, ÖTÖDIK, HATODIK, HETEDIK, NYOLCADIK, KILENCEDIK, TIZEDIK rész. ***
Pánik a postahivatalban
Mindhárom országban (Kína, Dél-Korea és Japán) három fő feladatom volt: képeslapokat küldeni, A kis herceget vásárolni Pálfi Szilárd gyűjtőnek, s bankjegyeket emlékbe félretenni. Japánban mihamarabb akartam teljesíteni az elsőt, így betértem az egyik postahivatalba.
A japánokról azt kell tudni, hogy végtelenül segítőkészek, ám nemigen vagy egyáltalán nem tudnak angolul. Munkahelyen ugyanakkor hatalmas presztízsvesztés, ha valaki nem tudja megfelelően kiszolgálni az ügyfelet. Ha valaki szégyent vall, nos, ez a legnagyobb kellemetlenség, amely egy japán személlyel történhet. Az alkalmazottak között általában pánikhangulat uralkodik el, amikor nem turisták által frekventált helyen külföldi tér be az üzletbe, a hivatalba. Így történt Nagaszakiban is.
A munkatársak diszkréten elpárologtak, az egyik fiatal alkalmazott lett az „áldozati bárány”. Tudtam, türelmesnek kell lennem vele. Mondtam, mire van szükségem. Reflexből azt mondta, nincs. Mellkasa előtt X-be tett kézzel jelezte is. Sejtettem, szabadulni akar a problémától. Mondtam, sebaj, keresek magamnak megfelelőt, elvégre egy postahivatalban lennie kell képeslapoknak. Ekkor pontosított: Europe, no. Nem értettem, európai postázásra miért nem kapható képeslap. Kollégái falfehér arccal az ajtók és ablakok mögül kémlelték a jelenetet.
Elindultam a postahivatal belseje felé, az alkalmazott pánikba esve kísért. Mondtam, ezekből kell hat darab. Ismét X. Kérdem, miért? Mert azok nem újévi köszöntőnek alkalmas képeslapok. Ismét a Google Fordító segítségével, nem gond, bármelyik jó. Mondta, neki az a feladata, hogy újévivel szolgáljon ki, hiszen belépésekor azok felől érdeklődtem. A helyzet mihamarabbi rendezése érdekében, a feszültség oldására közöltem, hogy természetesen bármilyen képeslap megfelel. Majd én „újévesítem”, gondoltam magamban.
A férfi már nem izzadt annyira. Újabb standhoz kísért, mutatta őket, ám ezekre is „X” került. Szerinte a zöld színük és a fenyőfaalakjuk miatt nem megfelelőek. Engem már az sem érdekelt, ha kocsiillatosítót küldök haza, csak ennek a közös kínnak legyen már vége. Mondtam, ezek jók lesznek. Ismét X. Mert ezeket csak Japánba lehet postázni.
Újabb stand, ismételt egyezkedés. A negyediknél egy lovon ülő szamurájra lettem figyelmes, a képeslap négyszög alakú volt, s írta rajta, 2026. Bingó! Erre is jött a lesújtó X, de már nem érdekelt, leemeltem hatot a standról. A férfi folyamatosan azt mondta: 12. Nem értettem, mi a baja. Megfogott egy vékony nejlonfóliába tett képeslapot, és azt mondta, hogy kettő. De hát az egy, válaszoltam, egy darab, egy. Hat darab pedig összesen hat képeslap, hat. Aztán döbbentem rá a kulcsra: egy olyan vékony nejlonfóliába két képeslap lapul. De hát, mégis, ki gondolta volna. Miért nem vette ki, s mutatta meg? Mondta, ezt nem szabad. A művelet 37 percet igényelt.
Jött a következő kínzó jelenet: a bélyegek. A férfi ceruzával vetette papírra az összeget, meg akart bizonyosodni róla, hogy semmiféle félreértés nem lesz, nem kérdőjelezem meg a tisztességét, a korrektségét. Hagytam, hogy elmagyarázza: a képeslap már tartalmaz egy bélyeget, ehhez hozzáadódik az európai postázásért járó pótdíj. Egyértelmű, megértettem, világos, jeleztem neki. Hosszú perceken át vezette le a részletes matematikai számítást, bizonygatva a kiadás jogosságát. A nyakizmom is megfájdult, annyit bólogattam. Már csak integrálszámítás és az euklideszi posztulátumok hiányoztak a műveletből.
Tizenkét perc elteltével fejezte be a számítást. A készpénzt egyenként számolta meg, mindegyik mozdulatra a jóváhagyásomat kérte. Ez a művelet hét percet tartott. Közel másfél óra elteltével távoztam a postahivatalból, miután odahívtam a vezetőt, s agyondicsértem a kötelességtudó alkalmazottat, aki elpirult, és újabb veríték gurult le az arcán.
Küzdőszellem a sportban
November 22-én hosszú és többnyire céltalan sétára indultam Fukuokában. A késő őszi nap sárga falevelekkel, szitáló esővel fogadott. Nem sokáig tartott az esős idő: egy óra múlva kisütött a nap. Japán eme városában is korán helyezik ki a karácsonyi díszeket.
A munkások elmondása szerint december elsejére valamennyi égőnek működnie kell – pedig ott nem a téli hónap első napja a nemzeti ünnep.
Stadionra lettem figyelmes, felnőttek és tinik versenye zajlott, örvendtem, hogy sporteseményt is láttam. Tudom, hogy a japánok egyik sajátossága a (túlzott) küzdőszellem, ezért hosszasan figyeltem a fizikai megmérettetést. A szakemberek szerint a japánok általában nagyon kompetitívek a sportokban, különösen az olyan sportágakban, ahol fegyelem, kitartás és technikai pontosság dominál. Ez a versenyszellem több szinten is megfigyelhető. Ilyenek az olimpiai játékok – Japán rendszeresen az éremtáblázat élmezőnyében végez, különösen a dzsúdó, a vívás, a torna, az úszás, a baseball és a rövid pályás gyorskorcsolya sportágakban.
Ott vannak a nemzetközi bajnokságok: a japán sportolók kiemelkedőek a szumóban, a karatéban, a teniszben és a baseballban. Például a profi baseball Japánban nemzeti kultúrát képvisel, és a Nippon Professional Baseball-liga az egyik legerősebb a világon.
A Couchsurfing-házigazdámtól megtudtam, hogy a japán társadalom hagyományosan nagy hangsúlyt fektet a fegyelemre, az önkontrollra és a kemény munkára. A sportot gyakran életre nevelő eszközként kezelik az iskolákban, ahol a rendszeres edzés és csapatmunka alapvető része a nevelésnek, pontosabban az iskolákban és az egyetemeken szinte minden sportot szigorú versenyrendszer övez.
Chen elmondta azt is, hogy az utánpótlás-nevelés az iskolai klubokban (bukatsu) kezdődik, ahol a fiatalok napi több órát töltenek edzéssel, és a versenyszellem korán kialakul. Bár kínai, de több éve itt él, s pontosan tudja, hogy Japán kiemelkedő sportlétesítményekkel, edzői ismeretekkel és tudományos támogatással rendelkezik. Például a profi sportágakban a tudományos edzésmódszerek és teljesítményelemzés alapvető része az előrelépésnek.
Hozzátette, hogy a sikeres sportolókat nagy társadalmi elismerés és anyagi támogatás éri, amely ösztönzi a versenyszellemet és a hosszú távú elköteleződést a sport iránt. Ugyanakkor a hagyományos japán sportokban, mint a szumó vagy a kendo a versenyképesség és a tisztelet összekapcsolódik a kultúrával. A sportolók számára a nemzetközi sikerek természetesen jelentősen hozzájárulnak a motiváció erősítéséhez.
Európai testcselezési technikámra kíváncsiak
Kidobós labdajátékot játszó fiatalokra lettem figyelmes. Furcsálltam, hogy fehér ingben és fekete nadrágban próbálják eltalálni az ugyanúgy öltözött ellenfeleket a poros játékszerrel. Mondták, hogy iskolából jöttek szurkolni a tanügyi intézmény diákjainak, de most éppen nem ők szaladják körbe a stadiont. Beálltam közéjük játszatni, gesztusomat ujjongás fogadta. Persze, hogy tesztelték európai testcselezési képességemet, szinte mindig én voltam a célpont. Amikor sikerült elkerülnöm a labdát, csapatom hangosan kiáltotta a nevemet. Nagyon jólesett közösen játszani velük. A menet végén szelfit készítettünk, nagyon tisztelettudóak voltak, búcsúzásul hajlongtak előttem.
Az est a japánoknak tartott kínai nyelvleckével és társasjátékkal folytatódott, bekukkantottam a Chen házigazdám által japánoknak tartott nyelvtanfolyamra, illetve megkerestem azt a helyet, ahol Carcassonne-t tudok játszani. A társasjátékklubot a mesterséges intelligencia segítségével találtam meg. Megadtam a tartózkodási helyemet, s arra kértem, hogy mutassa meg, hol van a legközelebbi. Sikeres küldetés, jött a javaslat, gyorsan megtaláltam a játékkuckót, amelynek a neve Arte Tenjin / Board game café volt.
Jelentős társasjáték-gyűjtemény, nagyon kedves emberek fogadtak. A Gemini segített azonnal lefordítani a házigazdáim és az általam mondottakat. Miattam megszakítottak egy társasjátékot, s indult Carcassonne középkori város „építése”. Kiváló volt a hangulat, három órát játszottunk.
Japánkert… Japánban, friss házasokkal
Mielőtt Kitakjúsú (Kitakyushu) városába mentem volna tovább lassú és olcsó személyvonattal, megtekintettem a város japánkertjét. A turisztikai tájékoztató szerint a Ōhori park japánkertje Fukuoka legkiemeltebb pihenőzónája, amely a központi park területén kapott helyet, méltóan ötvözve a hagyományos japán kertépítészetet a városi környezettel. Maga a park korábban a fukuokai vár külső védőárkához tartozó terület volt, és 1929‑ben nyitották meg közparkként, a japánkertet pedig 1984‑ben alkották meg a park ötvenedik évfordulójára.
A japánkert közel 12 ezer négyzetméteren terül el, és a klasszikus japán sétakert stílusában készült. Ennek lényege, hogy a látogató egy fő sétakör mentén fedezi fel a tájat, ahol minden lépésnél más‑más látvány tárul elé: van itt patak, kisebb vízesés és sziklakert is.
A kertben sukiya‑zukuri, azaz klasszikus, tradicionális japán stílusban épült több teaház található. Ezek között van egy soan‑stilusú teaház (kis nádfedeles kunyhójellegű), egy nagy teaépület vendégfogadásra és egy ryūrei‑stílusú teaház székes elrendezéssel.
Az adatok szerint a kertben több mint negyvenfajta növény található, beleértve a japán fekete fenyőt, az azáleát, a juharfát, a kámforfát és az örökzöldeket is. Ez lehetővé teszi, hogy minden évszakban változó arcát mutassa a kert: tavaszi virágzás, nyári mélyzöld lomb, őszi vöröses falevél és téli örökzöld csend. Lényegében az Ōhori park japánkertje Fukuokában nem csupán városi zöldfelület, hanem klasszikus, esztétikailag kifinomult táj, amely egyesíti a víz, a növényzet, a kő és a tradicionális építészet harmóniáját. Tökéletes hely azok számára, akik nyugalmat, kulturális élményt és természetközelséget keresnek egy élénk város közepén, miközben Japán kertépítési hagyományának legszebb elemeit is megismerhetik.
Ide jönnek fotókat készíteni a friss házasok, akik megvárják azt a pillanatot, amikor a speciális berendezés segítségével a tó felületét mesterséges párával látják el – így misztikusabb hatást nyújt a környezet.
