Születésnapi utazás egyedül, közepes méretű hátizsákkal, olcsó megoldásokkal
Kínai udvaros templomépítészetű… mecset
Jegyzékemen szerepel a Dongsi mecset is, amely Peking egyik legrégebbi és legjelentősebb iszlám imahelye. A főváros belső kerületeiben, a Dongcheng városrészben található. Alapítását a történeti források a Yuan-dinasztia végére, illetve a korai Ming-korra (14. század vége – 15. század eleje) teszik, így a mecset több mint fél évezrede folyamatosan szolgálja a helyi muszlim közösséget.
A Dongsi mecset hagyományosan a Pekingben élő huj muszlimok vallási központja volt, különösen a császári adminisztrációhoz kötődő hivatalnokok, katonák és kereskedők körében. Elhelyezkedése – a történelmi belvárosban – arra utal, hogy az iszlám közösség szervesen beágyazódott a főváros társadalmi és gazdasági életébe. A mecset nem egyszerűen imahely, hanem oktatási és nyilvános tér is volt, ahol vallási tanítás és közösségi ügyintézés zajlott.
Érdekes, hogy a Dongsi mecset nem közel-keleti stílusú, hanem a klasszikus kínai udvaros templomépítészetet követi. Több egymásba nyíló udvarból áll, amelyeket alacsony épületek és fedett folyosók vesznek körül. A tetők hajlított ereszei, a faoszlopos szerkezet és a visszafogott díszítés egyértelműen kínai karaktert mutat, miközben az épület belső tengelye Mekka irányába tájolt.
a kínai kulturális közegbe (A SZERZŐ FELVÉTELEI)
A fő imateremben arab nyelvű kalligráfiák, Korán-idézetek és hagyományos kínai díszítőelemek jelennek meg egymás mellett. Minaret helyett pagodaszerű tornyok és kapuépítmények jelzik a szakrális funkciót, ami jól példázza az iszlám és a kínai építészeti hagyomány sajátos szintézisét.
A mecset ma is aktívan működik, szerencsére akkor tartózkodtam ott, amikor éppen nem volt ima. Ennek köszönhetően még kíséretben is részem volt: az imahely felügyelője elkísért, és mesélt – tűrhetően beszélt angolul. Bár turisztikailag kevésbé látogatott, mint a Niujie mecset, a Dongsi inkább csendes, belső használatú imahelyként működik, amely megőrizte vallási jellegét és intimitását.
A Dongsi mecset különleges értéke abban rejlik, hogy nem látványosságként, hanem élő vallási térként maradt fenn a modern nagyváros közepén. Jól példázza, miként illeszkedett az iszlám a kínai kulturális közegbe, s hogyan tudott évszázadokon át alkalmazkodni a politikai és társadalmi változásokhoz anélkül, hogy elveszítette volna identitását.
Egyiptomi házigazda… Pekingben
Késő este érkeztem a következő pekingi házigazdámhoz, az egyiptomi származású Sohil nem messze lakik a központtól. Na jó, pekingi vonatkozásban ez tíz kilométert jelent.
Nem hagytam ki a Tienanmen teret, azaz a Mennyei béke terét. A név, tulajdonképpen, a sors iróniája… Külön napot szenteltem a világ egyik legismertebb nyilvános terének, a közel 440 ezer négyzetméteres helynek, amely szimbolikus jelentőséggel bír a kínai állam és a nemzeti történelem szempontjából: itt található Mao Ce-tung mauzóleuma, a Nagy Népi Csarnok, a Kínai Forradalom Múzeuma, valamint a híres Tienanmen-kapu, amely a Tiltott Város bejáratát jelzi. A tér hagyományosan ünnepi, politikai és katonai parádék helyszíne is.
A szigorú „biztonsági” ellenőrzést már a metróból történő kijáratnál megejtették a rendőrök: beolvasták a biometrikus román útlevelem (nem mertem a magyarral menni a szíriai, a pakisztáni, az afganisztáni, az iraki vízumok miatt…) adatait, lefényképeztek, kérdéseket tettek fel.
Tienanmen tér: tisztelgés az áldozatok emléke előtt
A térre is ellenőrzik a belépést: az előzetes regisztráció nem elég, itt a csomagokat is alaposan átnézik. A tömeg miatt hosszú sor alakul ki, türelmesen kell várakozni.
A Tienanmen tér világszerte a legismertebbek közé tartozik az 1989-es tragikus események miatt. Ez év tavaszán Pekingben, a Tienanmen téren kezdődött meg a diáklázadások sorozata, amely az ország számos városára is átterjedt. A tüntetők, főként diákok, a korrupció, a politikai szabadság hiánya és a demokratikus reformok előmozdítása ellen tiltakoztak. A békés demonstrációk hetekig tartottak, miközben a résztvevők éhségsztrájkokkal, beszédekkel és szimbolikus akciókkal hívták fel a figyelmet követeléseikre.
A Kínában nem elérhető információk szerint a helyzet 1989. június 3–4-én tragikusan eszkalálódott, amikor a kínai kormány hadsereget és fegyveres erőket küldött a térre, hogy leverjék a tüntetést. A katonai akció során a hadsereg élő erővel, harckocsikkal és lőfegyverekkel oszlatta fel a demonstrációkat. Bár a pontos szám vitatott, több száz, de valószínűleg több ezer ember vesztette életét, s ezrek sérültek meg. A vérengzés nemcsak a diákokat érintette, hanem a békés polgári lakosságot is. Az eseményeket a kínai állam szigorú cenzúrával kezelte, és azóta is politikailag érzékeny téma.
A Tienanmen tér 1989-es tragédiája világszerte a békés politikai tiltakozás és elnyomás ikonikus jelképévé vált. Bár a tér ma továbbra is a kínai állam ünnepi és politikai eseményeinek központja, a világ emlékezetében elsősorban a bátor, de véresen elfojtott tüntetések helyszíneként él.
Sokan voltak a téren: sokat időzök a híres Tienanmen-kapun (a Tiltott Város bejárata felett), ahol Mao Ce-tung portréja látható. Több férfi a portrénak háttal állva szalutál. Minden bizonnyal a Kínai Kommunista Párt alapító vezetője és a Kína Népköztársaságának első államelnöke előtt, nem pedig a kommunista rendszer által meggyilkolt felkelők előtt. Furcsa, hogy hátat fordítanak a nagy vezérnek.
Rendszeresen tisztítják Mao Ce-tung óriásportréját
Mao Ce-tung ikonikus alak a modern kínai történelemben. A portré központi helyen, jól láthatóan függ a kapu homlokzatán, s az évszázadok során a tér politikai és ünnepi eseményeinek szimbolikus eleme lett. Megtudtam, hogy a Tienanmen-kapu homlokzatán látható Mao Ce-tung-portré a kínai kommunista állam egyik legerősebb szimbóluma, amely a Kínai Népköztársaság megalakulása óta jelképezi a párt vezető szerepét és az új Kína ideológiáját. A portré mérete óriási: több méter magas, s mindenki számára jól látható a tér bármely pontjáról.
A portré kihelyezése és karbantartása szigorúan szabályozott: évente többször is ellenőrzik, s szükség esetén felújítják, hogy mindig tiszta és jól látható legyen. Ünnepi és állami események alkalmával a tér díszítése, a zászlók és a virágkompozíciók mind a Mao-portréval való vizuális összhangra törekednek, így erősítve a politikai szimbolikát.
Fontos történelmi mozzanat, hogy Mao portréja 1989-ben is a Tienanmen tér ikonikus háttere volt, s máig a tér látványának központi eleme, szimbolizálva a párt folyamatos jelenlétét és hatalmát. A portré körüli terület külön protokoll szerint van kezelve: például a turisták és látogatók nem érinthetik, és fényképezéskor is szigorú szabályok vonatkoznak rá bizonyos hivatalos rendezvényeken.
A teret impozáns, betonkolosszus-épületek övezik. A homlokzaton a vörös csillag díszeleg, az osztályharc, az ország dicső építésének és a hősi tettek szimbólumai mindenhol. A tér egyébként tele van civilbe öltözött rendőrrel, titkosszolgálati ügynökkel, akik külön figyelmet szentelnek a külföldieknek – engem hárman kísértek. Nem is rejtették véka alá, hogy mi történik. Egy rossz mozdulat, gesztus, kiáltás – és kész… Titokban azért tisztelegtem a kommunista rendszer ellen 1989 nyarán fellázadt diákok emléke előtt.
Kommunizmus után kapitalizmus
A nyomasztó kommunista tér után kíváncsi voltam Kína kapitalista arcára: a Wangfujing utcába mentem, amely Peking egyik leghíresebb és leglátogatottabb bevásárlóutcája. Nevét a Ming-dinasztia idejéből származó „Wangfu” (nemesi hivatal) és „Jing” (csatorna) szavakból kapta, utalva arra, hogy a terület régen nemesi rezidenciák és csatornák szomszédságában feküdt.
Ma a Wangfujing utca környéke a modern Peking egyik legforgalmasabb bevásárló- és szórakoztató negyede, ahol keveredik a tradicionális kínai hangulat a modern városi élettel. A sétálóutcán hosszú sorokban helyezkednek el ruhaboltok, elektronikai üzletek, kávézók és éttermek, de az utca igazi különlegessége a Wangfujing Snack Street, ahol a látogatók ízelítőt kaphatnak a kínai utcai ételek egész skálájából, egészen a különleges és egzotikus kínai fogásokig.
A Wangfujing Snack Street érdekessége a különleges, akár sokak számára szokatlan utcai ételek, mint például: selyemhernyó, skorpió, bogarak, kígyóhús, illetve különféle fűszerezett tészták és párolt gombócok. Bár sok turista a „bátorság próbájaként” tekint a különleges ételekre, a helyiek számára ezek a fogások hagyományos street foodnak számítanak. Én ezeket kihagytam, inkább a lakónegyedi autentikus ételek vonzottak.
Érdekesség ugyanakkor, hogy a Wangfujing nemcsak gasztronómiai, hanem kulturális szempontból is kiemelkedő: az utca régi épületeiben megőrződött a hagyományos kínai kereskedői hangulat, és időnként kulturális rendezvények, fesztiválok is zajlanak itt, amelyek bemutatják a kínai kézműves hagyományokat, táncokat és zenét. A Wangfujing valójában a modern Peking és a tradicionális kínai kultúra találkozási pontja, ahol a bevásárlás, az ínyencfalatok és a kulturális élmények egyszerre élvezhetők.
Csak a császári család és a palota személyzete léphetett be
Külön napot szenteltem a Tiltott Városnak. Ismét ugyanazon a szigorú ellenőrzésen kellett átesnem, ám nem akartam egy napba sűríteni a teret és a várost. A Peking szívében található különleges hely a Ming- (1368–1644) és a Qing-dinasztia (1644–1912) császárainak volt a palotája. A város neve arra utal, hogy a külső világ számára „tiltott” terület volt, csak a császári család és a palota személyzete léphetett be ide. A Tiltott Város építése 1406-ban kezdődött, és 1420-ra fejeződött be. A komplexum több mint ötszáz évig szolgált Kína politikai és szimbolikus központjaként.
A körülbelül 720 ezer négyzetméter területű „város” 980 épületből áll, több mint 8700 szobával. A városfalak és a számos kapu erős védelmet biztosítottak. Az építészet tele van szimbolikával: az arany és a piros színek a császári hatalmat jelképezik, a főutcák és az udvarok a hierarchiát mutatják.
Átmentem az egyik hatalmas kapun, s a Nagy Palotaudvaron találtam magam: ez a legnagyobb udvar, amely az ünnepi események és hivatalos ceremóniák helyszíne volt. A császári kert is megható: az úgynevezett Hátsó Palota gyönyörű kertjei szimbolizálták a természet harmóniáját és a császári luxust.
Mihelyt elhagytam az épületkomplexumot, a falakra és az árkokra lettem figyelmes, ezek a betolakodók ellen szolgáltak, és több hatalmas kapu vezette a látogatót az egyre beljebb haladó, szigorúan őrzött udvarokhoz. A komplexum 1987 óta az UNESCO-világörökség része, a világ leglátogatottabb történelmi műemlékei közé tartozik. A Tiltott Város Kína politikai és kulturális szíve volt évszázadokon át, ma pedig a császári élet pompájának és a kínai művészetnek egyik legnagyobb „élő” tanúja.
Nehéz szívvel hagytam el a Tiltott Várost: évszázadokra visszanyúló történelmet hagytam magam után, s belevetettem magam az új, modern Kínába…
Elakadtunk, ha szembejött valaki a sikátorban
Útban hazafelé hatalmas játékteremre lettem figyelmes, bementem. Csak férfiak tartózkodtak itt, az egyikük elaludt a trónra hasonlító óriás székben. Volt, aki hét hatalmas képernyőn játszott. Hirtelen régi, elhagyatott városi utcában találtam magam: rendkívül szűk sikátorok, szinte teljesen rozsdás vasszekrény, nagyon kicsi és alacsony, téglából épült lakások, az ajtók a sikátorról nyílnak. Bekukkantok az egyik mocskos, rácsokkal védett ablakon: a középkorú hölgy éppen főzött valamit – délután 5 óra volt, valószínű a vacsorát készítette. A sikátorban nem fér el két ember egymás mellett, ezért reméltem, hogy nem jön szembe velem valaki.
Másnap reggel önvezető metróval mentem a reptérmetróig, Szöulba kellett repülnöm. Reggel 7 óra volt, a metrószerelvényben az egyik turista a széken aludt. Feltűnő jelenség lehet, ugyanis az egyik öntapadós feliratán az szerepel: ne használja a saját székét vagy asztalkáját. Két másik utas törökülésben tette ugyanazt, egyikük fülhallgatóval próbálta tompítani a metró zaját. Egy cementporos munkás a félig teli zsákon ült.
