Negyvenhárom héttel ezelőtt.
Lassan indult el hazulról. Lassan lement a lépcsőn, lassan kinyitotta a nyikorgó lépcsőházajtót és még lassabban kezdte meg rövid útját. Kezein törtfehér gumikesztyű, benne por, ettől mindig kirázta a hideg. Tavaszi kabátja zsebében az elengedhetetlen kilépő, négybe hajtva. Declaraţie pe proprie răspundere.
- P. R. (nevét kérésére mellőzzük) a 3/C lépcsőházból a sarki boltba igyekezett. Illetve épp ellenkezőleg: komótosan, ráérősen tette egymás után a lábait, először a balt, majd a jobbat. Így haladt végig az utcán, ahol idestova 20 éve él. Az utca végéhez érve törvénytisztelő állampolgárhoz illően körülnézett, majd áthaladt az úttesten, hogy eljusson a boltig, ahol tejet, kenyeret, némi zöldséget, s két csomag cigarettát fog vásárolni, legalábbis a bevásárlólista szerint.
Miután hősünk megvette a listán szereplő dolgokat, ismét kényelmes tempóban lódult neki az útnak a 3/C lépcsőházhoz, közben úgy nézelődött, mintha soha nem tette volna meg ezt az utat. Szemügyre vette a fákat, a kis sarki kocsmát, amelynek ajtaján most nagy fehér tábla függött, rajta feketével a felirat: ÎNCHIS – ZÁRVA. Keserűen sóhajtott, majd továbbhaladt.
Útja mindössze tíz percet vett igénybe, de jelen körülmények között szinte nyaralásnak élte meg. F. P. R. visszaért a nyikorgó, kommunista lépcsőházajtóhoz. Mielőtt azonban kinyitotta s belépett volna rajta, megfordult, hátratekintett, sóhajtott még egyet, s alig hallhatóan így szólt:
– Legalább a rendőrök állítottak volna meg!
