Írország, Dublin: első impressziók, 2019. július 11.
10:22
Sirályok hangja visszhangzik a fejem fölött, miközben húzom magam után a nagy rózsaszín bőröndöt. Vörös hajú emberek sziluettjei suhannak mellettem, csak az aszfaltot nézem, ami vizes, egyébként érzem is az eső utáni aszfalt jellegzetes illatát, ami keveredik a frissen nyírt külvárosi gyep illatával. A telefonom lemerült a négyórás repülőút alatt, azt hiszem, eltévedtem. Ismételgetem magamban: „Could you tell me, please, where is the Calderwood Road?” Amilyen kiejtésem van, egyetlen ír sem fogja érteni, hogy mit szeretnék, mégis reménykedem.
10:43
Már vagy húsz perce bolyongok a sormintaszerű házak között, sehol senki, az utca üres, a házak ajtói színesek, a beton már száraz, a gyep még mindig frissen nyírt. Mosoly húzódik az eddig kétségbeesett arcomon, és büszkén vallom be magamnak felfedezésem: ez az utca pont olyan, mint a Harry Potter-filmekben. Mindegyik utca olyan, mintha egyenesen egy Warner Bros által létrehozott mesevilágban lennék.
10:50
Végre találok egy buszmegállót, de valami nincs rendben. Az út rossz oldalán állok. Vagy csak a többi ember áll rossz oldalon? Ekkor veszem észre, hogy mégiscsak én állok a rossz oldalon, a közlekedés pedig baloldali.
11:09
Fülledt meleg van és a busz még mindig sehol. Magas, szeplős fiú áll mellettem bő nadrágban és türkizkék esőkabátban. Egyből kiszúrja, hogy a sok vörös hajú, bő nadrágos, csukott cipős, esőkabátos ember között én vagyok a kakukktojás barna hajjal, rövidnadrágban és szandálban, mint aki bele sem gondolt, hogy Dublin időjárásáról mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy kiszámítható. Cigarettával kínál, elfogadom. Így várunk a buszra, ami a város szíve felé visz majd.
11:30
A megállóban csend honol, amikor begördül a kék és sárga színeket viselő emeletes városi busz. Az emberek buzgón igyekeznek fel a buszra, kezükben szorongatva a kis zöld színű buszbérletet, majd végül helyet foglalva a busz azon részén, ahol éppen van egy kis szabad hely. A jármű alsó része annyira tele van, ha most apró kis bogár lennék, nem szívesen mászkálnék a busz padlóján a rengeteg láb között. Ahogy ezt elképzelem, kacagok magamon és a remek fantáziámon, majd a busz keskeny lépcsője felé iramodom, helyet keresni magamnak az emeleten. Meglepetésemre egy árva lélek sem tartózkodik az emeleti részen. Itt foglalok helyet egy szimpatikusnak tűnő kék ülésen és megállapítom magamban: még szerencse, hogy a lenti rész tele van, hiszen máskülönben nem kényszerültem volna rá erre a megoldásra.
11:41
Szerintem jól is tettem, hogy a nagy csomagom felcipeltem ide, hiszen olyan kilátás tárult Dublin utcáira, ami az itt élő ember számára hétköznapi jelenség, azonban nekem maga a varázslat. Már nem is érzem magam annyira hétköznapinak, úgy ülök itt a busz tetején, mintha enyém lenne egész Írország és mintha csakis én lennék az, aki megfejtheti a különböző színű ajtók rejtélyét: van itt zöld, piros, citromsárga, kék és még magenta színű is. Vajon miért pont ezek a színek? Vajon mit jelent ez? Vajon mindennapi emberek élnek benne és tudják, hogy ez mennyire király dolog? Vajon ez csupán a 21. század kortárs művészetének egyik megmozdulása, vagy régebbre visszanyúlik a város múltjához? Meglepődnének-e a város lakói, ha tudnák, mennyire tetszenek a rendre váltakozó színes ajtók egy idegennek?
Az órámra pillantok.
12:03
Egy esőcsepp koppan a fejem búbján. Jaj, ne! Bízom benne, hogy ez csak a levegőben szétterjedt páratartalomnak köszönhető és annak, hogy kicsit túl sokat voltam a napon. Remélem, nem kezd el esni. Sajnos azt megtanultam a másfél óra ittlétem alatt, hogy bármennyire is süthet a nap, vagy kevés felhő lehet az égen, csupán percek kérdése, hogy elkapja a járókelőket egy-egy futó zápor a nap bármelyik szakában.
12:06
Remek. Csupán percek kérdése, és úgy eleredt az eső, hogy már annyira nem is tűntek izgalmasnak sem a színes ajtók, sem a sok vörös hajú ember. Ami azt illeti, kicsit haragszom is rájuk, a vörös hajúakra. Nem mintha nem tűnnének így is jóval izgalmasabb és különlegesebb embereknek nálunk, egyszerű, jellegtelen, barna hajú embereknél, de rendesen kiábrándít a tény, hogy nem figyelmeztettek az emeleten való helyfoglalással kapcsolatban. Pedig süt rólam, hogy közöm nincs ahhoz, hogy mi történik valójában körülöttem.
Totálisan eláztam, nagyobb baj ennél, hogy a csomagjaim is. Majd eszembe jut, hogy lassan ideje lenne leszállni a buszról. De mégis, hogy állapítsam meg, hogy hol vagyok? Mert az egy dolog, hogy lemerült a telefonom, de hogy már totálkárra ázott az esőben, az is biztos. És most jött el az a pillanat, hogy az életem egy perc töredéke alatt forgott le a szemem előtt: megpillantottam a nagy zöld táblát, amin ott virított a Calderwood Road felirat.
12:11
A busz lassít, az ajtók nyílnak, senki nem mozdul. Éppen próbálom az emeletről leemelni a nagy bőröndöt, de nem megy. A fejemben csak egy gondolat pörög: ha az ajtók becsukódnak, elvesztél. Erőt veszek magamon és végiggyúródom a színes esőkabátok sűrűjén, amikor az ajtó szép lassan bezárul előttem. Könnyek gyűlnek a szemembe, érzem a végső elkeseredést szétáramlani az egész testemben. Majd észreveszem, hogy egy fehér szakállas bácsi bámul, majd elmosolyodik, és megnyom egy gombot közvetlen az ajtó mellett.
12:19
Azt hiszem mindenki tudja, mi lett a vége. Mint a népmesékben, az elveszett lány megtalálja a varázslatos erdőből kivezető utat, ahol már jó ideje bolyongott. Legyőzte a gonosz boszorkányt és segítségre lelt egy öreg bácsika személyében. De jobban tetszett, mint egy népmese, mert sokkal inkább volt élvezhető számomra a sok próba, amit a véletlenek összehoztak, nem beszélve a látványról, amit Dublin kopott utcái nyújtottak és az időjárásról, amit azt hiszem, végül mégis eléggé megkedveltem.
