BARTHA ANETT
Az Ad Hoc társulat öt fiatal – Ferencz Ádám, Szűcs Tamás, Csüdöm Henrietta, Sárosi Áron és Balázs-Kőmíves Ádám – szerelemgyermeke. A tagok az alapképzés alatt ismerték meg egymást. A csapathoz Tamás mesterképzés alatt csatlakozott, ő az alapképzést Marosvásárhelyen végezte bábszínház szakon. Az alapképzés elvégzése után Áron kivételével mindannyian a kortárs színház szakon folytatták tovább tanulmányaikat. „Végül is bizonyos értelemben mind az öten szaktársak voltunk, csak mesterképzés közben Áron és Tamás helyet cseréltek” – mesélt Ádám a barátságuk kialakulásáról. Ádám Madéfalváról érkezett Kolozsvárra, Tamás pedig Nagyvárad mellől, Biharszentjánosról. Az Ad Hoc mellett mindketten aktívan tevékenykednek más színházaknál is. Ádám rendszeresen játszik a Csíki Játékszínben, Tomi pedig negyedik éve a Puck Bábszínház bábszínésze. Az Ad Hoc nem az egyedüli projekt az életükben, viszont ez egyáltalán nem feltételezi azt, hogy mellékesen gondolnak rá. A formációt a szabadság megélésének színtereként fogják fel, ahol bármilyen szigorú megkötések nélkül, szabadon kibontakozhatnak. Instagram-oldalukon Ádám úgy mutatkozott be, mint aki „évek óta bőröndből öltözik, de még bírja, sőt szereti...” Tamás „csinál ezt is, azt is, amazt is. Ereiben energiaital folyik”. Ebben a telített, impulzív életvitelben, a folytonos szerepcserék és a próbák kavalkádjában mégis hogyan lehet szívvel-lélekkel önszerveződő projektbe beleállni? Félig-meddig kilépve a kőszínházak hagyományos, kötött világából miként lehet azzal ellentétes, független társulatként fennmaradni? Erről, és még sok másról Ádám és Tamás mesélt.
– Mi a társulatotok nevének eredete?
Ádám: – Sokféle név jutott eszünkbe. Azért esett erre a választásunk, mert a csapat működésében valahogy minden spontán történik: ott játszunk, ahol tudunk, akkor, amikor tudunk. A színházi csoportosulás lényege is az volt, hogy együtt szerettünk volna színházat csinálni. Az egyetemen volt néhány előadásunk, amelyekről azt gondoltuk, ha még kicsit „pofozunk” rajtuk, érdemesek arra, hogy a továbbiakban is játsszuk őket. Az „ad hoc” kifejezés az értelmező szótár szerint ideiglenes, gyors megoldást jelent egy-egy problémára. A mi esetünkben az Ad Hoc csoport megoldás arra a „problémára”, hogy mi együtt akarunk színházat csinálni, ezért álltunk össze.
Tamás: – Arra is megoldás, hogy olyan műfajban alkothassunk, amelyre máshol nem lenne lehetőségünk.
– Honnan jött az ötlet, hogy öten saját társulatot alapítsatok, mi volt a kiindulópont?
Tamás: – Ahogy Ádám is mondta, az egyetemen a mesterképzés során feladatunk volt mind az egyéni, mind a közös előadások készítése. A látók a sötétben, a nemlátók a csendben félnek is pontosan ilyen egyetemi előadás volt, amelyet több tanárral közösen együttműködve hoztunk létre. Egyébként a 1715380.NŐ is ilyen jellegű feladat volt, amely szintén tanári segítséggel készült. Ezek az előadások jelentették a kiindulópontot, hiszen érdemesnek tartottuk őket arra, hogy továbbvigyük és másoknak is bemutassuk. Innen jött az ötlet, hogy az egésznek „intézményes” keretet adjunk, lehetőséget biztosítva további előadások létrehozására.
– Az Ad Hoc alternatív színházi társulat. Mint mindennek, ennek is vannak pozitív és negatív oldalai. Mit gondoltok, az alternatív színház esetében melyek ezek?
Tamás: – Többször mondtam a többieknek, hogy számomra ez az egész a szabadság megélését jelenti. A kőszínházban teljesen más a felépítés. Nincs lehetőség arra, hogy kiválasszuk, mely projektekben vennénk részt legszívesebben, hanem mindenkinek kiosztják a szerepet, amelyet el kell játszania, akár tetszik, akár nem. Nekem az alternatív lét ezt a szabadságot adja meg, hogy kipróbálhatok olyan dolgokat, amelyeket valóban szeretnék csinálni. Ugyanakkor, ennek az a nehézsége, hogy mindent nekünk kell elvégeznünk. Fárasztó tud lenni, amikor mi készítjük és vágjuk a videót, mi posztolunk, és közben azt is meg kell szerveznünk, mikor, hol és mennyiért játszunk. Ezek összehangolása jelenti a legnagyobb kihívást.
Ádám: – Többször felmerült már a kőszínház kontra alternatív színház kérdése. Szerintem egyik sem jobb vagy rosszabb, csupán más létezési formát feltételeznek. A kőszínházban bizonyos feladatokat – például a PR-t, a technikai előkészítést vagy a díszletgyártást – külön csapatok végzik. Alternatív formációként minden feladatot magunk végzünk el, afféle „mindenesek” vagyunk. Ez egyszerre nehézség és szépség is, mert az előadás olyanná válik, mint a közös gyermek, akiért minden szempontból mi felelünk. Emiatt a munka rendkívül fárasztó tud lenni. A személyes kihívásom az előadások reklámozása: szorongok attól, hogy a digitális térben létezzek. A promóvideók kitalálása és kivitelezése is komoly próbatétel.
– Lassan egy hónapja, január 24-én debütáltatok. Milyen élmény volt független társulatként először színpadra állni és bemutatni saját darabotokat?
Ádám: – Nem volt teljesen szokatlan, hiszen már többször játszottunk együtt az egyetemen és azon kívül is. Ezeket az előadásokat korábban vizsgamunkaként mutattuk be, most pedig szervezeti keretek között adjuk elő. Maga az előadás élménye számomra nem volt más, mint korábban, amikor együtt játszottunk. Inkább az utána következő órák és napok voltak különlegesek, elégtételt és inspirációt éreztem. Azt tapasztaltuk, hogy valóban létrehoztunk valamit közösen, amit hónapokig terveztünk, és megvalósult. Jóleső érzés volt, hogy érdeklődés mutatkozott, az emberek szép számban eljöttek. Eszembe jutott, hogy amikor horvátországi színházi fesztiválra tartva az autóban az egészet tervezgettük, akkor még csak álomnak tűnt. Jó érzés, hogy ez nem puszta hóbort maradt.
Tamás: – A megtermett munka gyümölcsének hangulatát éreztem. A tapsrendnél különleges érzés kapott el. Amikor a színész meghajol, az mindig ünnepélyes pillanat. Most viszont nemcsak arról szólt, hogy valamit előadtunk a közönségnek, hanem azt egyfajta vállveregetésként éltem meg – megcsináltuk, megtettük az első lépést, és innen már nyílegyenesen haladunk tovább.
Olyan volt, mint amikor a szülő elengedi a gyermekét otthonról.
– Milyen rövid- és hosszú távú terveitek vannak? Mire számíthatunk tőletek?
Ádám: – Van még néhány előadásunk, amelyeket szeretnénk bemutatni. Egyelőre a jogdíjak és az egyeztetések miatt nem bocsátkoznék részletekbe, de vannak új produkciók a tarsolyunkban. Emellett az Ad Hoc működését is szeretnénk bővíteni – nemcsak színházi előadásokat tervezünk, hanem különböző kulturális eseményeket is. Fontos számunkra a közösségért való tenni akarás, akár közös koncertek, közösségi események szervezése révén. Kiállítás ötlete is felmerült, amelyben Kolozsvár vonzáskörzetéből származó képzőművészekkel működnénk együtt, performatív keretben összekapcsolva ezt a színházi munkával. Jelenleg még a „hol” és „mikor” kérdésein dolgozunk, és a bürokrácián próbáljuk átküzdeni magunkat, hogy végre hivatalosan is egyesületként működhessünk.
Tamás: – Hosszú távon új előadásokat és projekteket szeretnénk létrehozni, ehhez azonban stabil jogi háttér szükséges, hogy pályázni tudjunk. Jogi kérdésekben jelenleg a Shoshin Színházi Egyesület és a Váróterem Projekt Egyesület segít bennünket annak érdekében, hogy elindíthassuk saját projektjeinket. Lépésről lépésre haladunk előre.
Ádám: – Ezúton is szeretnénk megköszönni a Shoshin Színházi Egyesületnek és a Váróterem Projektnek, hogy időt, teret és lehetőséget biztosítanak számunkra. Az általuk biztosított jogi háttér nélkül nem tudtunk volna elindulni az utunkon, hálásak vagyunk nekik mindezért.
– Hogyan mutatnátok be magatokat egy mondatban a nagyközönség számára?
Tamás: – Közösség vagyunk a közösségért.
Nemcsak a rendszeresen színházba járókat szeretnénk megszólítani, hanem mindenkit. Meg szeretnénk mutatni, hogy kultúrát fogyasztani jó és érdemes – persze, nem kötelező, de mindenképpen ajánlott.
Ádám: – Igyekszünk olyan társulat lenni, akik kis csoportosulásként egymásra figyelve tudnak tematizálni dolgokat a nagyobb közösségek számára, ugyanezzel a figyelemmel fordulva feléjük. Nem egyoldalú kommunikációban gondolkodunk: fontos számunkra az élő kapcsolat a közönséggel, hogy az előadások alatt valódi párbeszéd alakuljon ki olyan témákról, amelyek az emberek életében is relevánsak.
