„Erdélyben valahogy máshogy van jó hangulat”

– Három nagy mérföldkőről beszélhetünk a NOX történetében: 2002, 2009 és 2022 meghatározó évek voltak. Tudnál mesélni mindhárom „szakaszról”, különösen a jelenlegi történésekről?

– Amikor 2002-ben elindult a NOX, minden megváltozott körülöttem. Csongrád megyei kis faluból kerültem Budapestre, ahol a barátaim, a szeretteim nem voltak mellettem – az egész életem fenekestől felfordult. 19 éves voltam, gyorsan fel kellett nőnöm. Hatalmas változás volt, amelynek a pozitívumai és negatívumai egyaránt voltak. 2005-ben kijutottunk az Eurovíziós Dalfesztiválra – ez olyan nemzetközi verseny, amelyet évente átlagban 150 millió ember néz. Az a hangulat, ami ezt az egészet körüllengte, olyat adott számomra, amit a mai napig nem tudok elfelejteni. Amikor azt éreztem, hogy újra van erőm adni az embereknek, visszatértem a „száműzetésemből” és újrakezdtem a zeneipart. Hatalmas kihívást jelentett újra nulláról kezdeni, de sikerült. Amikor 2022-ben az aréna színpadán állva visszagondoltam a mögöttem lévő tíz évre, az valami csoda volt. Ehhez hasonló koncertélmény a Budapest Parkos volt, amikor szintén nagyon jó estét zártunk. Ebből a sorból nem hagyhatom ki a március 22-ei fellépésünket sem, amikor önálló koncertet adva az első hazai, magyar női előadóként állhattam az MVM Dome színpadán. Fantasztikus volt, a közönség imádta, és túlzás nélkül mondhatom, hogy egyetlen negatív kommenttel sem találkoztam – ami kicsiny hazánkban nagyon ritka. Azt gondolom, hogy ezek azok a momentumok, amelyek az előadókat évek múltán is ösztönözhetik és inspirálhatják.

– Az egyik 2022-es interjúban elhangzott, hogy a szünet alatt megtanultad szeretni önmagadat. A Főnix albumon hallható a Boldogság című dalotok. Hogyan értékelődött át benned a boldogság fogalma? 

– Van az a sokak szerint elcsépelt mondat, miszerint „a boldogsághoz nem vezet út, a boldogság maga az út”. Amikor külföldön voltam, ezt a mondást teljesen más aspektusból néztem. Elkezdtem felemelt fejjel járni, és tudatosan figyelni, hogy mi van körülöttem, hogy mit miért kapok. Teljesen igaz volt rám az a kifejezés, hogy „go with the flow”. Talán a legnehezebb feladat mindenki számára, hogy önmagát igazán szeresse és elfogadja. Ha ez megtörténik, átformálódik a világunk, és képesek leszünk önmagunkban csodákat felfedezni. Ekkor mindenki elkezd más szemmel nézni ránk. Úgy gondolom, ha az életünk minden részletében képesek vagyunk felfedezni az apró örömöket, akkor a mindennapjaink boldogok lesznek. Erre a kérdésedre akár két órán keresztül tudnék válaszolni. A boldogságot nagyon sokan a materiális dolgokban mérik – legyen új autóm, új telefonom. Ebből az következik, hogy folyton hiányérzetünk van és vágyakozunk valami után. Amikor sikerül megszereznünk, egy-két napnál tovább nem tudunk örülni neki, mert új boldogságforrást keresünk. Ha jobban örülnénk a jelentéktelennek tűnő dolgoknak – például az egészségünknek, annak, hogy jót tudunk nevetni a gyermekeinkkel, vagy annak, hogy a koncertjeinken jól érzi magát a közönség, és a színpadról nem akarnak leengedni két óra után sem –, akkor az életünket hihetetlen csodákkal tölthetnénk meg. Akik az interjút olvasva azon gondolkodnak, hogy boldogok-e, azoknak őszintén ajánlom a hálanaplót. Nap végén a hálanapló elé leülve, a napod kiértékelve rájössz, hogy „Jé, jó az életem! Van, aminek örüljek!” Valahol bennem is ez van. Azt érzem, hogy minden kerek, elmúltak a viharfelhők és ez az én évem.

– Hogyha az elmúlt időszakot a Főnix album megjelenésétől számítjuk, mi kerülne bele a hálanaplódba?

– Ezt holnap reggelig mesélhetném. Igazából nagyon sok minden: zenekarunkban lévő családias hangulat, a közönség szeretete, a rengeteg lehetőség és pozitív visszacsatolás, a mérhetetlen szeretet, amit kapunk. Bízom abban, hogy ez soha nem múlik el és nem vész a feledés homályába. Egyszer az egyik világsztárral készítettek interjút túrnéja utolsó állomásán, és sírva mondta el, hogy az a legnagyobb félelme, hogy elfelejtik. Azt hiszem, ez minden előadónak ismerős félelem. Annyira szeretek adni, és annyira szeretem, amikor a színpadon állva látom a közönség arcán, hogy az üzenet célt ért – ezt akarom csinálni egész életemben. Az MVM Dome-ban mondtam el, hogy amit mi fent megélünk a színpadon, az olyan érzés, amelyet kívánom, hogy a Földön élő összes ember átéljen.

– Sajnos, az olvasóink nem láthatják azt a csillogást az arcodon, amit én látok, miközben ezekről mesélsz. Elmondanád, hogy milyen az az élmény – mondhatni életérzés –, amikor színpadon álltok?

– Pont erről beszéltünk tegnap este az egyik táncosommal – akit egyébként Péter Szilviának hívnak –, hogy ők is megélik ezt, de ez a leghatványozottabban felém irányul. Olyan mennyiségű szeretetet és energiát kapok, ami a testemben fizikálisan is összpontosul. Gombóc van a torkomban, összeszorul a gyomrom és érzem, ahogy kicsordul a könnyem – mindeközben arra gondolok, hogy mivel érdemeltem én ezt ki? Ezek a pillanatok teljesen őszinték és tiszták, bárcsak mindenki átélhetné őket. Leírhatatlan érzés látni, hogy az emberek a te hatásodra valóban ellazulnak – ez a mai világban borzasztó ritka.

– Ha párhuzamba állítjuk Magyarországot és Erdélyt, a közönséget és a hangulatot illetően milyen különbséget vélsz felfedezni?

– Mind Magyarországon, mind Erdélyben nagyon sok szeretettel fogad minket a közönség. De itt, Erdélyben valahogy máshogy van jó hangulat. Nem tudom pontosan megfogalmazni ezt az érzést, de mintha bensőségesebb, összetartóbb kapcsolat lenne köztünk. Ezért nagyon izgatottan várom az estét, hogy a csoda itt is megtörténhessen. 

– Mit üzensz a Kolozsváriaknak?

Azt, hogy nagyon szeressék egymást és a zenét. Amikor tudunk, újból eljövünk és várjuk őket is sok szeretettel!

Szerkesztette: Kovács Dolores Vivien