Felújították Árva Bethlen Kata egykori Főtér 2. szám alatti házát
Kolozsváron, a Főtér 2. szám alatt, a régi városháza épületétől nyugatra klasszicizáló késő barokk stílusjegyeket hordozó kis palota áll, amelynek reprezentatív homlokzata, látványos udvari árkádsora arra utal, hogy jelentős anyagi háttérrel rendelkező megrendelői voltak. A 18. században néhány évtizedig az írói munkásságáról, mecénási tevékenységéről ismert Árva Bethlen Kata tulajdonában volt a palota, kolozsvári tartózkodásainak helyszínéül szolgált. Ma az épület nagy része az önkormányzat tulajdona, a városháza épületegyüttesének része, emeletén 2017-ig az anyakönyvi és házasságkötési hivatal működött. A városháza a saját birtokrészét felújíttatta, az emeleti reprezentatív terekben előkerült falképeket is restauráltatta. A felújítás előtt Kovács Zsolt hiánypótló művészettörténeti tanulmányt készített a palotáról, a forrásokban rejlő építéstörténeti adatokat összevetve rekonstruálta annak 18–19. századi történetét. Az alaprajzi elrendezés, a rendelkezésre álló források és analógiák alapján következtetni tudott a belső terek egykori funkcióira, illetve az emeleti nagyteremben feltárt látványos 19. századi falképekről is mesélt lapunknak.
A művészettörténésztől megtudtuk: egy félreértés miatt, amely még Jakab Elek városmonográfiájáig vezethető vissza, a palotát – helytelenül – Simai Lukács örmény kereskedő házaként azonosították. A félreértést minden bizonnyal Jakab Elek azon megjegyzése okozta, amely szerint Simai Lukács háza közvetlenül az unitáriusok imaterme (oratóriuma) mellett állt, amelyet a város az 1840-es években a neoreneszánsz városháza felépítése, bővítése során részben kisajátított, átalakított.
A palota mai formájában a 18–19. század fordulóján épült. A telek vélhetőleg már a középkorban értékes lehetett, építkeztek rajta. A középkorban, koraújkorban tehetős polgárok lakóháza állhatott itt – egyelőre ezen korok tulajdonosairól nincsenek adataink. A középkori épületnek megmaradt a dongaboltozatos pincéje a Főtér során, illetve ennek az egykori – élszedett csúcsíves ajtókeretes – nyílása is megvan, ahol annak idején a boroshordókat juttatták le az utcáról.
Mivel a Főtér fele néző földszinti és pincerész nem az önkormányzat tulajdonában van, a helyreállítás során itt nem kutattak. Mindazonáltal a művészettörténész megállapítása szerint a középkori pince valószínűleg a Főtér felőli nagyobb, illetve mögötte egy kisebb dongaboltozatos helyiségből állhatott. A földszinti helyiségekben fennmaradtak reneszánsz kori boltozatok, illetve a későközépkori ház datálásában segíthet az a szemöldökgyámos gótikus ajtókeret is az egyik utcára néző földszinti teremben, amelynek jelenleg csak egy részlete látszik a rajta levő gipszkarton burkolat miatt. A palota egykori belső udvarában a felújítás előtt régészeti ásatás zajlott: itt kőlapokkal burkolt római út részletei bukkantak elő, amelyet ideiglenesen kavicsréteggel fedtek le, hogy védjék az esőtől, de tervezik, hogy régészeti leletként bocsássák közszemlére, üveglapok alatt.
A házastelket Teleki József és Árva Bethlen Kata vásárolta
Kovács Zsolt a rendelkezésre álló történeti adatok, valamit a levéltári források – főként a központi kormányzati levéltárakban fennmaradt 18. századi adóösszeírások és ingatlanjegyzékek – alapján rekonstruálta a palota legfontosabb periódusának számító 18–19. század időszakát.
Elmondta: a későreneszánsz polgárházat az 1720-as évek elején vásárolhatta az Apafi-kor nagy politikusának, gróf Teleki Mihálynak az egyik fia, Teleki József (1675–1732). Az első, topografikus sorrendet felállító 1733-as kolozsvári adójegyzék már jelzi: az épület a városházától nyugatra áll, és gróf Teleki József tulajdona. Teleki ebben az évben 21 magyar forint és 20 merő búza adót fizetett az ingatlan után, amely a Főtér többi főúri ingatlanával megegyező összegű adónak számított. Az összeírás bizonyos Semlyés Joannes Faber nevű német bérlőt is említ, továbbá a kőből épült házat „romosodó” állapotúnak írja le, ami arra utal, hogy ekkor még nem történt jelentősebb felújítás. Levéltári források hiányában nem tudni pontosan, mikor vásárolta meg Teleki József a házastelket, de közvetett információk alapján az időszak körvonalazható.
Teleki József a neves református írónőnek, Árva Bethlen Katának (1700–1759) a férje volt – 1722-ben kötöttek házasságot, s az ingatlant vélhetőleg házasságuk idején szerezhették meg. Az a tény ugyanis, hogy a ház a Teleki József 1732-ben bekövetkezett halála után felesége tulajdonában maradt, majd Árva Bethlen Kata fiútestvére révén a Bethlen családban öröklődött tovább, arra utal, hogy nem Teleki József családi örökségeként vagy első házassága idején szerzett ingatlanként került a házaspár tulajdonába, hanem hogy együtt vásárolhatták. Ezt alátámasztja az is, hogy az 1714-es összeírásban a Teleki családból még csak Teleki Pál szerepel kolozsvári háztulajdonosként. Az 1722-es konskripció már több Teleki-ingatlant is említ a Főtéren: Teleki Pál három, fűtőberendezéssel (hypocaustum) rendelkező házát, valamint Teleki Sándor valamivel szerényebb, két hypocaustummal ellátott házát. Az 1750-es és 1759-es összeírások még özvegy Bethlen Kata tulajdonaként említik az épületet. Az 1759-es becslés szerint az ingatlan értéke 1300 rajnai forint volt, ami jelentősebb, de még nem kiemelkedő főtéri házak közé sorolta.
Bethlen Kata levelezése további fontos adatokat szolgáltat a házról. A grófnő többnyire dél-erdélyi birtokain — Olthévízen, Fogarason, Sorostélyon és Nagyszebenben – tartózkodott, ezért a kolozsvári házát rendszeresen bérbe adta. Az 1734. január 2-án kelt levele szerint a kolozsvári házat azért adta bérbe, hogy a nagyszebeni szállás költségeit fedezni tudja. Az épület bérbevétele iránt családtagjai is érdeklődtek: bátyja, Bethlen József, majd néhai férjének öccse, Teleki László is szerette volna kibérelni tanuló gyermekei számára.
A levelekből az is kiderül, hogy egy ideig Pápai-Páriz András (1700–1763), a korszak ismert kolozsvári orvosa is lakott az emeleti helyiségekben; feltehetően gyógyította az ekkor már sokat betegeskedő Bethlen Katát, és ennek fejében élhetett az emeleti szobákban. A doktor 1743-ban azonban már kiköltözött, így a grófnő ismét rokonainak ajánlotta fel a lakrészeket.
A ház fenntartásáról Bethlen Kata tudatosan gondoskodott: 1750-ben a Kolozsvár városának kölcsönadott 1200 forint kamataiból fedezte az épület adóját, majd végrendeletében ennek nagy részét a nagyenyedi kollégium diákjainak külföldi tanulmányaira hagyta.
Az 1755-ös számadáskönyv szerint már több bérlő lakta egyszerre az ingatlant: zsemlyesütő, német szabó, szász tanító és később Teleki Sándor is bérelt itt helyiségeket. Ez a dokumentum építési munkálatokat is említ: zsindelyezési javításokat, illetve az emeletre vezető tornác megerősítését. Ez bizonyítja, hogy a ház ekkor még zsindelytetővel rendelkezett, és udvari tornác vezetett az emeletre.
Bethlen Kata halála után a ház testvére, Bethlen Sámuel családjára szállt – a bonyhai birtokot is öröklő Bethlen János (1718–1788) öröksége lett. Az 1778-as összeírásban az ingatlan értéke már 2500 rajnai forint volt. Ez valószínűleg azzal a jelentős átépítéssel függ össze, amelyet az 1775-ös tűzvész után végezhettek el.
Angolpark helyén kukoricaföld
Bethlen János 1788-ban bekövetkezett halála után fia, Bethlen Ádám (1750–1789) örökölte a házat, majd korai halála után özvegye, Gyulay Katalin vált az épület legfontosabb építtetőjévé. Bethlen Ádámné Gyulay Katalin (1759–1844) a korabeli kultúra, az egyházak nagy támogatója is volt – hívta fel a figyelmet a művészettörténész, hiszen ő építtette újra a bonyhai, az alsórákosi templomot is. Az 1800-as évek elején a grófnő bonyhai kastélya mellé angolparkot alakíttatott ki. A magyar irodalom fontosságának hangsúlyozására az angolpark egyik grottájába kihelyeztetett egy követ, amelyre Berzsenyi Dánielnek a Melankólia című költeményéből vésetett egy versszakaszt. Apja emlékére egy szép obeliszket is állíttatott a parkba, amelynek helyén ma sajnos kukoricaföld van – tudtuk meg Kovács Zsolttól. Berzsenyit annyira fellelkesítette, hogy nem csak az egyszerű emberek szeretik, értékelik a magyar költészetet, hanem az arisztokrácia tagjai is, hogy külön költeményt írt a bonyhai grottáról és Gyulay Katalinnak ajánlotta.
Az 1796-os ingatlanösszeírás a Főtér 2. szám alatti házat illetően még az átépítés előtti állapotot rögzíti. E szerint a földszinten kilenc boltozott helyiség, az emeleten pedig négy nagyobb és négy kisebb szoba volt, valamint téli konyha is működött az épületben. A pince 44 hordó befogadására volt alkalmas, az udvaron pedig egyszerű, két lóhoz való deszkaistálló állt. A helyiségek száma alapján a mai épületnek a Főtér felőli és nyugati szárnya már állhatott. Megjegyzendő, hogy a földszinti helyiségek ekkor még lakófunkciót töltöttek be, s üzlethelyiségek ekkor még nem működtek itt.
Az első kolozsvári színházigazgató megveretése építéstörténeti adalék
Az 1798. augusztus 31-i nagy tűzvész során a Főtér déli sorának épületei súlyosan károsodtak, és a gróf Bethlen Ádámné palotája is minden bizonnyal komoly károkat szenvedhetett. A tűzvész után nem sokkal kezdhették el a nagyívű átépítést, amelynek során elnyerte mai reprezentatív, klasszicizáló késő barokk formáját. Bár az átépítés pontos ideje nem ismert, erre feltételezhetően már a 19. század első éveiben sor kerülhetett. Az építészeti formák, a dekoráció jellege mellett utal erre egy közvetett adat, anekdotikus epizód is, amely nagy visszhangot kiváltó, botrányos esethez kapcsolódik.
Benkő Samu történész 1981-ben, az Utunkban közölte egy tanúvallatás történetét, amelyből kiderül: a kolozsvári színtársulat szangvinikus temperamentumú első igazgatója, Kótsi Patkó János egy színdarabban kifigurázta a szeszélyes természetű Kemény Farkast. Utóbbi ezt olyannyira zokon vette, hogy beküldte Kolozsvárra aranyosgerendi jobbágyait, és megverette a direktort. Az igazgató feljelentést tett az 1804. május 4-én reggel bekövetkezett eseményekről, amelyből kiderül, hogy gróf Bethlen Ádámné főtéri palotájának földszintjén bérelt szállást. Kótsi Patkó János a feljelentésben hangsúlyozta: megveretéséről tanúskodhatnak a mesteremberek és napszámosok, akik a ház hátsó udvarán dolgoztak már reggel hat órakor, és név szerint említette Burger Ferenc kolozsvári pallért. A mesterek jelenléte arra utalhat, hogy nagy valószínűséggel éppen zajlott az épület tűzvész utáni átépítése, minden bizonnyal az említett pallér vezetésével – magyarázta a művészettörténész. Elmondta: Burger Ferenc Morvaországból költözött Kolozsvárra, 1799-ben tűnt fel a városban, és ez a palota volt az egyik első munkája. Eszerint 1804-ben a palotában már laktak, hiszen a munkások már a hátsó udvaron dolgoztak.
Kovács Zsolt rámutatott: a palota fénykorát a 19. század első felében élte – gróf Gyulay Katalin főként telente tartózkodott a városban, fia, Bethlen Ádám (1789–1863) pedig itt alakította ki kolozsvári otthonát. Mindenesetre, az 1840-es évekre már Bethlen Ádám rendelkezett a palota felett, amit a szomszédos városháza építésével kapcsolatos ügyek is mutatnak: 1842-ben például panaszt tett a régi tanácsház omladozó állapota miatt, amely megrongálta kapualját.
1848 márciusában az emeleten tanácskozott a reformellenzék
Bethlen Ádám a reformellenzék aktív tagja volt, jelentős szerepet vállalt Kolozsvár reformkori társadalmi és kulturális életében. Alapító tagja volt a Kolozsvári Kaszinónak és a Vasárnapi Újságnak, tagja volt a Sétatér kialakítására létrehozott bizottságnak, valamint a Czukorgyár Társulat elnöki tisztségét is betöltötte. Palotája a reformkori politikai és társadalmi elit egyik fontos találkozóhelye lett. Kendeffy Ádám, Wesselényi Miklós, Gyulai Lajos jó barátja volt. Wesselényi Miklós egyébként éppen ifjabb Bethlen Ádám házával szemben, az út túlsó oldalán lakott az egyik házban – jegyezte meg a művészettörténész. Kiemelte: 1848. március 20-án a Főtér 2. szám alatt, az emeleten gyűltek össze a kolozsvári reformellenzék fiatal tagjai. Az itt tartott tanácskozáson döntöttek arról, hogy kezdeményezik az országgyűlés sürgős összehívását, és napirendre tűzik többek között az unió, a közteherviselés és a törvény előtti egyenlőség kérdését. Elmondható tehát, hogy a palota az 1848-as erdélyi politikai mozgalmak egyik fontos helyszíne is volt.
Miután Bethlen Ádám 1863-ban meghalt, a ház a Petrichevich-Horváth családhoz került. A város első nyomtatott, 1869-es lakásjegyzékében már a Petrichevich-Horváth Ferencné Wass Antónia örököseinek nevén szerepelt. Funkciója ettől kezdve fokozatosan átalakult: reprezentatív főúri lakóházból részben kereskedelmi és pénzügyi célokat szolgáló ingatlanná vált. Az épületben működött zálogház, hitelbank, papírkereskedés, kereskedelmi és iparkamara, később pedig a Lepage nyomda és könyvkereskedés, és Polcz Albert üzlete is.
A város 1895-ben megvásárolta Petrichevich-Horváth Gábornétól az épületet. A következő évben emeleti termeiben rendezték be az állami anyakönyvi hivatalt, fel is újították az emeleti tereket. A század végén a városi mérnöki hivatal is itt működött.
A 20. század során az épület alapvetően megőrizte közintézményi funkcióját. Bár a 1940-es évek elején rövid időre különböző kulturális hivatalok kaptak benne helyet, elsődlegesen anyakönyvi és házasságkötő hivatalként szolgált.
A 19. század eleji palotát több képi forrás is dokumentálja. Franz Jaschke 1812-es, Kolozsvár főterét ábrázoló festményén már felismerhető mai homlokzata: emeletén öt ablakkal, földszintjén pedig egy térre nyíló ajtóval és két ablakkal, ami már kereskedelmi funkciót is feltételezhet. A palota homlokzatának két keleti tengelye feltűnik Veress Ferenc 1869-es felvételén is, amelyet a tanácsházról készített: megfigyelhetőek a tér felőli földszinti ablakrácsok, a pinceszellőzők és a szekérkapu félgömb alakú kerékvetői.
Különleges, alkóvos hálószoba, Bethlen Ádámné ízlése szerint
A későbarokk palota építtetői, Gyulay Katalin és Bethlen Ádám az emeleti tereket lakták – a földszinti helyiségeket bérbe adták. A keleti traktusban alakították ki a ház két nagy reprezentatív terét – a tájképekkel díszített termet, illetve a mellette lévő, a Főtér fele néző szobát. Mindkettőnek sarkaiban íves kályhafülkék láthatók – ezekben valószínűleg hengeres kályhák lehettek, amelyekből sajnos semmi nem maradt meg. A keskenyebb, nyugati traktusban tervezték be a lakószobákat – magyarázta Kovács Zsolt.
Építészeti kivitelezése, alaprajzi megoldása szempontjából érdekes és jelentős az északnyugati sarokszoba, ahol a síkmennyezetes nagyobb teremrészt két gyönyörűen, igényesen faragott márványoszlop választja el a mellette levő, csehsüvegboltozatos kisebb térrésztől – ez a művészettörténész szerint alkóvos megoldású hálószoba volt, és kialakításának módja nagy valószínűséggel Bethlen Ádámné Gyulay Katalin ízlésvilágát tükrözi.
Bethlen Ádámné egykori lakosztályának alkóvja nagyon elegáns kivitelezésű, oszlopait zsibói márványból faragták ki. Az oszlopok valószínűleg korintuszi fejezetesek voltak, amelyekre valamilyen más anyagból (valószínűleg fából) készült aranyozott leveleket illesztettek – ma már sajnos nincsenek meg. Az oszlopok mögötti belső kis boltozott térrészben állhatott a megrendelő ágya. Hasonlóan alakították ki a mellette levő lakosztályt is, csak fordított alaprajzi elrendezésben, azaz elöl a kisebb, mögötte a nagyobb, reprezentatív térrésszel – mondta a művészettörténész.
Felhívta a figyelmet arra is, hogy a Főtér felőli keleti terembe nyíló ajtó igényes asztalosmunka, amelyen a 18–19. század fordulójára jellemző, csúcsíves árkádsoros díszítés jelenik meg. Az emeleti terek nagy része síkmennyezetes, a Főtér felőli nyugati traktus második szobája és a lépcsőház utáni helyiség kivételével, amelyek csehsüvegboltozattal és fiókos dongával fedettek.
Keleti táj, olasz grotta az emeleti nagyterem falain
A helyreállítás leglátványosabb eredménye azoknak a falképeknek a feltárása és restaurálása, amelyek az emeleti nagyteremben bukkantak elő az előkutatások során. A 18–19. század fordulóján már kedvelt megoldás volt, hogy – főúri lakóházakban – ideális tájképábrázolásokkal díszítsék a reprezentatív tereket. Összesen hat jelenet, tájábrázolás látható a Főtér 2. szám alatti kis palota emeleti nagytermében, a korabeli európai tájfelfogás jellegzetes megoldásai. Van köztük idealizált itáliai tájrészlet grottával, de olyan ábrázolás is, amely akár erdélyi tájból inspirálódhatott. A legérdekesebb az a falfestmény, amely az indiai architektúrára jellemző elemeket jelenít meg, délszaki növényekkel, keleti tájat idézve. A falképek készítésére vonatkozóan írott források nincsenek – a stratigráfiai kutatások alapján feltételezhető, hogy valamikor a 19. század elején készülhettek.
Kovács Zsolt felhívta a figyelmet arra, hogy a Teleki Téka emeleti dísztermét, amelyet nemrég restauráltak, hasonló jellegű falképek díszítik. A források szerint Teleki Sámuel 1804-ben festetett itt tájképes szobát. A festő neve ismert: ifjabb Franz Neuhauser (1763–1836) készítette a Tékában látható falképeket, aki a korszak legjelentősebb, legsokoldalúbb erdélyi tájképfestője volt. A művészettörténész szerint elképzelhető, hogy Bethlen Ádámné kolozsvári palotájában is ő dolgozott.
A művészettörténésztől megtudtuk: ifjabb Franz Neuhauser a regensburgi Neuhauser festőcsalád legnevesebb tagja volt, aki 1783-ban érkezett Nagyszebenbe; restaurálta a Bruckenthal-gyűjtemény festményeit, illetve a szebeni katolikus iskolának is a rajztanára lett. Említésre méltó, hogy Nagyszebenben a fiatal Barabás Miklós mestere is volt. Ifjabb Franz Neuhauser sokoldalú művész volt, a 18. század végének, a 19. század elejének egyik legtöbbet foglalkoztatott erdélyi festőjévé vált. Portrékat festett szász polgárokról, erdélyi arisztokratákról, de városlátképeket is készített, illetve templomi festményei is vannak. Számos rajzvázlatot is készített – állatábrázolásoktól kezdve a népi élet momentumait megörökítő jelenetekig. Mindezek mellett, tájképeket festett – különböző műfajokban. Kazinczy Ferenc 1804-ben említést tett arról, hogy Zsibón elkészítette Cserei Heléna portréját, illetve gyönyörű vadászatábrázolásokat festett vászonra, amelyek a zsibói kastélyt díszítették – ezek most a zilahi múzeum raktárában vannak.
A városháza által megrendelt felújítást a Decorint kivitelezte. Amint Konti Tamás, a cég tulajdonosa, ügyvezetője Facebook-oldalán közzétett bejegyzésében kiemelte, a belső és külső tereket az épület és a városközpont történeti jellegéhez igazodva állították helyre.
A belső tereknek értékükhöz méltó rendeltetést kellene adni
Kulcsár András műemlékes szakértőt, a K&K építészeti tervezőiroda alapítóját és vezető építészét a Bethlen-ház felújításának tervezői kihívásairól kérdeztük. Elmondta: 2016-ban kaptak megbízást az általános és építészeti tervezési feladatokra, és már a kezdetektől világos volt számukra, hogy a megszokott helyreállítás mellett az épület történeti rétegeinek feltárása és értékeinek bemutatása lesz a projekt legizgalmasabb része. Mivel az épület múltja és építészeti értékei csak részben voltak ismertek, a tervezést megelőzően, majd a kivitelezés teljes ideje alatt átfogó kutatásokat végeztek, hogy minél mélyebben „megértsék” az épületet.
A Bethlen-ház különleges építészettörténeti rétegződést őriz: a belső udvar alatt feltárt, feltehetően római kori maradványoktól a gótikus pincéken és reneszánsz részleteken át egészen az 1798-as tűzvész utáni késő barokk–klasszicizáló újjáépítésig. A feltárt több mint 5,5 méter széles római kori út, a vízelvezető árkok, a kút és a falalapozások az UNESCO-védettség alatt álló római limes rendszeréhez kapcsolódnak.
Kiemelkedő jelentőségűek az emeleti reprezentatív terekben feltárt, 19. század eleji festett enteriőrök is. Az oszlopok, keretezések, városképek és egzotikus tájak illuzionisztikus kompozíciója tágas, portikuszszerű tér érzetét teremti meg – olyan hatást kelt, mintha a belső tér túllépne saját fizikai határain – emelte ki az építész. A restaurálási munkákat – a nyílászárók, a mennyezetek és a padlóburkolatok helyreállításától az új építészeti elemek kialakításáig – a feltárt kompozícióhoz igazították, hogy egységes térélményt és a történeti enteriőr hangulatát visszaadó belső teret hozzanak létre. Kulcsár András szerint az ilyen falképek rendkívül ritkák Erdély polgári építészetében, Kolozsváron pedig a jelenlegi ismeretek szerint egyedülállók.
A tervezés során a kompatibilitás és a reverzibilitás elveit követték: olyan beavatkozásokat alkalmaztak, amelyek tiszteletben tartják a történeti rétegeket, ugyanakkor lehetőséget hagynak a jövőbeni újraértelmezésre és kutatásra is. A kiegészítéseket tudatosan elkülönítették a történeti elemektől, helyenként kortárs megoldásokat alkalmazva, az épület fenntartható és korszerű használhatóságát szem előtt tartva.
A szerkezet-megerősítési és restaurálási munkák befejeződtek, de a projekt még folytatódik: a következő szakasz az udvarban feltárt régészeti emlékek bemutatása és az udvar rendezése lesz. Kulcsár András hangsúlyozta: fontosnak tartja, hogy a városvezetés az épület kivételes értékéhez méltó funkciót adjon ezeknek a tereknek, bekapcsolva őket Kolozsvár kulturális és turisztikai életébe, miközben biztosítják az épület hosszú távú megőrzését és védelmét.
Oláh Emese alpolgámestert arról kérdeztük, körvonalazódott-e már valamilyen elképzelés ezeknek a reprezentatív tereknek a jövőbeli funkcióját illetően. Mint elmondta, az önkormányzat még nem határozta el az épület rendeltetését.
Rohonyi D. Iván felvételei
