A mesterséges intelligencia kérdéskörét is feszegették a TIFF-en
Ha a galambok arannyá változnának (If Pigeons Turned to Gold)
Rendező: Pepa Lubojacki, Csehország, Szlovákia, 2026.
Pepa Lubojacki különleges dokumentumfilmje az alkoholizmus, a családon belül örökölt traumák és a szeretet határairól beszél – kendőzés nélkül. A 2026-os cseh–szlovák alkotás nem könnyű néznivaló, mégis mélyen emberi utazás: Pepa Lubojacki rendező saját családjának történetén keresztül vizsgálja a függőség, a múlt öröksége és a megmentés lehetőségének kérdéseit. A mélyen személyes hangvételű alkotás során az MI elemeit is bevetve próbál végigvezetni a családi tragédián: a filmben „megszólalnak”, és megmozdulnak a gyermekkori fotók.
A film több éven keresztül követi négy családtag életét, középpontban Lubojacki bátyjával, Daviddal, aki alkoholproblémákkal küzd, és hajléktalanként él. A rendező nem kívülálló megfigyelőként van jelen: saját telefonjával rögzíti a történteket, miközben választ keres arra, hogyan ismétlődhetnek ugyanazok a tragédiák nemzedékeken keresztül. Ez traumatizálja, ugyanakkor viszont rávilágít saját „szerencséjére” – ő nem ilyen. Igen ám, de az őt ért sokkhatások megviselik, s rövid ideig elmegyógyintézetbe kerül.
Az alkotás különlegessége a dokumentarista nyersesség és a kísérleti filmes eszközök találkozása. Az iPhone-nal készült felvételeket MI-vel animált családi fotók, grafikai elemek és stilizált emlékképek egészítik ki. A rendező így nemcsak bemutatja a múltat, hanem újra is értelmezi azt: kutatja, hogyan alakítják emlékeink a jelenünket.
A kritikusok szerint Lubojacki legnagyobb erőssége, hogy a filmet nem a függőség látványos bemutatására használja, hanem az emberi kapcsolatok törékenységét vizsgálja. A történet egyik központi kérdése: hol ér véget a szeretet, és hol kezdődik a kontroll? Meg kell-e menteni valakit mindenáron, vagy néha az elengedés is a törődés egyik formája?
Kétségtelenül az alkotás mélységesen őszinte és formabontó: személyes megközelítésből és képi világát tekintve egyaránt.
A dokumentumfilm elsősorban azokhoz szól, akik értékelik a személyes, önfeltáró dokumentumfilmeket. A nézők a történet érzelmi erejét, a rendező bátorságát és a családi konfliktusok árnyalt bemutatását emelik ki, miközben többen megjegyzik: a film témája miatt érzelmileg megterhelő élmény.
Pepa Lubojacki alkotása végső soron nem egyszerűen függőségről szóló dokumentumfilm. Inkább kérdésfelvetés arról, hogyan lehet együtt élni a múlt sebeivel, és miként találhat új jelentést egy család története akkor is, amikor a változás szinte lehetetlennek tűnik. A címben szereplő arannyá váló galambok pedig éppen ezt a reményt jelképezik: hogy még a legfájdalmasabb emlékekből is születhet valami értékes.
Messze Mainetől (Far from Maine)
Rendező: Roy Cohen. Franciaország, Olaszország, Magyarország, 2026
Az örökös izraeli-palesztin kérdés – igen ám, de más megvilágításban. Tulajdonképpen egy elveszett barátság emlékezete… A Far From Maine személyes vallomás a közel-keleti béke álmáról, a veszteségről és a megosztottság áráról. Roy Cohen 2026-os dokumentumfilmje nem csupán egy politikai és vallási konfliktusról szóló alkotás, hanem mélyen személyes filmes levél vagy akár blogbejegyzés egy elvesztett baráthoz. A rendező saját múltjába tekint vissza, hogy megértse, mi történt egy olyan barátsággal, amely egykor a békés együttélés reményét testesítette meg.
A film középpontjában Roy Cohen és palesztin barátja, Aseel Asleh története áll. A két fiatal az 1990-es években egy Maine állambeli béketáborban találkozott, ahol izraeli és palesztin fiatalok próbálták lebontani a köztük húzódó falakat. Évekkel később Aseelt 2000-ben izraeli rendőrök megölték egy tüntetés során, halála pedig mély nyomot hagyott Cohen életében. A rendező évtizedekkel később kamerával tért vissza ehhez a traumához, és barátjával folytat képzeletbeli párbeszédet, amelyet a filmnek köszönhetően a nagyközönséggel is megoszt.
A Far From Maine különlegessége, hogy nem hagyományos konfliktus-dokumentumfilm. Cohen nem kívülállóként próbálja bemutatni az izraeli–palesztin viszony összetettségét, hanem saját identitásán, emlékein és veszteségén keresztül vizsgálja azt. Az arab–zsidó származású izraeli rendező a barátság, a felelősség és az erkölcsi dilemmák kérdéseit állítja a középpontba.
A film archív felvételeket, személyes emlékezéseket és kortárs interjúkat kapcsol össze, miközben azt kutatja: mi marad a béke reményéből egy olyan korszakban, amelyet egyre inkább a félelem és a szélsőségek határoznak meg.
Szerintem az alkotás, amelyből immár tucatnyit láttam, legnagyobb erénye, hogy nem egyszerű válaszokat keres, hanem lehetőséget teremt a párbeszédre egy olyan témában, amelyet gyakran leegyszerűsítő narratívák uralnak. Az alkotás személyesebb, szubjektívebb, ezért inkább vallomásként, mint klasszikus oknyomozó dokumentumfilmként értelmezhető. A film nem törekszik teljes körű történelmi áttekintésre, hanem egy ember belső küzdelmét mutatja be.
A dokumentumfilm tulajdonképpen az egyik fontos kérdést teszi fel: hogyan lehet megőrizni az emberséget akkor is, amikor a történelem és a politika folyamatosan szétválasztja azokat, akik egykor egymás mellett álltak.
A MI térnyerése (Intelligence rising)
Rendező: Elena Andreicheva. Egyesült Királyság, 2026.
A MI ellenőriz minket, vagy fordítva, azaz amikor a MI átveszi a stratégiai sakktáblát, s mattot adhat. Az alkotás azt vizsgálja, hogyan formálhatja át a MI a világ hatalmi térképét és az emberek életét. Elena Andreicheva brit rendező 2026-os dokumentumfilmje a MI jövőjének egyik legégetőbb kérdését teszi fel: mi történik akkor, amikor az emberiség által létrehozott technológia már nem csupán eszköz, hanem a globális döntések egyik meghatározó szereplője lesz? A 75 perces alkotás különleges „háborús játék” (war game) keretében mutatja be a MI lehetséges politikai, katonai és társadalmi következményeit.
A film középpontjában Marc Warner, a brit mesterségesintelligencia-szakértő és technológiai vállalkozó által létrehozott szimuláció áll. A játékban katonai stratégák, filozófusok, tudósok és technológiai vezetők próbálják elképzelni, milyen világ várhat ránk a következő évtizedben, ha a mesterséges általános intelligencia (AGI) fejlődése felgyorsul. A résztvevők olyan forgatókönyveket vizsgálnak, mint a kibertámadások, az autonóm fegyverrendszerek, a tömeges automatizáció vagy a geopolitikai erőviszonyok átrendeződése.
Az Intelligence Rising nem klasszikus technológiai dokumentumfilm. Andreicheva inkább intellektuális kísérletként mutatja be: mi történne, ha a világ legbefolyásosabb gondolkodói kénytelenek lennének egy asztal mellett szembenézni az általuk létrehozott jövővel? A rendező a geopolitikai szimuláció mellé személyesebb pillanatokat is társít: a nagyhatalmi döntések és a technológiai verseny mellett megjelenik az emberi oldal, a felelősség kérdése, valamint az, hogy miként adhatunk értékeket egy olyan intelligenciának, amely gyorsabban tanulhat nálunk.
Szerintem a film legnagyobb erőssége, hogy a MI kérdését nem technikai problémaként, hanem civilizációs kihívásként kezeli. A kritikusok kiemelik, hogy Andreicheva sikeresen teremti meg a feszültséget a tudományos vita és a politikai thriller hangulata között.
Ugyanakkor több értékelés szerint az alkotás inkább kérdéseket tesz fel, mintsem válaszokat ad. Egyes nézők szerint a film erősen a lehetséges veszélyekre koncentrál, és kevésbé tárgyalja a MI pozitív társadalmi hatásait. Mások éppen ezt tartják az erényének: a dokumentumfilm nem jóslatot akar adni, hanem gondolkodásra késztet.
