A vágást se nagyon. Mert mindig is így volt ez: előbb a dörgedelem (aprócska, döbbenetteljes hatásszünet), nagy adag ígéret, s az ándung rendszerint középtávon alábbhagy; minthogy mifelénk sem terv, sem kitartás az efféle nagyobb ívű vállalkozásokhoz nem szokott lenni. Csökkentsük a munkahelyek számát a közszférában! – harsogják némelyek. Számokat sorolnak, hogy ennyi év alatt mekkora volt a növekedés. Összesen. Jól hangzik, és akár meggyőző is lehetne a retorika, no de. Azt már nem szálazzák szét, hogy hol is az aránytalanság eredője. Elszigetelt utalások az önkormányzatokra, hogy például x településen mennyire felduzzasztották egy bizonyos szolgáltatás személyi állományát. Vagy a megyei intézmények terpeszkednek el és fedik egymás hatásköreit. Meg a központi hivatalok, ugyebár… Talmi és önátverős történet a „posztok vágása”: eddigi példák halmaza igazolja, hogy micsoda aritmetikai akrobatika zajlik ilyenkor. Ha mondjuk kiadják az utasítást, hogy mindenütt 15 százalékos vágást kell végrehajtani (ami eleve botorság, mármint a mindenütt), akkor a házi feladatot az intézet vezetője – például egy száz db munkahelyes keret esetében többnyire így oldja meg: van öt állás, amit eddig nem is hirdettek, mert mindig jó, ha akad egy kis tartalék, további öt posztnál amúgy is esedékes lett volna a nyugdíjazás, a fennmaradó öt esetből kettőt áthelyeznek egy rokon intézményhez, hármat meg elbocsátanak, de lehetőleg úgy, hogy külső munkatársként ugyanolyan összegért fejtik ki nélkülözhetetlen tevékenységüket.
Aki elkeseredett az előbbi példa okán, abban reménykedhet, hogy lehet nyesni viszont a mindenféle illetékekből és pótlékokból: temérdek van belőle, jó néhányat eleve önkényesen szavaztak meg maguknak a köz szolgái, s ahol meg helytálló a plusz, ott startból a lehető legmagasabb bónuszt zsebelték be. Itt a szakszervezetek, munkaügyekre szakosodott jogtanácsosok, ügyvédi irodák fognak barikádra vonulni, és veszik majd élét a spórlási elánnak.
Látványos és hatékony az intézmények összevonása, sőt – kapaszkodjanak, kedves nézelődők – bizonyos esetekben akár megszüntetése. Ha most azt mondom, sóhivatal, mindenki a parajdi ügyre asszociál, s kiderül, a vélemények megoszlanak: vagy 600, vagy 89 alkalmazottja van a központi állami sóügynökségnek. Akárhogy is lenne, az összevonás nem jelenti feltétlenül azt, hogy arányosan csökken a vezetői és középvezetői beosztások (és bérek) száma, gyakran hivatalosan leminősítik a főosztályt „egyszerű” igazgatósággá – de ez csak a szemek fényét hivatott veszíteni, mert a menedzseri meg főnöki beosztások szerényebb megnevezése ugyanolyan zsíros juttatásokat fed.
Nem kell feladni a reményt: garmadával akad olyan befektetés, amit lazán ki lehet húzni a listáról, stadionok, kerékpárutak, lombkoronás, vagy tansétányok, több tucat épület-állagjavítás, biennálékból triennálék lesznek, s itt a képzelőtehetségnek még van két környi futnivalója... Ekkor kapcsolnak válságüzemmódba a helyi és regionális lobbik. Akár pártközi ad hoc érdekcsoportok, ha úgy hozza a sors. És megy a licit, az egyezkedés, a mindenféle diszkrét alkuk sora. Ezért sikerül a tervezett összeg legfennebb 60–70 százalékát lekanyarítani. És akkor a szeletelés fárasztó aprómunkájáról még nem is szólt a jelenkorra szakosodott íródeák.
P. s.: Arány- és realitásérzékből vizsgázik a polgár (aki időnként lehet, hogy politikus is), midőn felismeri: nem lehet szűk esztendő alatt helyrerántani mindazt, amit éveken át gondos makacssággal sikerült elérni, e torz, kontraproduktív és merőben méltánytalan struktúra felépítésében. Ettől függetlenül egy próbát megér(demel).
