SZÉKELY SEBESTYÉN
A Quadro Archívum alapját képező Szabó Tamás Gyűjtemény sok ezer reprodukció és kiállítást dokumentáló fénykép mellett roppant értékes, művészi értékű portrékat tartalmaz. A hazai – elsősorban kolozsvári – kulturális élet háromszáz tagjáról, művészekről, színészekről, írókról készített fotók ezek.
Szabó Tamás felfogásában egy kulturális élet létezett és egy művészeti világ, amelynek ő maga is résztvevője volt művészként és dokumentarista fényképészként egyaránt. Éppen ezért zavarta nagyon az, hogy amikor kiadót keresett a kolozsvári művészekről szóló fotóinak publikálására, a kiadók az anyagot szét akarták szálazni: a magyar művészeket külön, a román művészeket külön akarták megjelentetni. Ennek megfelelően jelent meg két önálló kötet Portrék műteremben (Murádin Jenő bevezetőjével, Kriterion, Kolozsvár, 2009) és Plasticieni clujeni. Chipuri, biografii, imagini (Negoiță Lăptoiuval közösen, Risoprint, Cluj-Napoca, 2011) címen. A román nyelvű kötetben más nemzetiségű (magyar, örmény, szász, zsidó) művészek is szerepeltek, ahogy a magyar nyelvű kötet is „magáénak” tekintett olyan alkotót, mint Löwith Egon, aki felvállaltan zsidó identitású (is) volt. A művésznevek rakosgatása különféle – a művészettől idegen – halmazokba sokat elmond az elmúlt évtizedek viszonyairól, különösen azokról, amelyek Kolozsvár kulturális életét befolyásolták, s annak emlékezetét meghatározták.
Most, hogy Szabó Tamás már nincs közöttünk, nyilvánvalóvá válik, hogy az a fotóhagyaték, amelyet maga mögött hagyott, kincs, amely számos tanulságot rejteget magában. Igazából Szabó Tamás több kincset is hagyott maga után. A néprajz, a színháztörténet, a várostörténet, a fotóművészet mind olyan terület, amelyet maradandó módon gazdagított.
Én csupán azokra a tanulságokra gondolnék most, amelyeket a művészekről, írókról, színészekről készített remek portréi hordoznak magukban. A hozzávetőleg háromszáz személyiséget megörökítő több ezer portréból egy kisebb válogatást állított ki a Quadro Galéria 2022-ben, Xenia Tinca és Vécsei Hunor szervezésében, Közeledés címen, amelyen érvényesült a művésznek az a szándéka, hogy a kulturális életet törésvonalak nélkül, szervességében mutassa be. Ennek eredményeképpen olyan kép rajzolódott ki a művész által megszólaltatott közegről, amelyhez nehéz nem nosztalgiával s már-már irigységgel viszonyulni. T. Szűcs Ilona fürdődresszben mélázik, Bordi András telefonál, Soó Zöld Margit hajszárítóval a kezében a kamerába kacag. Ana Lupaș és Mircea Spătaru textilszobrokkal „játszanak”. Incze Jánosék a konyhában örülnek, hogy a kisunoka eszik, Bencze Ferenc Louis Armstrongot hallgat, s érzékelhető, hogy roppant sokat cigizik. Palocsay Rudolf a szegfűit csodálja az üvegházban. Fodor Sándor ijedten néz a kamerába, hiszen rajtakapták, hogy az írógépen éppen ír. Az öregkor törékenységének intimitását jelzi a fotós, amikor Fülöp Antal Andort és a szokatlanul szakállas Aurel Ciupét háziköpenyben fényképezi le. A fiatal Cornel Brudașcu azonban méltóságteljesen trónol egy karosszékben, s erre Szabó Tamás még rá is játszott a békaperspektívával. Kós Károly arca egy fehér lepedő előtt ikon; Pongrácz Antónia fehér ruhában a kertben olyan, mint egy preraffaelita álom. De melyik a legjobb portré? Cseh Gusztáv Fiatja a Szamosban, az Erzsébet híd mellett! A kolozsvári élet nagy anekdotája volt az – a sajtó megírta, Tóth László megrajzolta –, hogy Cseh Gusztáv a fagyos útról berepült a Fiatjával a folyóba és szerencsére semmi baja nem esett.
Néhány pillanatképet emeltünk ki a kolozsvári kulturális életből az 1960-as és 1970-es évekből, abból a korszakból, amelyben – legalábbis a fényképész így láttatja velünk – az alkotók tudtak kacagni, örülni, alkotni, s nem vették magukat annyira komolyan, mint a művészetüket. Mennyire más hangulat árad ezekből a képekből, mint abból a légkörből, amelyet Ceaușescu nemzeti-kommunizmusának gyakorlata teremtett az 1970-es évekkel kezdődően. S amelynek reflexei a következő évtizedekben is mérgezték a levegőt, feldarabolva a kulturális életet, lealacsonyítva azt sokszor a provinciális identitásbizonygatás fennkölt, de nevetséges, vagy az identitásvédés ünnepélyes, de sokszor sajnálatra méltó gesztusaivá, elszegényítve egy gazdag, elsőrangú és sajátos kultúrát.
Szabó Tamás kincsének a tanulsága az, azt hiszem, hogy a kultúra akkor teljesítheti szerepét, ha összeköt. Ha nem pillanatnyi politikai célkitűzéseket szolgál, ha letöri a bizalmatlanság falait, s megépíti a nevetés és az együttdolgozás hídjait. Ha az emberről emberként beszél, s nem helyezi apró halmazokba. Akkor igazi a kultúra, ha a másságot gazdagságként, nem pedig veszélyként éli meg.
Ezekkel a gondolatokkal, hálával búcsúzom Szabó Tamástól.
