Halála napján ömlöttek a nekrológok: magyar embernek ennyi őszinte, meghatódott búcsúszót online térben New Yorktól, Szarajevóból, Berlinen át Párizsig rég láthattunk és azt hiszem jó ideig nem is fogunk még. Tarr filmművészete ma kánon, évtizedek óta tananyag minden filmes iskolában, esztétikaórán, művészettörténeti és kultúratudományi tanszéken. Nem tisztem történészként, hogy Tarr művészetéről beszéljek: maradjon ez meg a téma szakavatott szakértőinek. Engem sokkal inkább érdekel a „nagy kép”, a „big picture”: miért válhatott Tarr Béla a magyar néplélek esőillatú, melankolikus tükrévé és globális nagykövetévé. Mi adja Tarr népszerűségét a 21. század első negyed évszázadán túl is.
Tarr filmjei hosszúak, sötétek, hosszú, elnyúlt képek és jelenetek alkotják: Jean-Luc Godard Kifulladásig című munkája és Jancsó Miklós művészete egyaránt nagy hatást gyakoroltak filmjeire, ám saját bevallása szerint, filmes nyelve mégis leginkább a mozgóképpé varázsolt filozófia volt. Tarr filozófusnak készült, csendes, introvertált természete, „némasága”, melankolikus szemei erre inspirálták az 1970-es években, ám egy fiatalkori, 16 évesen forgatott filmje miatt a kádárizmus kerékbe törte álmait. Tarr sorsa ennélfogva elválaszthatatlan Magyarország gulyáskommunizmusának csalódottságától, a kádárizmus kétarcú megalkuvásától és drámáitól. Filozófus ugyan nem lett, de lelkében végig az maradt: úgy tudott mesélni művészete és mozgóképei által, ahogy arra Szókratész tanította az emberiséget. Az életről mesélt, mindenki életéről, nem csupán saját maga lelki világáról. Filmjeinek melankóliájában nem csupán az 1980-as évek kilátástalansága, mélységes szomorúsága, Krasznahorkai apokaliptikus reménytelensége van benne, de képes felülemelkedni a nyomorúság hétköznapiságán és szinte új mítoszokat teremt, eposzokat hoz létre. A Werckmeister harmóniák nyitójelenete a bolygók táncával maga az újplatonista filozófia, a szférák zenéje: nincs filozófus ma, aki ennél szebben tudna egyetemes filozófiatörténetet mesélni, mint Tarr abban a jelenetben. Abban ott van az ókori filozófia jelenvalósága, egyetemes üzenete, korokon átívelő mondanivalója, a hétköznapi nyomorúságon és emberi mulandóságon túlmutató „nagy kép”, a big picture, amiről ez az egész emberi kaland és utazás, amit életnek nevezünk, valójában szól.
Tarr Béla nem csupán az élet nehézségeit, a szenvedés nyers, sáros, alkoholista, leszegényedett, kilátástalan, beteg, szomorú vagy mélabús magyarságát, kádárizmusát vagy a 20. század máig ható tragédiáit vetíti elénk nagyon közelről és nagyon hosszan, de művészetében ott van a rejtett üzenet, hogy földi utunk nyomorán túl – vagy annak megismerésével, az azzal történő őszinte szembenézés által – lelki szemeink képesek meglátni az egyetemes, morális nagy üzeneteket, az emberiség legszebb, legtisztább szépségeit. Talán nem véletlen, hogy Tarr egyik kedvenc filmje az 1928-as La Passion de Jeanne d'Arc (Jeanne d'Arc szenvedései) volt Carl Theodor Dreyer rendezésében. Tarr szerint a címadó főhőst játszó Renée Falconetti szemeiben a legtisztább őszinteség, a valódi szenvedély, az istenihez, a nagyhoz közeledni vágyó ember extázisa látható. Falconetti szemei a fekete-fehér filmkockákon valóban húsba hatolóan hidegek, angyaliak és tiszták, ugyanakkor tele vannak szenvedéssel. A történeti Jeanne d'Arc élete és a színésznő Falconetti élete is tragikus, de magasztos, eszmei pillanatokkal teli, ahogy Tarr főszereplőinek élete is.
Ilyen volt az ő élete is: magasztos, felemelő, világokat összekötő, egyetemes, ugyanakkor végtelenül törékeny, emberi, nyomorúságokkal és szenvedésekkel teli. Kezdve talán a pillanattól, amikor eltiltották, hogy filozófiát tanuljon, egészen addig, hogy Szabó István 1985-ben Tarr szeme láttára megszavazta kísérleti stúdiójának feloszlatását és a stúdió vagyonának elosztását. Tarr ezt a jelenetet tartja élete egyik tragikus fordulatának, ugyanakkor alighanem ez mélyítette el Krasznahorkaival való barátságukat is, amelynek eredményeivel meghódították a világot.
Tarr Béla legfőbb öröksége talán ez, az emberi nyomoron és szenvedések fölött álló, egyetemes tartalom, az erkölcsi tartás, az emberi szabadság és a szabad szárnyalás életművészete. Krasznahorkai szavai rá is illenek akár: „ne mozogj, mert elnyel ez a sár, lehúz a mocsár, de szép volt, utad az evolúcióban lélegzetelállító, csak sajnos: megismételhetetlen.”
