Van egy romantikus elképzelés a fejemben a budapesti őszi vakációról. Kézen fogva andalogni a Duna-parton, gesztenyét majszolni a Várkert Bazárnál, halk nevetéssel nézni, ahogy a város fényei visszatükröződnek a vízen… Nos, ez az elképzelés akkor még működött, amikor huszonéves, szerelmes fiatal házasok voltunk, és a legnagyobb gondunk az volt, hogy a Széchenyi-fürdő után hol folytassuk a budapesti élet habzsolását. Most viszont – két gyermekkel, egy másik, hasonló korú kétgyermekes családdal és Bartos Erika Brúnó Budapesten című könyvével a bőröndünkben – a dolgok némileg másképp alakultak.
Az alaphelyzetet már tavaly ősszel is eljátszottuk, s úgy követtük Brúnó napra leosztott városnéző programját, mintha legalábbis maga a polgármester vezetett volna végig a városon. A gyerkőcök ugyanis kijelentették, hogy ha Brúnó megnézte, mi is megnézzük! – én pedig nem is gondoltam bele, hogy ez az a pont, ahol az anyai idegrendszer finoman recsegni kezd.
Az első napot stratégiai alapon kezdtük. Két család, négy gyermek, két apa, két anya – és egy naiv elképzelés, hogy nem lesz káosz, ha jól szervezzük. A gyermekek szerint azonban a Budapest-túra azt jelentette, hogy minden játszóteret kipróbálunk: a Népligeti hőlégbalonostól a Gellérthegyi csúszdaparkig. Mi, szülők pedig titkon abban reménykedtünk, hogy ennyi metrózás, villamosozás, buszozás után – ami szintén szigorúan hozzátartozik a Brúnó által javasolt budapestezéshez – a gyermekek hamar elfáradnak, és lesz időnk nyugodtan meginni egy kávét a Lánchíd lábánál, illetve este korábban ágyba tudjuk őket rakni, s lehetőség nyílik felnőttes beszélgetésre, nem gyermekeknek szánt társasjátékozásra, borozgatásra. Nos, a gyerkőcök nem fáradtak el, sőt az óraátállítás miatt még inkább kihasználták a lehetőségeiket: de Anyaaaa, vakáció van, nem? Mi tagadás, igazuk volt. S mire ők kidőltek, már nekünk sem volt energiánk a felnőttes programhoz.
A harmadik napra már profi városfelfedezők lettünk. A gyermekek szinkronban tudtak panaszkodni: fáj a lábam, éhes vagyok, ez unalmas, menjünk már a játszótérre, a felnőttek pedig bámulatos gyorsasággal találták meg a legközelebbi metró aluljáróját, hogy egy kicsit nyugi legyen. A kolozsvári gyerkőcök ugyanis bámulattal nézték a mélyebbnél-mélyebb mozgólépcsőket, izgatottan figyelték, hogyan érkezik be a szerelvény, illetve a 4-es metrónak egészen az elejére szálltunk fel, így olyan volt, mintha mi lennénk a metróvezetők, ez a metró ugyanis önvezető.
Kiruccanásunk egyik fénypontja a gyerkőcök számára a Minipolisz volt. Ezt mi már a tavaly is kipróbáltuk, a kismanók azonban hajthatatlanok voltak: oda mindenképp vissza kell menni. A Minipolisz valójában egy jól álcázott szülői csapda. A belépés pillanatában azt hiszed, hogy ez egy kedves, edukatív kis város gyermekeknek. Aztán rájössz, hogy ez egy gyermekuralmi diktatúra, ahol te vagy az adófizető, a sofőr és a kávéautomatáért könyörgő alattvaló. Míg a gyerkőcök boldogan rohangálnak egyik miniatűr üzletből a másikba, bankkártyát kérnek, „dolgozni” mennek, és úgy érzik, övék a világ, te egy másik helyen tartod a sort, hogy a háromórás belépőt ne sorban állással kelljen a gyermekeknek tölteni, közben már csorog rólad a víz a 26 fokos hangzavarban, s azon gondolkodsz, hogy miért nem nyitottak még egy Anya Pihenőzónát – egy kis csönddel, kávéval és wifivel.
A háromórás minipoliszozás után a gyermekek büszkén jelentették ki, hogy dolgoztak, mi, felnőttek azonban úgy éreztük, lefele csúsztunk a karrierlétrán. Mert Minipoliszban a gyermek a vezérigazgató, anya és apa meg csak a logisztikai osztály. Mindezek mellett azonban jutott időnk arra is, hogy esti fényben megcsodáljuk az Országházat, s tisztázzuk: nem, Orbán Viktor bácsi nem ott bent alszik, a Gyermekvasút működéséhez pedig igenis kellenek a felnőttek, különben balesetveszélyes lenne. Bár a városlátogatás időnként nagyon fárasztónak tűnt, a néhány Budapesten töltött nap villámgyorsan elrepült.
Úton hazafelé aztán megállapítottuk, hogy bár Budapest most számunkra nem a végtelenül izgalmas rendezvények és helyszínek városa volt, a Hősök tere nem a történelem nagyjairól szólt, hanem arról, hogy folyamatos készenléti állapotban figyeltük: egyik gyerkőc se szaladjon ki az Andrássy útra. Továbbá megállapítottuk, nem vagyunk már azok a szerelmesen ölelkező fiatal pár az igazi világvárosi varázslatban, hanem sokkal inkább fáradt, kávéillatú szülők, mellettünk a soha el nem fáradó, mindent felfedezni vágyó kismanóinkkal. Mindemellett kisebb csoda, hogy minden káosz közepén is találunk egy pillanatot, amikor csak annyit mondtunk – na jó, ez megérte! Mert amikor otthon újra elővettük a Brúnó Budapesten könyvet, a gyermekek lelkesen mutogatták, hogy ott voltunk! Ezt láttuk!, rájöttem – minden nyafogás, veszekedés és fáradtság ellenére – tényleg varázslatos volt. Csak nem a romantikus, hanem a túlélő módon.
