VARGA JÚLIA
A beszélgetést Szabó Zsolt irodalomtörténész, a Kolozsvár Társaság elnöke vezette Benkő Levente történésszel, a Művelődés folyóirat főszerkesztőjével a Kolozsvári Magyar Szalonban. A meghívottak erdélyi 1956-os elítéltek hozzátartozói voltak, akik személyes és gyermekkori emlékeiken keresztül idézték fel a letartóztatások, valamint a megtorlások családjukra gyakorolt hatását.
Szabó Zsolt rövid köszöntőjében ismertette az esemény célját, majd kitért a szóbeli és az írásbeli történelemkutatás szerepére, valamint a kettő közötti különbségekre, amelyeket Benkő Levente részletesebben is kifejtett. „Örökös vita az, hogy melyik a hitelesebb forrás: a levéltári forrás vagy az élő emlékezet, az elmondott történelem” – fogalmazott. Véleménye szerint a kettő kiegészíti egymást. „Ha egymás mellé tesszük az oral historyt (szóbeli történelmet) és a levéltári forrást, nagyon nagy valószínűséggel sokkal tisztább a kép” – hangsúlyozta. Mint mondta, a diktatúrák elnyomó hatóságai – esetünkben a kommunista diktatúra politikai rendőrsége, a Szekuritáté – által hátrahagyott forrásokkal, ezen belül a kihallgatások során rögzített jegyzőkönyvekkel óvatosan kell bánni, mert azok tartalmát ártó, terhelő szándékkal szövegezték meg, mégpedig úgy, hogy a majdani vádemelésnél, illetve a politikai kirakatper során felhasználhatók legyenek a gyanúsított személyekkel szemben. „A kihallgatási jegyzőkönyvekben rögzítettek sokszor köszönő viszonyban sincsenek a valósággal, azok megértéséhez ismerni kell a korabeli belügyi értelmezéseket és szándékokat is. Ha valaki például úgy volt tagja 1956-ban egy diákcsoportnak, hogy voltaképpen soha semmilyen találkozójukon nem vett részt, arra az emberre semmiképp nem lehetett volna ráfogni, hogy rendszerellenes tevékenységben volt része; ennek ellenére mégis elítélték az illetőt” – magyarázta.
Benkő Levente egy konkrét esetet ismertetve világított rá a korabeli dokumentumok és a személyes emlékezet jelentőségére. Dobai István nemzetközi alkotmányjogász 1956 tavaszán elkezdett kidolgozni egy tervet az erdélyi kérdés rendezésére, amelynek célja az volt, hogy minden érintett számára elfogadható megoldást találjanak. Elképzelésük szerint az erről szóló memorandumot eljuttatták volna az ENSZ-hez, hogy tárgyalásokat kezdeményezzenek az erdélyi magyarság helyzetének békés megoldásáról. A tervet azonban nem sikerült megvalósítani. Következésképpen 1957 márciusától letartóztatták azokat, akik tudtak a memorandum munkapéldányáról, illetve részt vettek a szöveg véleményezésében. Dobai Istvánt és Varga Lászlót életfogytiglani börtönbüntetésre, Kertész Gábort és Komáromi Józsefet 25-25 évre, Bereczki Andrást 15 évre, Nagy Jenőt pedig öt évre ítélték. László Dezsőt szintén öt, Dobri Jánost pedig hat év börtönbüntetéssel sújtották „tiltott iratok”, valamint Magyarországról behozott sajtótermékek terjesztése miatt. Gazda Ferenc tízéves börtönbüntetést kapott, mert nem jelentette fel társait. Nyugati nyomásra 1963–64-ben kegyelmi rendeletekkel a politikai foglyokat csoportonként szabadon engedték.
A beszélgetésen László Dezső fiai, Miklós és Kálmán, valamint Komáromy József leánya, Enikő is részt vettek, és meséltek az emlékeikről. Dobai István lánya, Dobai Erzsébet nem tudott jelen lenni, de a Besúgóm a násznagyom című memoárkötetéből olvasott fel Bartók Júlia néhány gondolatot, amelyben központi szerepet játszott édesapja ügye és következményei.
„Az biztos, hogy szüleim számítottak édesapám letartóztatására, s igyekeztek felkészülni rá. Tisztában voltak azzal, hogy egy ilyen nagy „bűncselekményt”, egy ENSZ-nek készült memorandumot nem lehet megúszni. De abban is biztosak voltak, ha apám semmit sem tett volna, akkor is „kivonták volna a forgalomból” a társadalomban elfoglalt helye miatt” – Dobai Erzsébet a Házkutatás című fejezetben idézi fel az 1957 márciusában történteket. Beszámol arról is, hogy a házkutatás során rengeteg papír és irat hevert a földön, miközben a belügyiek szomszédokat is áthívtak tanúskodni. A jó besúgó megfizethetetlen című fejezetben pedig egy pozitív emléket idéz fel egy kedves informátor szomszédjáról.
László Dezső fiai édesapjuk 1957-es letartóztatásának körülményeit idézték fel. Elmondásuk szerint apjukat az utcán tartóztatták le, a család tudta nélkül. Egy reggel arra ébredtek, hogy a házuk megtelt katonákkal, a Szekuritáte embereivel, szomszédokkal és családtagokkal. A házkutatási parancs megérkezése után a hatóságok minden bútort és könyvet átvizsgáltak. Arról is beszámoltak, hogy édesapjukat negyven másik fogollyal együtt tartották egy cellában, ahol az összezártság ellenére szoros közösség alakult ki közöttük. A fogvatartottak egyfajta szabadegyetemet hoztak létre: előadásokat tartottak egymásnak, így a nehéz körülmények között is lehetőségük nyílt a tanulásra és a tudás megosztására.
Komáromy József lánya arról számolt be, hogy szülei nem meséltek nekik édesapjuk múltjáról. Mivel ők apjuk szabadulása után születtek, nem tapasztalták meg közvetlenül azokat a körülményeket, amelyekkel más családoknak szembe kellett nézniük.
Mint kiderült, a Komáromy család nem volt az egyetlen, amelyben nem beszéltek nyíltan a történtekről. Sokan attól tartottak, hogy a múlt felidézésének súlyos következményei lehetnek, ezért inkább hallgattak az átéltekről. A politikai elítéltek 1964-es szabadon bocsátásakor ráadásul mindenkivel titoktartási nyilatkozatot írattak alá, ami tovább erősítette a hallgatást a családokban.
A leszármazottak által elmondottak arra emlékeztetnek, hogy a történelem nem kizárólag évszámokból és eseményekből áll. Az egyéni sorsok megismerése segíthet közelebb hozni a múltat azokhoz is, akik már csak a családi történeteken keresztül kapcsolódhatnak hozzá.
