Varga Györggyel, a bivalymúzeum vezetőjével beszélgettünk
Első körben a mérai történelemről érdeklődtünk, arra voltunk kíváncsiak, hogy a falubeliek miért a bivalytartást választották megélhetési forrásnak. Gyuri bácsi szerint a mérai gazdálkodásban a forradalmat a bivalyok megjelenése jelentette. Megtudtuk, az első bivalyokat 1890-ben hozták be a faluba, amikor három mérai elment Brassó környékére, Sárkányra és Alsórákosra, s nyolc erős bivalyt vásárolt. Vonattal jöttek vissza, az állatokat a mérai vasútállomásról hajtották be. A falubeliek meglepődve bámulták őket, mondták egymás között, hogy „ezek behozták az ördögöt a faluba!”. Gyuri bácsi elmondta, később kiderült, hogy az állat nagy segítsége volt a gazdálkodóknak. Az első világháború alatt a bivalytejet már értékesítették a kolozsvári Széchenyi téri piacon, de akkor a faluban még csak harmincöt bivaly volt, 1922-ben azonban már ötszáz bivalyt számláltak. „Állítom, hogy akkor kezdődött el Mérában az úgynevezett bivalykultusz” – véli Gyuri bácsi.
Azonban a falu életében több töréspont is volt, ami a bivalytartást illeti. Ugyanis 1953-ban, ha valakinek hat fejősbivalya volt, az kuláklistára került, a méraiak ez ellen úgy védekeztek, hogy eladták a fejősbivalyokat, ezzel a számuk majdnem ezerrel csökkent. Azonban így a kolozsvári piacra kevesebb tej és tejtermék jutott el, és erre megoldást kellett találni. Ezért szerződést kötöttek a méraiakkal, annak alapján a bivalytartó vállalta, hogy bizonyos idő alatt bizonyos mennyiségű tejet visz a mérai tejcsarnokba. Így másnap már mehettek Kolozsvárra, a mezőgazdasági bankba, és felvehették az előleget. Az előleg jó pénz volt, több mint a lekötött összeg. „Ha a mérai pénzhez jutott, akkor mit vásárolt? Bivalyt” – mondta kacagva Gyuri bácsi. Így 1955-ben a bivalyok számát feltornászták 1300-ra. „Kós Károly valahol megjegyezte, hogy a méraiak 1955-ben egy hét leforgása alatt 365 bivalyt vásároltak. Hát én ennek kisfiúként szemtanúja voltam” – mesélte mosolyogva.
A falu lakói számára a második érvágás – ami végzetesnek bizonyult –, a kollektivizálás volt 1961–62-ben. Akkoriban az állatok száma nagyon lecsökkent, 150-re esett vissza. Elvették a szántót, a kaszálót, a legelőt, így nem volt, ahol állatot tartani. Gyuri bácsi úgy emlékszik, maradtak néhányan – főleg idősebbek –, akik valahogy eltartottak kettőt-hármat, a bátrabbak négyet is. A 70-es években lazulás történt, mivel a gazdák könnyebben jutottak takarmányhoz. A 89-es változás után az állatok száma nőtt, de a kezdeti eufória körülbelül 2000-ig tartott. Ekkor többen eladták a bivalyokat, mert rájöttek, hogy kevés állattal nem érdemes foglalkozni, mert ráfizetéses.
Mesés gyermekkor
Amikor Varga Györgyöt a gyermekkoráról kérdeztük, így válaszolt: „lehet, közhelynek tűnik, ha azt mondom, hogy csodálatos volt gyermeknek lenni Mérában, annak ellenére, hogy bizonyos mezőgazdasági munkákban segítenünk kellett a szüleinknek”. Elmondta, kezdetben könnyebb munkákat végeztek, például a szénagyűjtésnél mindig ott voltak, a szülők bárhová mentek, a gyermekeknek mindig találtak elfoglaltságot. Gyuri bácsi azt mondta, fiatalon megtanultak kaszálni, bivalyt fejni, versenyt űztek abból, hogy ezeket a dolgokat ki tanulja meg hamarabb.
Szórakozási lehetőségekből sem volt hiány, Gyuri bácsi azt mesélte, nyáron a közeli Nádas-patakra jártak fürdeni, emellett fociztak, bicikliztek. Ünnepnapokon a kultúrotthonban táncmulatságot szerveztek, „gyermekként figyeltük a nagyobbakat, próbáltuk őket utánozni” – mesélte. Hozzátette, emellett iskolába is jártak. „Mérában nem mindig volt magyar nyelvű iskola. 1901-ben két iskolája volt a falunak, az egyiket úgy hívták, hogy Magyar Királyi Fiúiskola, a másikat pedig Magyar Királyi Leányiskola” – részletezte. Megtudtuk, volt, akik számára az iskola nem volt vonzó, főleg a 40-es, 50-es évek között, amikor inkább gazdálkodással foglalkoztak, és sokan úgy vélték, hogy nincs szükség az iskolára, mert amikor a gyermek felnő, akkor van lehetősége megélni. „Ez a dolog aztán változott, kezdtünk elmenni az iskolába. Mondhatom, hogy az úttörők közé tartoztam, mert a 7. osztály elvégzése után – nem szívesen, úgymond szülői kényszer hatására – elmentem középiskolába” – osztotta meg Gyuri bácsi.
Mérai mindennapok
A méraiak élete a bivalytartás körül forgott, ez volt a legfontosabb jövedelemforrás. „Idős embertől hallottam gyermekkoromban, hogy »fiam, akinek állatai vannak, az nem lehet szegény ember«. Ez azonban kemény munka volt. Mérában a bivalytartás úgy történik, hogy az állatokat télen az istállóban tartják. Május elején kimegy a csorda a legelőre, és ott marad szeptember végéig, s a falubeliek mennek ki megfejni az állatokat. Reggel 5 órakor indultak a legelőre, megfejték az állatot, és hazahozták a tejet. Ezután azt feldolgozták: tejfölt készítettek, a tejfölből vajat, s a sovány tejből pedig túrót. Délután ugyanezt megismételték. Itt nem lehetett spekulálni, kihagyni a fejést, mert akkor az állatok büntettek” – részletezte Gyuri bácsi, amikor a mérai mindennapokról érdeklődtünk.
Honnan jött az ötlet?
A bivalymúzeum története 2005-ben indult a Kankalin Egyesület létrehozásával, amelynek Varga György az alapító elnöke. A csapat a falu közepén álló községi bikaistállónak szeretett volna valami funkciót adni. Gyuri bácsi 2006-ban Türében területfejlesztésről szóló megbeszélésen vett részt, a bivalymúzeum ötlete ott került először terítékre. Amikor hazaérkezett Mérába, elmesélte a tervet az ottani csapatnak, akik nagy lelkesedéssel fogadták azt. A bivalymúzeumot 2009-ben avatták fel ünnepélyes keretek között. Kiderült, a múzeumban található tárgyak egy része családi örökség, másik része pedig a falubeliek adománya.
„Amikor létrehoztuk a múzeumot, akkor arra gondoltunk, hogy mentsük meg azokat a tárgyakat, amelyek valamikor hozzátartoztak a mérai gazdálkodó mindennapjaihoz. A múzeum legyen főhajtás elődeink előtt, akik az állattenyésztésnek a nehezebb változatát, a bivalytenyésztést választották, mert ez hozzájárult a falu felemelkedéséhez, gyarapodásához. Ezt akarom, ezt akarjuk megmutatni a világnak is. Sokan kíváncsiak rá, ez a mérai jellegzetesség. Ha azt mondom, hogy ez a múzeum az első és az egyetlen Romániában, Európában, akkor nem tévedek” – mondta Gyuri bácsi annak kapcsán, hogy miért tartja fontosnak, hogy minél több embernek bemutassa a múzeumot.
Beszélgetésünk előtt Benkő Levente történész látott el jó tanácsokkal, a lelkemre kötötte, hogy a Mérában található Kós Károly tervezte épületről mindenképpen kérdezzük meg interjúalanyunkat. Így tettünk, Gyuri bácsi megmutatta a falon lógó fényképet, amelyen az épület látható, közben pedig arról mesélt, hogy az ingatlant 1943-ban Kós tervei alapján építették fel. Kós osztálytársa volt az akkori mérai református lelkipásztornak, Szabó Gézának, s ingyen elkészítette a tervrajzot. A méraiak összedobták a pénzüket, felépítették, és részvényesek lettek. Az épületet 1953-ban államosították, átvette az akkori megyei tejvállalat, és sajnos elhanyagolta azt. Később egy Kárpátokon túli román ember vette meg. „Mi építettük, az elődeink, s minket kitúrtak belőle” – jegyezte meg Gyuri bácsi.
Az iskolaigazgatói évek
Varga Györgyöt az iskolaigazgatói éveiről is faggattuk, elmondta 22 évig volt iskolaigazgató, az első időszak 1972–1980 között volt. „Talán az volt a legnehezebb, mert az a diktatúra idején volt. Lelkesedéssel végeztem a munkát, mert a volt iskolámnak lettem az igazgatója, és abban telt örömöm, hogy a tanítványaim egyre érdeklődőbbek lettek” – emlékezett vissza. A második periódus nyolcvanban kezdődött, ekkor a törvény miatt, miszerint senki sem lehet nyolc évnél tovább vezetői állásban, más intézménybe kellett mennie, ahhoz az iskolához, ahol címzetes tanár volt, a Mérától tizennyolc kilométerre lévő Nádasberendre, itt pedig románul tanított. Ezt követően 1990–1993 között ismét igazgatói tisztséget töltött be, később lemondott, hogy jusson ideje a gazdálkodásra. Aztán 1996-ban újra igazgató lett egészen a 2007-es nyugdíjazásáig.
Gyuri bácsi úgy emlékszik vissza, „szép időszak volt, de azt is elárulom, amellett, hogy iskolaigazgató voltam, húsz évig töltöttem be a közbirtokosság elnöki tisztségét, az összes funkcióm közül talán ezt kedveltem a legjobban. Ez nagyobb kihívást jelentett, vissza kellett szerezni az erdőket, a legelőket. Az RMDSZ helyi szervezetének is alapító elnöke voltam, két-három ciklusban tanácsosként is tevékenykedtem. Emellett húsz évig voltam a mérai református egyházközség gondnoka, hat évig pedig a kolozsvári egyházmegye főgondnoka”. Hozzátette, jelenleg a múzeum mindenese. „Sokan panaszkodnak a hozzám hasonlók, hogy unatkoznak, nehezen telnek a napok. Én ezt nem mondhatom el, mert a ház körül is sok a tennivaló. Elég nagy udvarunk, gyümölcsösünk van, ott végzek mindenféle munkát. Természetesen a múzeumba is eljövök minden héten egy-két napot, és valamit mozdítok. Legújabb hobbim, hogy a faluban fellelhető favillákat összegyűjtsem”.
Másik jellegzetes szokás: a juhmérés
A mérai juhmérést minden évben Szent György napjához legközelebb eső szombaton és vasárnap rendezték meg. A program az úgynevezett „összeveréssel” kezdődött, amikor a fejősjuhokat az első gazda udvarán gyűjtötték össze. Az első gazda mindig az volt, aki az adott évben „befogadta” a juhokat. Délután a juhász és segítői megfejték az összes állatot, hogy éjszakára üres tőggyel mehessenek ki a legelőre, így minden állat azonos feltételekkel vehetett részt a másnapi mérésekben.
Reggel a juhászok zenekari kísérettel vonultak végig a falun. Ezt követte a tényleges juhmérés: az állatokat megfejték, és pontosan lemérték az egyes gazdák juhainak tejhozamát. Ez a folyamat biztosította azt, hogy a gazdák részesedése a közös tejtermelésből arányosan, igazságosan történjen. A nap végén a közösség újra összegyűlt, ahol élő zenével, tánccal mulattak az emberek. Gyuri bácsi elmesélte, az egyik mérai lakos 33 évig volt első gazda, ő jegyezte meg egyszer viccesen, hogy az egyik juhmérésen „több vendég volt, mint juh”.
