„A Jóisten nem adott saját gyermeket, de több ezerrel megajándékozott”

– Hol és mikor született?

– Én az Isten-hegy alatt, Harasztoson születtem, 1950. május 17-én, Zsigmond Lenke néven. Ez nagyon fontos, mert később volt két házasságom, amelyek válással végződtek. A Jóisten nem adott saját gyermeket, de több ezerrel megajándékozott. Ez pótolta bennem ezt a hiányérzetet. Minden gyermek születésénél az első pillanatok az enyémek voltak. Magamban mindig azt mondtam: most lopok egy picit a ti boldogságotokból, és ez rajtam nagyon sokat segített végig az egész pályafutásom alatt. Az életnek tehát árnyoldalai is vannak. Nekem a mentsváram a szakmám volt, ebbe menekültem.

– Mi késztette arra, hogy ezt a pályát válassza? Hol tanulta a bábaasszony-mesterséget?

– Harasztoson jártam ki a nyolc osztályt. Egyébként nagyon szeretem a szülőfalumat, de el akartam jönni, mert a szüleim otthon szerettek volna tartani, és egyéb szakmát szántak nekem. Feljöttem Kolozsvárra, mert úgy hallottam, hogy itt létezik egészségügyi iskola. Megálltam az épület előtt, amely akkor a Sora üzletház mellett volt. Jelenleg a Brassai Sámuel Elméleti Líceum működik benne. Felmentem az első emeletre, ahol a falra kirakott táblákon fel voltak tüntetve a választható szakirányok: az általános nővér-, a gyermekápolónő- és a bábaasszonyképzés. Eszembe jutott, hogy mindig azzal gyötört az osztályfőnökünk: „Na, gyermekek, mi szeretnétek lenni?” Mire összekuncogtak a fiúk, és azt mondták: „Lenke biztosan bábaasszony lesz.” Kérdeztem, hogy honnan veszitek ezt? „Azért, mert nagyon pici a kezed.” Tényleg nagyon pici kezem volt, bár idősebb koromra ez megváltozott. Nagy hatást gyakorolt rám Erzsike néni, a helyi bábaasszony is. Tulajdonképpen csak újabban hívnak minket szülésznőknek, régen mindig bábaasszonyok voltunk. Nem is nagyon dicsekedtünk ezzel a megnevezéssel, ugyanis létezett egyfajta szemérmesség ebben a szakmában. Ehhez képest ma már egyetemet végzett szülésznők vannak. 

A másik két szakhoz képest a bábaasszony-képzésen kevés jelentkező volt. Itt létezett ugyanis egy korhatár: be kellett tölteni a 18 évet, hiszen nagyon komoly dologról volt szó. Másrészt elég korán végig kellett néznünk a szülést, illetve szültettünk is. Én oda iratkoztam, és így lett belőlem szülésznő. A felvételi románul zajlott, de ez nem jelentett számomra különösebb gondot, egy hét alatt felkészültem, s kilencessel bekerültem. Így 1968-ban elkezdtem a tanulmányaimat, és 1970-ben már az 1-es számú szülészeti és nőgyó­gyászati egyetemi klinikán kaptam elhelyezést.

– Hogyan élte meg az első éveket Kolozsváron?

– Amikor felkerültem Kolozsvárra, az elején nagyon nehezen szakadtam el a szülőktől, az első hetekben minden este sírva aludtam el. Mivel a szüleim nagyon elfoglaltak voltak, otthon egy dada vigyázott rám, és őt tizennyolc éves fejjel sem tudtam kiverni a fejemből. Aztán lassan megszoktam az új helyzetet. Kötelező volt a praktika, így jöttek sorban a klinikák: gyakorlatoztunk a Stancában és az 1-es klinikán is. A felügyelő asszisztens tanárunk, Almășan Nusi szeretettel és tisztelettel viszonyult hozzám. Mivel nagy volt a személyzethiány, már tanulóként dolgoztam az 1-es klinikán. A bátorságot tehát már ekkor megkaptam. 

A legszebb fájdalom az életben a vajúdás

Elsősorban az embereket kell nagyon szeretni, kedvesnek lenni velük, mert sokan szenvednek. A szülészetben az egyik legcsodálatosabb dolog az, hogy itt valójában egészséges, boldog nők vannak, és a vajúdáson kívül kevés a szenvedés. Úgy vélem, a legszebb fájdalom az életben a vajúdás, mert ez a fájdalom gyermeket hoz a világra. Én mindig azzal bátorítottam a szülő nőket, hogy a fájdalomnak csodálatos vége lesz. Bár sokszor füllentenem is kellett, hogy erőt adjak nekik.

– Volt olyan időszak, ami különösen megterhelő volt?

– Én elkaptam azokat a legnehezebb éveket, amikor tiltották a terhesség megszakítását, és a négy gyermek volt a kötelező. Elgondolhatod, mit éreztem, amikor boldogan világra segítettem a negyedik gyermeket, az anyuka pedig elfordította a fejét, s azt mondta: „Drága, ne mutassa, mert nem akartam ezt a gyermeket…” És akkor ezzel a nővel úgy kellett beszélni, hogy megértse: ez a kis lény nem hibás. Sok anya azt mondta, hogy adjak én nevet a gyermeknek. Ilyenkor általában megnéztem, hogy éppen milyen névnap van. Nagyon sok gyermeket kereszteltem így. Ugyanakkor két édesanyáról is tudok, akik azt mondták, hogy az én nevemet akarják a gyermeknek. Lett két Lenke is…

– Meddig dolgozott aktívan?

– Nagyon boldog és hálás vagyok, hogy ilyen sokáig dolgozhattam. Harmincnyolc évet töltöttem az 1-es klinikán, majd tizenötöt a Gynia magánkórházban. Amikor az első magánszülészet létrehozását tervezték Kolozsváron, dr. Zsigmond István, akivel az 1-es klinikán dolgoztam, már előre jelezte: „Lenke néni, remélem, hogy jön majd hozzánk.” Még volt egy kolléganőm, akit meggyőztem, hogy jöjjön velem, mert ott sokkal több mindent tudunk majd tenni a szakmán belül. 

Mindig próbáltam megismerni a családot is. Elemeztem a helyzeteket, az embereket. Időközben beindították a terhesek iskoláját, de ezek sokszor téves úton járnak, mert nem mindig szakképzett emberek tartották. Ezekkel a kismamákkal többször sok gondunk volt, mert nem úgy képzelték el a vajúdást és a szülést, ahogyan annak történnie kellene. Volt olyan, aki folyamatosan ellenkezett, ő is és az apuka is. 

Egyszer beutaltak egy fiatal nőt, és a kolléganőnek nem sikerült feltennie a branült. Akkor én bementem, nyújtottam a kezem, s bemutatkoztam: Bálint Lenke vagyok, szolgálatos szülésznő. Mondtam neki, hallottam, problémája van a tűszúrással, de én garantálom: úgy fogom feltenni, hogy semmit nem érez. E nélkül pedig nem szülhetünk. Vannak olyan pillanatok, amikor a branül életmentő lehet mind az anyánál, mind a babánál. A tiltakozó apukát pedig megkértem, inkább a feleségét bátorítsa, és az én pártomon legyen, mert reggelig együtt leszünk, s ki kell bírnunk egymást. El kell fogadnunk egymást, mert én leszek az alapja az egész éjszakának, s a leendő gyermekük biztonságának. Szépen megkértem tehát, menjen ki, és hagyjon minket egyedül. 

A szülés nem gyerekjáték

A hölgy közben az ablaknál állt, és azt mondta: ott kint, a természetben, hátul a kertben, a fűben szeretne szülni, vagy valahol fenn egy hegytetőn. Mire én közöltem vele: most rögtön megyek, összeszedem, amire szükségünk van, kimegyünk a kertbe, s én garantáltan ott megszültetem. Én bizony Isten, kimentem volna vele. Csend lett, megfordult, és megkérdezte: mit kell tennünk? Feltettem a branült, s onnantól kezdve végig hallgatott rám. Nagyon fontos, hogy a kismamák a szülésznő hangját kövessék abban a nagy hangzavarban, amelyben akkor vannak. Mindig azt mondtam nekik: kövessék az én hangomat. Ez a hölgy csodálatosan szült, és példás anyuka lett belőle attól a perctől kezdve, ahogy az ágyba mellé tettük a babát. 

Ezeket a dolgokat meg kell érezni. Én megpróbáltam mindent megtenni annak érdekében, hogy megkönnyítsem a szülő nők helyzetét. Mert vannak nagyon komoly pillanatok, és súlyos esetek is. Egyesek nagyon nehezen szülnek, s hosszú órákon át tart a vajúdás. Ilyenkor a lehető legkedvesebbnek kell lenni, és bátorítani kell őket. A szülés nem gyerekjáték.

– Miért gondolja ezt így?

– Tulajdonképpen két élet forog kockán, a szülésznő két ember életéért felel. Régen még kis tölcsérrel hallgattam a babák szívhangját. A mai világban egy szülésznőnek jelentősen meg van könnyítve a dolga, mert a monitorokon mindent pontosan lehet követni. Nekünk azonban annyira kialakult a hallásunk, hogy pontosan meg tudtam mondani, hányat ver a baba szíve. Én ezeket a pillanatokat mindig nagyon átéltem, és soha semmit nem tudtam rutinból csinálni. 

Az első szülést éppen olyan izgalommal vezettem le, mint a több ezrediket. Ugyanúgy imádkoztam minden alkalommal, ugyanúgy kértem Istent, hogy segítse meg a kisbabát és az anyukát. Mindig azt kívántam, hogy a gyermek legyen istenfélő, szeresse a szüleit, a természetet, a virágokat, az állatokat, a zenét. Hisz aki mindezt szereti, az rossz ember nem lehet. 

Ezzel a képzettséggel gyakorlatilag bárhová mehettem volna az egészségügyben, hiszen a nőgyógyászat és a szülészet nagyon összetett terület. Aki ezt ismeri, minden területen megállja a helyét. Valamennyi időt dolgoztam a sebészeti részlegén is, ahol nagyon súlyos esetekkel találkoztam, s rengeteg szenvedést láttam. Ilyenkor meg kellett győzni a nőket arról, hogy a műtéti beavatkozások ellenére a nőiességük megmarad, és az életük éppen ezeknek köszönhetően megy tovább. 

– Emlékszik az első szülésre, amit egyedül vezetett le? Voltak-e valaha félelmei?

– Igen, emlékszem. Az elején a legnagyobb félelmem az volt, amikor a baba fejet át kellett fordítani. Nagyon nehéz volt megérteni, hogy nem fogom lecsavarni a gyermek fejét, ez neki nem fáj, s nem történik semmi baj. Ebben sokat segítettek a kollégák, akik megfogták a kezem, és együtt végeztük el ezt a művelet. Itt értettem meg igazán, mennyit számít, ha az ember eltanulja a szakmát a körülötte lévő tapasztalt emberektől. Itt feltétlenül ki kell emelnem Borsai Manci, Pál Kati, Gomotirceanu Lucretia, Moga Otila és Szász Mária szülésznőket.  Külön köszönettel és hálával tartozom a szülész nőgyógyász orvosoknak, akik elhalmoztak szeretetükkel és tiszteletükkel, s akiktől nagyon sokat tanultam.

A másik dolog, hogy a szülésznő nemcsak szültet, hanem a baba világra jövetele után is rengeteg mindenre megtanítja az anyukát. Rohantam a vajúdóhoz, közben szültettem, majd mentem vissza a kórterembe a kismamákkal együtt lenni. Próbáltam beszélni nekik arról, hogy mit jelent az anyaság, közben pedig feleségként is megmaradni.

Mindig voltak, és mindig lesznek nagyon fiatal anyák. A szülésznő szerepe ilyenkor az, hogy megpróbálja meggyőzni őket: ne hagyják ott a gyermeküket. Nagyon sok kisbabát „mentettem meg” azzal, hogy a szülőket rábeszéltem, vigyék haza a gyermeket. Mondtam nekik: nézd meg, milyen aranyos, simogasd meg, fogd meg a kis lábát. És attól a perctől, hogy a mellükre tettem, sokan hazavitték a babát. Az anyaság érzése nagyon mélyen ott van a nőkben, csak néha fel kell ébreszteni. Persze vannak kivételek, de nagyon kevesen vannak, akikben egyáltalán nem létezik. Öt gyermeknek segítettem, hogy örökbe fogadják. Ma már harminc-negyven évesek.

– Milyen érzés később felnőttként látni azokat a babákat, akinek a világra jövetele fölött bábáskodott?

– Különleges érzés az, amikor az ember segít világra jönni egy kis lényt, és évek múltán újra találkozik vele. Amikor látja, mivé vált az a pici „zsemle”. Mindig azt kérem az anyukáktól, ha az utcán látnak, húzzák meg nyugodtan a ruhámat, vagy szólítsanak meg. Emlékszem, hogy egyszer a Sétatéren a Jazz in the Park koncerten voltunk. A húgommal sétáltunk, hallgattuk a zenét, amikor megszólított egy nő egy csodálatos, magas, jóképű fiúval. Tizennyolc éves volt, robotikával foglalkozott. Tudtuk, hogy ez megint egy ilyen pillanat. Ilyen a magyar napokon is előfordult, szinte minden lépésnél megállított valaki. Rengeteg baba megszületését segítettem, köztük nagyon sok magyar is volt, de nekem soha nem számított a származás. A cigány gyermeket is ugyanúgy szerettem. A szülés pillanatában nincs különbség hercegkisasszony és a legszegényebb asszony között, ekkor mindenki egyforma. A különbségek csak később alakulnak ki. Nagyon okos, kedves, egészséges gyermekeim voltak. Súlyosan beteg babára nem emlékszem. Gyermekhalál az ötvenhárom év alatt nem fordult elő. Valahogy így adta a Jóisten, a sors. 

Volt egy nagyon veszélyeztetett terhességű anyuka is, aki hónapokat töltött bent a kórházban. Nagyon félt, sokat vigasztaltam, és bátorítottam, mert az izgalom nagyon árthat a babának. Örüljön annak, hogy él, és ver a kicsi szíve. Szóval, táplálni kell az optimizmust. Koraszülött lett a baba, alig több mint egy kilóval született, három hónapot töltött bent a kórházban. Az apukát megkértem, hozzon otthonról egy csengőórát, hogy pontosan fejhesse ki a tejet az édesanya, ugyanis az anyatej életmentő a koraszülötteknek. Évek múlva ez a gyermek is egyszer csak szembejött velem, s elmondta: az anyukája sokat mesélt neki rólam, és hogy az életét nekem köszönheti. És ilyen történetből több száz volt.

– Lehet-e tudni számszerűen, körülbelül hány gyermeket segített megszületni?

– Nagyjából pontosan tudom, hogy a Gynián eltöltött tizenöt év alatt hány baba világra jövetelénél voltam jelen. Itt mindent nyilván tartottunk, nagyon szerettem az adatokat vezetni. Amikor befejeztem a munkámat, és összeszámoltam a babákat, kiderült, hogy körülbelül 1500-ra tehető a számuk. Ha pedig ehhez hozzáadjuk az 1-es klinikán eltöltött harmincnyolc évet, akkor elmondhatom, hogy több ezer gyermekről van szó. 

Dr. Zsigmond Anna egyszer behozott egy kis könyvet, amely személyneveket tartalmazott. Az volt a célja, hogy segítsünk az anyukáknak szép, hangzatos neveket választani. Én nagyon ragaszkodtam a magyar nevekhez, az ékezetekhez, és ahhoz is, hogy a szülők ne adjanak két nevet. Legyen a gyermeknek egy becsületes neve, mert a másikat általában soha nem használja. Ha vita volt a szülők között, mindig azt mondtam: az anyuka hordta ki kilenc hónapig a gyermeket, így a döntés joga elsősorban az övé. Ilyenkor sokszor láttam az arcukon a megkönnyebbülést. Mindig hangsúlyoztam azt is, hogy a világon nincs még egy nyelv, ahol olyan szépen hangzik ez a szó, hogy: édesanyám. Lehet, hogy mindennek nincs szorosan köze a szakmához, de én időt szántam erre. Próbáltam odafigyelni arra is, hogy készüljenek fényképek a babáról, az édesanyáról és az apukáról. Fontosnak tartottam, hogy ezek a pillanatok meg legyenek örökítve. Mindezek csodálatos emlékek… 

Az apai jelenlét ugyanolyan fontos

Volt olyan kismama is, aki a második gyermeknél kikötötte: az orvos nézze meg, hogy mikor vagyok szolgálatban, mert csak akkor hajlandó szülni. Előfordult az is, hogy otthonról hívtak be. Sok nő szívében és lelkében rengeteg szomorúság van. Nem mindenki marad teljes szívvel-lélekkel terhes, nem mindenki akarja a második vagy a harmadik gyermeket. Azt is észrevettem, hogy van olyan édesanya, aki minden figyelmét a második gyermekre irányítja, és az elsővel már kevésbé foglalkozik. Ezek nagyon komoly dolgok, ezt nem szabad csinálni. A nagyobbik gyermek mindig féltékeny a kicsire, hisz általában mindenki körülötte sürög-forog. Láttam egy olyan kisfilmet, amelyben az ötéves kisfiú bemászik a babakocsiba, hátha akkor végre felfigyelnek rá is. Ezeket a sérelmeket egy életen át hordozhatják. 

Az egyik édesanya negyvenöt évesen szült egy kislányt. Két fia volt, húsz-huszonkét évesek, egyetemisták. Amikor kiderült a terhesség, a család leült, és kupaktanácsot tartott. Az anya megkérdezte: „Fiúk, mit szóltok hozzá?” A fiúk és az édesapa együtt mondták: „Nem szakítjuk meg a terhességet.” A szülés valóságos ünnep volt, ahogy mindig is annak kellene lennie. A két fiú egy-egy csokor virággal jött a folyosón, megálltak az ajtóban, s nem mertek bemenni az édesanyjukhoz, annyira izgultak. Odamentem hozzájuk, átöleltem őket, és azt mondtam: „Fiúk, most elviszlek titeket egy csodálatos kislányhoz.” Megkértem őket, hogy segítsenek az édesanyjuknak, mert negyvenöt évesen már nem húszéves az ember. Azt is mondtam nekik, hogy meg kell osztani a gyermekneveléssel járó feladatokat. Ez összeforraszthatja a családot, a férjet, a feleséget, a testvéreket.

– Mit tart a legfontosabbnak a gyermeknevelésben? 

– A leginkább azt, hogy a szülők együtt neveljék a gyermekeket. Hagyjuk az apát, hogy ebben részt vegyen. A férjek fürdessék a babát, mert ezt ők csinálják a legbiztonságosabban. A gyermek érzi az apa erejét, a biztonságot. Az édesanyától kapja a gyengédséget, az apától az erőt. Nagyon fontos megosztani a munkát, és soha nem szabad kritizálni az apát: „jaj, hogy fogod”. Abban a pillanatban alakul ki az apai érzés, amikor először megfogja a gyermeket. Az anyai érzés a terhességgel bontakozik ki, a férfiaknál ez később jön. De csodálatos édesapák lehetnek, ha hagyjuk őket. Még a hangjuk is megnyugtatja a gyermeket. Időnként a dicséret sem árt, s színészkedni is lehet kicsit néha: kedvesen, tisztelettel. Így a nőnek is sokkal könnyebb lesz, rengeteg teher lekerül a válláról. 

Az első hat hét nagyon meghatározó, ekkor dől el sok minden. A legfontosabb az első időszakban az, hogy csak a babával foglalkozzunk és pihenjünk. Nem számít, ha egy lábos nem kerül a helyére… És nem kell szégyellni segítséget kérni. Igyekeztem plusz, járható utakat mutatni az anyukáknak, s tudatosítani bennük azt, hogy mindig van megoldás. Örüljenek, hogy van gyermekük és családjuk.

A szülésznőnek nagyon fontos szerepe van. Én nemcsak a gyermeket segítettem a világra, hanem igyekeztem az anyát tovább kísérni a gyermekágyas időszakban is. Régen a faluban ezt a bábaasszony csinálta. Ma már van gyermekorvos, védőnő, minden könnyebb, de egykor mindent a szülésznő végzett. Én ezt próbáltam megvalósítani a szülészeten: három nap alatt mindent meg kellett tanítani, amire otthon majd szükségük lesz.

Mindegyik gyermekből hordozok magamban egy picit

– A születés az életet jelenti, amely mondhatni felér egy csodával… Hogyan értelmezhető az elmúlás pillanata? 

– Sokat gondolkodtam ezen. Tudom, hogy egyszer ez a pillanat is eljön. Úgy vélem, hogy addig is a minőségi élet a fontos, a hit és a szeretet. 

Én nagyon ragaszkodom a szeretethez. Nem szerelemről beszélek. Szeresd a természetet, a napkeltét, az őszi faleveleket. Ha egy kóbor kutyának adsz enni, azt is szeretettel tedd. Szeresd az apró dolgokat, mert lényegében ezekből épül fel minden. Szeresd a szomszédodat, tiszteld a felebarátodat, ahogy a Biblia írja. Tartsd távol a gonoszságot, mindig bocsáss meg, és soha ne feküdj le haraggal. A szeretet után pedig a megbocsátás a legnemesebb érzés. 

Az életem folyamán sok bántás ért, de a Jóisten megadta nekem ezt a csodálatos munkát, amelyben sikerült kiteljesednem. Több ezer gyermek van jelen az életemben, és mindegyikből magamban hordozok egy picit. Az első szívverés, az első lélegzetvétel, az első sírás az enyém volt. Megszámoltam az ujjacskáikat, megnéztem a fülecskéjüket, a kis arcukat, s magamban minden gyermeknek azt kívántam: Isten áldjon meg, és legyél szeretve. A babákat az anyuka bal oldalára, a szívük fölé helyeztem, mert a szívverés emléke ott él bennük, a genetikai memóriájukban. És ez az, amitől aztán megnyugszanak.

– Mit tanácsol a fiatal lányoknak – és fiúknak is –, főleg ami a gyermekvállalást illeti?

– Úgy vélem, nagyon fontos megtervezni a gyermekvállalást A mai modern lehetőségek mellett nem szabad nem kívánt gyermeket nemzeni, vagy a terhességet megszakítani. Én teljes mértékben ellene vagyok, s ezt csak orvosi javaslatra tartom elfogadhatónak. Ugyanakkor a védekezés nemcsak a nem kívánt terhesség megakadályozása miatt fontos, hanem rengeteg betegség is elkerülhető ezáltal. Jelenleg a fiatalok másként élnek, mint annak idején. Nagyon hamar megtörténik a szexuális kapcsolat különösebb barátság, szeretet vagy szerelem nélkül. 

Az 1989-es rendszerváltás után több líceumban tartottam beszélgetéseket ezekről a kérdésekről. Mindez hosszú ideig tabu volt, a szülők is féltek róla beszélni. Órák után mentem, és a legtöbbször egy fiatal sem ment haza. Főleg tizedikesekkel, tizenegyedikesekkel beszélgettem. A tizenkettedikeseket nem vontuk be, mert érettségire készültek, de a kilencedikes lányok is érdeklődtek, hogy ők jöhetne-e? Hogyne jöhettek volna… Mivel senki nem mert kérdezni, cédulákat osztottam ki, hogy mindenki írjon fel egy kérdést. Ezt követően összeszedtem, és sorban válaszoltam rájuk. Sokan a menstruációról kérdeztek, a teherbeesésről, de főleg az érdekelt többeket, hogy ezeket a problémákat kivel beszélhetik meg? 

Azt látom, hogy jelenleg a fiúk is veszélyben vannak, mivel a lányok sokkal merészebbek a korábbi időkhöz képest. Ugyanakkor a fiatalok közül nagyon sokan isznak, drogoznak. Szóval, nagyon kell vigyázni a gyermekekre, szeretettel kell közeledni feléjük, figyelmeztetni őket, tanácsokkal ellátni. A legfontosabb a beszélgetés, hogy a gyermek megnyíljon előttünk, s tudatában legyen annak, hogy: „hozzám mindig jöhetsz, nekem mindent elmondhatsz, és együtt megoldjuk a bajokat.” Én minden szülőnek azt tanácsolom: tudjad, hogy és kivel megy a lányod, a fiad. 

– Ilyen eseménydús életpálya után hogyan tölti most a napjait?

– Úgy hozta a sors, hogy nincs saját gyermekem, illetve nincs férjem. Van egy kicsi házam, ahol békességben élek. Bennem mindig nagyon erős volt a kíváncsiság: érdekelt más népek kultúrája, civilizációja. Ezért minden kis pénzemet arra fordítom, hogy utazhassak, megismerjem a világot. Megfogadtam magamban, hogy minden évben elmegyek egy országba. Ezek ismeretében elmondhatom, hogy a legcsodálatosabb helyre születtem. Sok mindent láttam, és megéltem az életben, amelyekből rengeteget tanultam, és amelyek gazdagabbá tettek.