„Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” (1Kor 15,19)
Krisztusban kedves testvéreim!
A húsvét liturgiájában, Krisztus feltámadásának ünnepén a fénynek, a világosságnak különös és mély jelentése van. A fény használata, a teret betöltő világosság nem háttér, nem egy dramaturgiához illő kulissza, hanem – ha szabad így mondanom – a belső lényeg tárgyiasult kifejezése és megjelenítése. A világosság legyőzte a sötétséget, az élet a halált. Ez a kivételes üdvtörténeti időszak a fény fizikai, liturgikus és elvi megjelenítése által a világ világosságára, a kereszten meghalt, de harmadnapon feltámadott Jézus Krisztusra mutat. Arra, aki Istentől való Isten, világosságból való világosság; aki egyedül mondhatta: „Én vagyok a világ világossága; aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.”
A fény mint az isteni lényeg, a teljesség, a tökéletesség, az „egészen más” kifejezése és megjelenítése egyértelműen Isten metaforája. Annak a Jézusnak a jelképe, aki az ittlét, a jelenvaló élet értelmét, gazdagságát, értékét és fényét adja. Akiben és aki által a sötétség, a végesség és a halál felett a lényegi lét, az örök és teljes, a nagybetűs Élet győzedelmeskedik.
A fény és a világosság gondolatánál maradva meglepő és megrázó, hogy az a Jézus, aki magáról jogosan kijelenthette: „Én vagyok a világ világossága”, most ránk, hús-vér emberekre – tanítványokra, követőkre, küszködő, tusakodó, bűnös emberekre – mondja: „Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5,14), és „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,16) Ez a kijelentés egyenesen vakmerő és radikális, ha komolyan meggondoljuk. Érdemeinket, értékeinket és képességeinket messze meghaladó megtiszteltetés. Egész emberi mivoltunknak szinte irreális felminősítése. Ám látnunk kell, hogy ez nem ontológiai minőség, nem az emberi lényeg saját karaktere, hanem kegyelem és ajándék: a megigazított lét. Nem mi vagyunk a fényforrás, hanem ő. Mi ebből a fényből, ebből a világosságból részesedünk, és részesei lehetünk az ő isteni fényének.
Ez a mi életünk célja, értelme és lényege: hogy részesedjünk az ő fényében, az isteni minőségben. Ezért válik minden emberi élet általa küldetéssé és hivatássá. Mi fény és világosság vagyunk Krisztusban – de egyedül benne és általa. Ez a mi élethivatásunk: visszatükrözni a fényforrás, Krisztus fényét. Küldetésünk ebben a sötét és zavarodott világban a fény embereivé lenni, Isten életet adó, üdvözítő világosságát szétárasztani, beragyogni vele a világot, és vállalni ebben a világban az istenhit kockázatának éles ellentétét, antitézisét. A szűnni nem akaró krízisek, válságok, az elszabadult ösztönök, a bűn és az esztelenség szintézisének világában ez a fényszerep, a lelki-szellemi, evangéliumi szemlélet és cselekvés, a lelki vezetés különösen felértékelődik.
Március 7-én szenteltük fel Fogarason az új evangélikus óvodánkat, ahol az ünnep kapcsán elmondtam: úgy érzem magam, mint a mesebeli király – az egyik szemem sír, a másik nevet. Sír az egyik szemem, mert őszintén aggódom azért, ami a mi világunkban ma történik, és azért is, ami még történhet, mert ez a világ megőrült. A világ hatalmasai megzavarodtak, mert háborúba, öldöklésbe, pusztításba hajszolták és hajszolják a fél világot. Abszurd, de a 21. században gyilkos háborúk dúlnak. Pusztító, romboló háborúk, amelyek rengeteg fájdalmat és veszteséget okoznak. Kordivattá lett a halál őrülete. Tobzódik a pusztítás és a rombolás, a tömeghalál kultúrája. A fonák, beteg gondolatok és az elszabadult ösztönök uralják a világot. És itt a reális veszély, hogy újra lángba borul az egész világ. Ecce homo – íme, az ember. Íme, az az ember, aki létezésének minden vertikális, transzcendens tájékozódását elveszítette. Az ember, aki „megölte” Istent.
És mégis: a másik szemem nevet. Nem tudnék örülni, nem tudnék ünnepelni, hálát adni, és reménykedni, ha nem hinnék Isten egyetemes jelentőségű ígéretében:
„Íme, újjáteremtek mindent.” (Jel 21,5) Nem tudnék hinni, nem tudnék ünnepelni, nem tudnék jövőt álmodni, ha nem ragadnám meg az apostoli biztatást: „Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül!” (1Kor 15,20) Ez a mi reménységünk: „Hogy Isten legyen minden mindenekben.” (1Kor 15,28) Ezt a biztatást, ezt az ígéretet, ezt a vigasztalást helyezi a mai húsvét alkalmával is Isten a szívünkre. Ezért valljuk és hisszük, hogy a történelemnek Ura van, hogy a mi életünknek Ura van. Minden létezés benne gyökerezik, Isten örök szeretetében. Krisztus élő és mindenható Úr. És Isten szeretete Krisztusban legyőzte a bűn, a gonosz, a démoni erőtér és a halál sötét valóságát. Ez a kereszténység lényege: határozott antitézise mindannak, ami halál, pusztulás és rombolás, ami véges és töredékes. Mi az élet, a teremtés és az alkotás kultúráját képviseljük. „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül...! ” (1Kor 15, 19–20)
Áldott, békés húsvéti ünnepeket kívánok!
Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus-lutheránus püspök
