Cseke Péter új könyve bizonyos tekintetben folytatása annak a sorozatnak, amelynek egyes köteteiben korábban a szociográfia eszközeivel közelítette meg erdélyi magyarságunk időszerű közösségi problémáit. Mégis különbözik ezektől abban, hogy ebben a könyvben – bizonyos szociográfiai megalapozottságról meg nem feledkezve – meghatározó a személyes ihletettség. És ez nem véletlen, hiszen legszűkebb pátriájáról, a Nagy-Homoród mentéről ír.
Szülőfaluja jelenkori történetének történelmileg is fontos mozzanatai elevenednek meg: az elmúlt század elején az Újvilág csábítására felkerekedett rokonok élete, családja tagjainak viszontagsága az első világháborúban, a Homoród-mente falvait is elérő, majd a kisebbségi sorsban tetőző hányattatások, szenvedések, a helytállásra máig érvényes példát kínáló emblematikus személyiségek (Zoltán Sándor lelkész, Pálffy Ákos tanító) alakja.
Szülei és falusfelei emlékidézése nyomán élhetjük át mi, mai olvasók is a második világháborúnak, a hadifogságnak, majd a kollektivizálásnak az évtizedeit: a hagyományait őrző paraszti közösség szétverését, az 1956-os magyar forradalom leverését követő, és Homoród-mente magyarságát is érintő megtorló pereket (kiemelten Gellért Imre személyiségét),ugyanakkor a közösségi értékek megőrzésére tett hősies kísérleteket is, felidézve a fáradhatatlan helytörténész Borbáth Károly, a művei révén Párizsból hazatérő Román Viktor, vagy a Homoród-menti templomok falképeiről értekező László Gyula alakját.
Közösségi vetülete van azoknak a fejezeteknek is, amelyekben az írónak, magának, és családja tagjainak életéből eleveníti fel a különböző helyzeteket, epizódokat: édesanyja hazulról küldött aggódó leveleit, fia katonaleveleit idézve, vagy a szerző családját közvetlenül érintő zaklatásokra, meghurcoltatásokra emlékezve – egy későbbi fejezetben pedig a Ceaușescu-rendszer összeomlása utáni időket, amikor az itt élők is szembekerülnek a „hogyan tovább” oly nehezen megválaszolható kérdésével. (Dávid Gyula)
Pályakezdő műfajom volt a szociográfia. A Víznyugattól vízkeletig (1976), a Látóhegyi töprengések (1979), a Hazatérő szavak (1985) mind alkalmat adtak az otthoniaknak, hogy rákérdezzenek: a Nagy-Homoród mentéről miért nem írok könyvet? Nos, azóta gyűjtöttem az adatokat ahhoz, hogy napi érzékletességűvé váljanak a múlt század eleji kivándorlások, a galíciai hadszíntér és a szibériai fogság megpróbáltatásai, az első világháború alatti és a két világháború közötti homoródmenti pusztítások, a második világháborút követő szovjet hadifogság túlélésének emberfeletti küzdelmei, az embert megalázó kulákkorszak, a tragikus ’56-os történések, a Ceaușescu-féle vészkorszak tudathasadásos állapotai, a ’89-es fordulat kínálta újrakezdés reményei és megcsalatásai. De attól kezdve vált „formálhatóvá” számomra ez az anyag, hogy a Bécsi Hadtörténeti Levéltár (2017), majd a szovjet hadifogoly-táborok magyar foglyainak adatbázisa (2020) lehetővé tette a kötet szerkezetének a kialakítását. (Cseke Péter)
(Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2025; szerkesztette: Dávid Gyula; a borítót Román Viktor A Kárpátok kapuja című alkotásának felhasználásával tervezte Cseke Szilárd)
