„Jaj, Lenke, későn érkeztünk, már viszik az ószer kincseit”

Az unokatestvérem, Lenke unszolására, aki valóságos ószer­ra­jon­gó, szombaton elmentem a kolozsvári bolhapiacra. A legnagyobb kihívás számomra az volt, hogy semmit se vásároljak. Ehhez azonban üres pénztárcával kellett volna a helyszínre mennem. Szerintem ez az egyetlen biztos taktika arra, hogy semmilyen hasztalan csecsebecse ne kerüljön a birtokomba. Ezt egyébként visszaigazolták azok, akik rendszeresen járnak arra a helyre, ahol (szinte) minden (is) megtalálható. Vajon sikerült megfelelni a saját magam támasztotta elvárásnak? 

A szakemberek átfogó és szerteágazó szociológiai vagy szociográfiai tanulmányt készíthetnének a bolhapiacok létrejöttéről, működéséről, jelenéről és jövőjéről. Ugyanakkor rendkívül izgalmas téma az is, hogy ki miért jár az ószerre, mit vásárol, szüksége van-e egyáltalán a beszerzett tárgyakra. Szombati helyszíni terepszemlémen azt tapasztaltam, hogy sokan egyszerűen kedvtelésből járnak a bolhapiacra, s elenyésző azoknak a száma, akik jól meghatározott céllal, konkrét tervvel és elképzeléssel látogatnak el a Bábolna (Bobâlnei) utcai „közösségi létesítményhez”. 

Ébredés hajnalban: hat órakor már rezgett az okostelefonom. Lenke, az unokatestvérem közölte velem, hogy barátnője, a kétgyermekes Enikő valamikor 7.15 és 7.45 között vesz majd fel a Széchenyi téri piac környékéről. Nem könnyű számára megszervezni a szombat reggelt, azaz elvégezni a háztartásbeli teendőket, majd kocsiba pattanni, s a Bükk-erdő közvetlen közelében található családi házból lejönni a belvárosba. 

Diószedés csókák segítségével

Hét órakor készenléti állapotban voltam, és türelmesen vártam a hívást. Nem érkezett, így inkább útra keltem, felfedezve a napfelkelte előtti Kolozsvárt. A Főtéren találkoztam az alacsony, szemüveges férfivel, akivel most végre volt időnk szót váltani. Hajdanán valutázott, most különböző szolgáltatásokat végez az igénylők számára. „Nem működik a tévém, elromlott a rádióm, nem volt mit csinálnom otthon, hát kijöttem” – mondta legyintve, miközben várta az ügyfeleket. Könnyen átkeltem az úttesten, hisz ekkor még nem indult be a forgalom, s máris a Bánffy-palota előtt voltam. Innen már csak kőhajításnyira található a Széchenyi téren, pontosabban a Malomárok szélén terebélyesedő diófa, amelyről a csókák nagyon szakszerűen verik le a zsírokban, fehérjékben gazdag termést. Felszedtem kettőt, sikerült megrepeszteni az egyik héját, s kiszedni belőle a még zsenge belét. Ekkor megszólalt a telefonom, Enikő hívott, hamarosan érkezett, és irány az ószer. 

Már sorban álltak az emberek a bejárat előtt. A már kifelé jövőket látva, Enikő felkiáltott: „Jaj, Lenke, későn érkeztünk, már viszik el a kincseket.” Ránéztem a telefonomra: 8 óra 15 perc. Mégis, hány órakor kellene ide jönni? A „riasztás” után felgyorsítottuk a lépéseket, és belevetettük magunkat a vásár sűrűjébe. Az ószer kincsei ugyanis nem várnak a potenciális vásárlókra, akár az elsüllyedt hajóké az évszázadokkal későbbi felfedezőkre.

Bevetés előtti „csatakiáltás”: Lenke, hol kezdjük?

„Elterelő hadműveletet” vetettünk be, hogy megelőzzük a „banyatankot” maga után húzó idős hölgyet, máris a bejáratnál álltunk, ahol a lányok megelőlegezték nekem az egylejes belépőt. A jegyet egy nem éppen kedves hölgytől vettem át, hiába mosolyogtam s kívántam neki jó reggelt, csak annyit mondott: a következő! Nem csodálkozom a hozzáállásán, hisz robotmunkát végez, de fizetést kap, ezért minimum lenne az üdvözlés. Sebaj, nemsokára robot veszi majd át a munkáját… 

Mintha egy más világba csöppentem volna. Elhangzott a „csatakiáltás”: Lenke, hol kezdjük? Nem hallottam az unokatestvérem válaszát, mivel „kiáltó szó” rezegtette meg a dobhártyámat: „Ide tessék, csak húsz lej a tréning! Minőségi, jó áru, ide tessék” – kiáltotta egy nő. Belém hasított, amit gyermekkoromban hallottam a Mărăşti tér végén található IRA híd melletti vasúti síneknél kezdődő régi ószeren: Postinor, antibébi, gyorsan-gyorsan! – harsogták a „rikkancsok”. Nőtől nőnek, bizalommal… Mire édesapám azt válaszolta kíváncsiskodó kérdésemre: vitamin a nőknek. Elhittem, persze, hiszen a Szuperhősöm mondta, kétségnek nem volt helye…

Zoknióceánra bukkantam: négy asztalon zoknik halmaza volt látható. Arrébb tonnaszámra blúzok, kabátok, szoknyák, mindenféle textília széles választéka sorjázott. Jómagam szinte kizárólag a turkálókból vásárolok, nem is látom értelmét az új, drága és márkás ruháknak, szokva vagyok a kilós áruhoz, itt viszont nagybani kereskedés zajlik.

Vásárhelyi BMW X3 és márkás ruhák

Legelőször egy csinos, szép, kék szemű hölgy asztalánál álltunk meg. A márkás ruhák nejlonon hevertek, Lenke és Enikő gyorsan odébbállt, engem azonban elvarázsolt a fiatal nő tekintete. Nagy érdeklődéssel szemléltem a ruhákat, de tulajdonképpen őt kémleltem. Szóba elegyedtünk. Elmondta, hogy Marosvásárhelyről jött a kislányával és a férjével. Kissé lelombozódtam, a sztoriért azért még a standnál maradtam… Látva a BMW X3-as gépkocsit, azon morfondíroztam, hogy miért szükséges neki az ószeren árulnia. Beszámolt arról, hogy tudatosan kerüli a vásárhelyi bolhapiacot, ahol ismerősei, barátai, esetleg a rokonai ítélkeznének felette, Kolozsváron viszont senki sem ismerheti fel. „Azt hinnék, anyagi gondjaink vannak, pedig egyáltalán nem így van. A használt, kinőtt ruhák egy részét karitatív célra adományoztuk, de kedvtelésből, szabadidős tevékenységként eljövünk Kolozsvárra eladni belőlük” – mesélte a hölgy. Közben valaki sokallta a kétszáz lejes nadrágot, nem alkudozott, hisz korán van még… Érdekes, hogy meg sem próbálta rátukmálni a kliensre a nacit. Csak nekem jegyezte meg, hogy azért mégis egy Jack Wolfskin márkájú nadrágról van szó. 

Jómagam egy túrakabátot szemeltem ki, hatalmas volt a kísértés, hogy megvásároljam. Ráadásul pénz is volt nálam. Egyrészt tudtam, hogy már van egy ilyen ebből, másrészt pedig pénzem sincs rá, akármennyire is szépek a szemei és az arca a hölgynek… Nincs tehát lelki tusa, vívódás, egyszerű a képlet. Következésképpen továbbálltam. Következett a párnák, a paplanok, a lepedők, a huzatok széles kínálata, illetve az elektromos biciklik világa. A rafia­szatyorba tuszkolt textíliák mellett ott díszelegtek a villanyárammal működő kerékpárok is, ugyanaz a roma nemzetiségű hölgy árulta mindkettőt. Mondtam is neki, hogy furcsa párosítás. Értetetlenül nézett rám. Nem részletezem.

„Maga sohasem tesz el semmit télire?”

Céltalanul bóklásztam tovább, Lenkét és Enikőt régen elvesztettem. Görkorcsolyahegyre lettem figyelmes, mindenféle márka, méret, három- és négykerekű. Veszek-e egyet a gyermekem születésnapjára? – kérdezte a férfi eladó. Lelombozódott, amikor mondtam, hogy nincs gyermekem. Akkor a keresztlányának? Miminek már van, tehát nem aktuális. Azonnal máshoz fordult, ugyanazzal a szöveggel…

Nem messze közel egy méter hosszú fakanalakat áruló kendős nőre lettem figyelmes. Csodálkozott, hogy vajon miért fényképezek. Elmagyaráztam neki. Nem látta bennem a potenciális vásárlót, de attól még elmondta, hogy milyen célra használható a portékája. „Maga sohasem tesz el semmit télire?” – értetlenkedett. Negatív válaszom végképp meggyőzte, hogy semmi esélye. „Fakanalat tessék, ide jöjjenek!” – kiáltotta. 

Ezután következett a CD-k, bakelitlemezek, hangkazetták, CD-lejátszók, régi házszámok, tükrök, igazolványok, kitűzők, katonakönyvecskék, villák, kanalak, ragtapaszok, festmények, láncfűrészek, karórák, elemlámpák, kiszuperált hordozható számítógépek, számológépek, sőt műanyag banándobozok széles választéka. 

Kevés ismerőssel találkoztam, Zsuzsi volt az egyik. Szóba elegyedtünk. Levontam a következtetést: az értelmiségi, természetjáró hölgy azért jár az ószerre, mert ellenállhatatlan kísértést érez a vásárlásra. A későbbi miccsezés közben az asztalomhoz kérezkedő férfi bevallotta, hogy két szekrénye tele van csecsebecsékkel. „Nem bírja megállni, hogy ne vásároljon. Annyi kacat van már otthon… Jaj, nem bírom!” – fakadt ki a mellette ülő felesége. Szerinte a házastársának az újabb vásárlások helyett egyszerűen ide kellene hoznia az évek során vásárolt „tonnányi” kacatot, és el kellene adnia. „Drágám, ez ilyen egyszerű” – mondta neki, ám férje hajthatatlan volt: nem tudni, hogy mikor, mire van szükség a házban. „S a rokonok, szomszédok is mindig hozzám jönnek kérni ezt-azt, mert tudják, hogy nekem van. Persze, nem mindig tudom, hogy mi hol található, sokszor fél napom is rámegy a keresésre, de amikor megtalálom, akkor jubilálok. Hagyjad csak, drágám, legalább addig nem bosszantalak” – nevetett harsányan, átölelve a hitvesét. Szent a béke, indulhat az újabb bevetés…

Fejszét vásároló csendőrök…

Egyébként érdekfeszítő lenne meglátogatni azok otthonát, akik rendszeresen járnak az ószerre: összehasonlítanám az enyémmel, amelyben csak a legszükségesebb tárgyak vannak. Amit maximum egy éve nem használtam, azonnal túladok rajta: adományozom, elajándékozom, továbbadom. Mindennek rendeltetése van, mindent használok. 

Hirtelen fejszét vásárló csendőrökre lettem figyelmes. Úristen, gondoltam, vajon szolgálati célból történik a beszerzés…? Bár a megyei csendőrség akkreditált újságírója vagyok, nem mertem szóba elegyedni velük. Pedig kíváncsi lettem volna, hogy milyen gyakorisággal fordulnak elő kihágások, rendbontások, csendháborítások a kolozsvári bolhapiacon. 

Az utolsó (és szerintem kötelező) állomás a „miccsplacc” volt, ahol a „hol vagytok sistergő grillek” című képzeletbeli zeneszám dúdolásába kezdtem. Lehetne manele is belőle… Érdekes, nem dübörgött a zene, Vali Vijelie nem szaggatta szét a hangszórókat. Őszintén szólva, kellemes meglepetés volt. „Csak” két miccset és egy adag szalmakrumplit (igen, hasábburgonyát) rendeltem. „Csak ennyi?!”, kérdezte az a fiatal lány, aki utoljára a Béke / Lucian Blaga téri egyik étkezdében volt elárusító. „Igen, ennyi, de mi történt, hogy már nem dolgozik a központi, kulturált(abb) helyen?” – csodálkoztam. „Meguntam” – jött a frappáns válasz.

Vásárfia és a pufuleces nő

Amikor rám talált Lenke, a kezembe nyomott egy aranyszínű sztaniolpapírba csomagolt csoki­nyuszit. „Vásárfia. Az ószer­ről nem lehet és nem is szabad üres kézzel hazamenni, mert nem hoz szerencsét” – mondta, és máris távozott. Siettek Enikővel, én még maradtam kicsit. 

Az „ószermenü” elfogyasztása után a kijárat körül tébláboltam. Az egyik bódénál „retro” alkoholfajtákra lettem figyelmes: Triumpf likőr, Clujul dulce (azonosíthatatlan), Unirea, Florio. Szerencsére az ószervizit előtti napon megműtötték a zápfogamat, antibiotikumot kellett vennem, és nem fogyaszthattam alkoholt, bár a „legegzotikusabbakat” szívesen kipróbáltam volna. 

A közeli teherautóból pufu­lécet áruló hölgyet arról kérdeztem, hogy megy az üzlet. Meglepetésemre nem panaszkodott. „Sokkal több kipuffadt kukoricadarát adok el Kolozsváron, mint a többi, például a marosvásárhelyi, a vajdahunyadi vagy a gyulafehérvári ószeren, ám itt sem annyit, mint a korábbi időszakban” – mondta. 

A kijárat felé tartva cellulózból készült termékeket áruló férfire lettem figyelmes. A beszédét hallva, törte a románt. Kérdeztem, honnan származik. Mondta, hogy Szíria – libabőrös lettem, hisz éppen idén márciusban jártam ott. Amikor ezt elmondtam neki, szorosan magához ölelt. Megtudtam, hogy 1991 óta él Romániában, jól érzi magát, és Bassár el-Aszad december 8-ai elűzése ellenére sem szándékszik visszatérni a hazájába. 

Terítéken a világ összes fájdalma

Az úton a buszmegállóig utcai zenészek, illetve nyúlfiókákat áruló férfi keresztezte az utamat. Utóbbi száz lejért árulta a picike tapsifüleseket, és kiváló piaci érzékkel a kislányokat célozta meg. „Vidd haza, kicsikém, nézd, milyen puha, selymes és bolyhos a szőre” – kiáltotta az édesanyák rémületére.

Visszafelé jövet a rendkívül zsúfolt 36B számú buszon a mindenhez (is) értő „ószer­filozófusok” természetesen a zsidók, a cigányok és a világban mindenhol jelen lévő, illetve mindent ellenőrző szabadkőművesek rovására írták Románia jelenlegi „katasztrofális” helyzetét. Ugyancsak ezeket az etnikai, társadalmi és szervezeti csoportokat tették felelőssé a világban eluralkodott „reménytelen, kilátástalan és visszafordíthatatlan” folyamatok miatt. Szerencsére a végállomásig a mindentudók részéről nem kerültek szóba a tarthatatlan helyzetből történő kilábalás megoldásai, így csupán részben „fertőzött” fejjel szálltam le a Széchenyi téren…