A csípős, január végi szombat estén újra nyakunkba vettük a Kolozsvári Állami Magyar Színház bársony borította büféjét. Ezúttal is igyekeztünk jóval a kezdés előtt megérkezni, természetesen az ülőhely reményében. Ennek ellenére, olyasvalami történt, ami Livingroomra járásunk történetében még soha: számunkra a büfé ez alkalommal talponállóvá vált. A bárpult mellett foglaltunk helyet… lábon. Azt hiszem, nem sírjuk vissza a másnapi derékfájást. Miután elfogadtuk szomorú sorsunkat, a bár mellett beszélgetéssel ütöttük el az időt. A közönség gyűlt, a meghívott tanítványainak izgatottsága áthatotta a teret. Ebben a hangulatban a zenekar váratlanul csapott a lovak közé, és még annál is váratlanabb dallal indult a repertoár: Szécsi Pál Szeretni bolondulásig című, 1968-as slágere csendült fel.
A táncdalfesztiválok korát idéző dallamok után a zenekar levonult a színpadról, helyüket Vindis Andrea és Kántor Melinda színművészek vették át, akik ezen az estén a beszélgetés házigazdáiként szerepeltek. „Megkérjük a Livingroom atyját, Balázs tatát (Bodolai Balázs színművész – szerk. megj.), hogy szurkoljon, hogy a két kolléganő ügyesen, elvárásaihoz mérten tudja levezetni a ma estét” – indította rendhagyó módon a beszélgetést Kántor Melinda.
Természetesen, nincs Livingroom Laczó Juli sava borsa nélkül, Vindis Andrea mikrofonvégre kapta a séfet: „Váta Lóri egy próbafolyamat és egy előadás során igen különös kapcsolatot ápolt egy kétlábúval. Nem emberre, szárnyasra, tyúkra kell gondolni. De mivel tyúkpaprikás nincsen, csirkepaprikás lesz ma vajas nokedlivel és uborkasalátával. A vegák pedig, a változatosság kedvéért, gombapaprikást kapnak” – részletezte a menüt Laczó Juli. Végül az est főszereplője, Váta Lóránd is megérkezett. Öltönyben és egy sejtelmes képkerettel a hóna alatt foglalt helyet a színpadon. Aggodalomra semmi ok, a sejtelmes képkeretre még visszatérünk!
„Váta Maris nagyanyám egyfolytában énekelt”
Sepsiszentgyörgy, 1970-es évek. A kis szemüveges, göndör hajú Váta Lóránd hegedű szakra megy a helyi művészeti líceumban. A 70-es évek Székelyföldjén, nem zenével foglalkozó szülők zeneiskolába adják a gyermeküket. Ez egyáltalán nem volt bevett gyakorlat, hogy finoman fogalmazzunk. Kántor Melinda fel is teszi a kérdést: hogy történt ez mégis? „Nálunk ez nem volt kérdés. Édesapám részéről a Váták azok csángók. Azok végig itták és végig énekelték az egész életüket. Váta Maris nagyanyám egyfolytában énekelt; ha főzött, ha bármit csinált. […] Ez a része a családnak nagyon muzikális volt” – fejtette ki Váta. Elmondása szerint gyermekkora békében, harmóniában és zenében telt. Nővérével, Líviával végig énekelték és szerepelték a gyermekkorukat, ma is szoros testvéri viszony fűzi őket egymáshoz.
„Ha megnéztem egy előadást, belázasodtam”
Váta Lóránd színésszé válása, elmondása szerint, zsigeri dolog volt. Mindig mindent megnézett a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban, hazai-és vendégjátékokat is. A történet azonban nem olyan egyszerű, hogy a fiatal Lóri eldönti: színész lesz, és innentől egyenes út vezet a 2022-es UNITER-díjig. Mint mondja, apja nem volt igazgató, anyja nem volt dramaturg, saját erejéből ért el mindent. A színészi út egyenetlensége azonban nem ebből fakad. Váta Lóránd egyetemi éveit a 90-es évek Romániájában töltötte. A diktatúra utolsó éveiben, a 80-as években a feszültség elviselhetetlen volt és a párt a legvadabb eszközökkel kapaszkodott a hatalomba. Ezt az időszakot, ahogy Váta is meséli, a művészet és a kultúra is megszenvedte. A vásárhelyi színész szakon összesen három hely volt, egy lánynak, egy katonaság előtt és egy katonaság után lévő fiúnak. „Én tudtam, hogy arra a két fiú helyre a legszebbeket veszik fel” – magyarázta a színész. Ennek az ismeretében ment el felvételizni 1991-ben Marosvásárhelyre. Akkor már, az iskolai magyarórákon a fiatal Váta sok versmondó tapasztalatra tett szert, emiatt magabiztosabban állt a felvételi kihívása elé. „Az egy más dolog, hogy a felvételi után jöttem rá, hogy a színészet az nem versmondás” – jegyezte meg Váta.
Zsigeri volt a színésszé válása, mondta, olyannyira, hogyha megnézett egy előadást, belázasodott. A szó szoros értelmében. Innentől kezdve nem volt kérdés, hogy mi lesz Váta Lóránd, ha nagy lesz. Azt mondja, hálás azért, hogy őt és az ő nemzedékét a 20. század és a nagy művészei nevelték. Az egyetemen olyan meghatározó színészek tanították őket, mint Farkas Ibolya vagy Lohinszky Loránd. Úgy emlékszik rájuk, mint szigorú és kemény pedagógusokra, akik azért fogták szorosan a gyeplőt, mert jót akartak a növendékeknek. Ha már Lohinszky neve felmerült, ideje visszatérni arra a sejtelmes képkeretre. 1997, Sepsiszengyörgy, Tamási Áron Színház, szilveszteri előadás. Abban az évben a szentgyörgyi társulat Nódi Károly Nyitott ablak című vígjátékát vitte színre szilveszterkor. 1998 tavaszán az előadás vendégszerepelt Vásárhelyen, amelyre Váta meghívót adott egykori tanárainak. Két hét múlva Váta Lóránd levelet kapott, amelyben ez állt:
„Kedves Váta Lóránd, köszönöm a meghívót. Kellemes, mulatságos előadást láttam. Nem ezért írok! Nem szoktam az öltözőbe előadás után bemenni gratulálni. Többen öltöznek egy öltözőben, és lehet, hogy nem mindenki tetszik. Maga ebben az előadásban olyan nagyszerű, eredeti módon oldotta meg a feladatát, hogy el vagyok ragadtatva, nyugodtan hasonlíthatnám a világ nagy komikusaihoz. Nem lenne túlzás! További sok-sok sikert kívánok, és baráti szeretettel üdvözlöm, Lohinszky Loránd”.
A nyüzsgéstől, beszélgetésektől és italrendelésektől hangos színházbüfé síri csendbe borult, amikor Váta felolvasta a levelet. Elismerő, meghatott taps követte a felolvasást. „Ez a levél többet ért, mint egy UNITER-díj” – mondta halkan, meghatódva Váta. Ezt rejtette tehát az a sejtelmes képkeret.
„Kitörölhettem a fenekemet a Jászai-díjammal”
Az egyetem elvégzése után, mint az már kiderülhetett, Váta a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházhoz szerződött. Ma, és ez egy jó ideje így van, a Tamási rajta van az erdélyi és egyáltalán, a magyar színjátszás térképén, a magyarországi kritika is jegyzi. Ez azonban nem volt mindig így. Váta elmondása szerint, amikor ő odakerült, a színház éppen „padlón volt művészileg”. Ez aztán megváltozott, és a színház a fejlődésnek indult. Váta is számos ismert és sikeres előadásban játszott. A 2005-ös Godot-ra várva című előadás, amelyet Tompa Gábor rendezett Szentgyörgyön, összeforrt Váta Lóránd és Pálffy Tibor nevével. „A román színházi kritika egy adott pillanatban úgy hívott bennünket, hogy a Tamási Áron Színház arany párosa” – emlékezett vissza Váta. Aztán, a szentgyörgyi sikerek után a kolozsváriak következtek. Váta 2009 óta a Kolozsvári Állam Magyar Színház társulatának tagja, 37 évesen, a beszűkült utak miatt és a változtatás reményében jött át. Itt azonban rájött, hogy minden másképp működik. „Kitörölhettem a fenekemet a Jászai díjammal és a kisvárdai díjaimmal, mert mindent elölről kellett kezdenem” – részletezte az első kolozsvári időszakot. Ennek ellenére, elmondása szerint, nem rossz dologként élte ezt meg, hanem lehetőségnek tekintette, hogy újra összerakja magát. Miközben a kolozsvári szerepeiről mesélt, azt is megjegyezte: szerinte kell, hogy az ember kisebb szerepeket is játsszon, hiszen, ha valaki sorozatosan nagy szerepeket kap, kiüresedik. Ugyanakkor, azt is megtudhattuk, hogy Váta szerint hittel mindent meg lehet oldani. Mindegy, hogy miben, kiben, de hinni kell, és akkor nincsenek csapások, nincsenek bajok, csak próbatételek, amelyeken az embernek az adott időpillanatban keresztül kell mennie. „Ha hited van, akkor dolgozni tudsz. Sokat tudsz dolgozni, egyre jobb szerepeket tudsz csinálni” – részletezte Váta.
Váta Lóránd Livingroomján szó esett mindenről, ami civil embert színészben érdekelhet: hogyan vált színésszé, hogyan dolgozik, mit gondol egy-egy előadásról, szerepről. Az előadások próbái, azok a kulisszatitkok, amelyekről a közönség rendszerint nem tud, külön izgalmat adnak egy-egy ilyen beszélgetésnek. A műsor végére a paprikás is elkészült, mi pedig, fájós derékkal és a valamikori helyfoglalás reményében mozdultunk el a bárpult mellől.
