GÉCZI RÓBERT
Valamikor a nyolcvanas évek végén, egy magyarországi utazásom során Erdélyből áttelepült barátom azzal a felkiáltással, hogy „feltétlenül olvasd el és vigyázz rá!”, kezembe nyomott egy ragasztott papírkötésű, kis könyvecskét, amelynek szerzője az általam akkor még nem ismert Arthur Koestler volt. A kötet a Sötétség délben címet viselte. A határon ugyancsak a torkomban dobogott a szívem, amikor a tornacsukába begyömöszölt könyvre tett, és csaliként használt, az akkor megjelent A rosta című Kolozsvári Grandpierre Emil regényre rá sem hederítő román vámost csak az általam birtokolt pénz mennyisége érdekelte. Az azóta eltelt négy évtized során a most százhúsz éve született Koestlernek majdnem minden művét lefordították magyarra is. A rendkívül gazdag és változatos munkássága kereken harminc művet, köztük négy emlékiratot, regényt, számos esszét foglal magába. Ezek többsége irodalmi igényességgel, élvezetes és magával sodró stílusban megírt izgalmas, lebilincselő olvasmány. Kétkötetes önéletrajza – Nyílvessző a végtelenbe és Láthatatlan írás – és további memoárjai nemcsak a szerző életének szédületes fordulatairól, kalandjairól, személyiségfejlődéséről, sikereiről, tévedéseiről és csúfos bukásairól, kudarcairól számolnak be, gyakran öniróniával és kíméletlen őszinteséggel, de korrajzként is messzemenően megállják a helyüket.
De ki is volt valójában Arthur Koestler? Szabadságharcos, radikális cionista, elkötelezett majd csalódott kommunista, liberális író, újságíró, tudománytörténész, nőcsábász kalandor, lélekbúvár, filozófus? Amikor 1997. február 28-án Marx György asztrofizikus, tudománytörténész felavatta Arthur Koestler emléktábláját Budapesten a Szív utca 16. számú ház falán, így jellemezte: „Természettudományosan képzett, jövőérzékeny esszéíró volt, kiváló külpolitikai és tudományos újságíró, tudománytörténész, regény és drámaíró, politikus és filozófus egy személyben.” Tény, a filozófia intellektuális kaland, amelynek során az individuális emberi én határain kívül kerül sor anyaggyűjtésre. Descartes számára a rácsodálkozás készteti az embereket arra, hogy filozofáljanak, s ezt a rácsodálkozást kizárólag a ritka dolgok válthatják ki. Koestler esetében ez a rácsodálkozás Bécsben, a húszas évek elején történt meg, s élete végéig tartott.
Az örökké új dolgokat feltaláló (borítéknyitó gép, radioaktív szappan), s abba mindig belebukó apa, valamint a prágai zsidó nagypolgári származású, a magyarokat megvető, s csak németül megszólaló, neuraszténiás anya árnyékában, Koestler gyermekkora barátok nélkül, magányosan és egyhangúan telt. Az iskolában ő volt a stréber, aki mindent tudott, s akit a társai gyakran megvertek. Bécsi műegyetemi évei alatt részben oldódtak gátlásai, a cionista Unitas párbajozó diákszövetség tagja lett, ahol barátokra tett szert, ideológiákkal ismerkedett, és „kis híján normális” életet élt. Belevetette magát a cionista tevékenységbe, és minél többet foglalkozott a cionista politikával, annál jobban hanyagolta tanulmányait. Nagy befolyással volt rá Ze’evJabotinsky, a revizionista cionista mozgalom alapítója, akinek a hatása alatt elégette egyetemi indexét, hónapok alatt megtanult héberül, és Bécset otthagyva kivándorolt Palesztinába „földet művelni”. Úti célja a jezréel-völgyi Hefciba közösség, ahol kudarcot vallott, és ahonnan próbaideje lejárta után távozott. Ezzel kezdetét vette élete nyomorúságos és éhező, egy egész évig tartó korszaka. Volt építész, utcai limonádéárus, földmérő segéd, turistaügynökség idegen nyelvű levelezője, hirdetésszerző, majd rövid ideig Kairóban a Nílusi és Palesztinai Hírlap német nyelvű oldalainak szerzője és szerkesztője. Ezek után egy barátja révén a berlini Ullstein-lapkiadó Neue Freie Presse lapjának közel-keleti tudósítója lett, s ebben a minőségben Fejszál szaúdi király is fogadta. Palesztinai kalandozásai után az Ullstein-házzal kötött újabb megbízatása a Vossische Zeitung tudományos tudósítójaként egy évre Párizsba szólította. Itt indult útja a marxizmus irányába. Gandhi mondása, mely szerint nem az ember alakítja a történelmet, hanem a történelem formálja az embert, az ő esetében is teljesen igaznak minősült: részletesen tanulmányozta Marx és Engels műveit, a kommunista irodalmat, a bolsevik forradalom eseményeit, majd hitet tett a kommunizmus mellett. Az Ullstein Kiadóvállalat vezetői Berlinbe helyezték át, ahol a Berliner Zeitung am Mittag külpolitikai szerkesztőjévé, majd tudományos főszerkesztővé nevezték ki. Belépett a Német Kommunista Pártba, sőt még ügynöki feladatokat is vállalt, amire azonban feljebbvalói nem találták eléggé talpraesettnek. 1931-ben az Ullstein-lapkiadó képviseletében – egyetlen újságíróként – részt vett a Graf Zeppelin léghajó fedélzetén az északi-sarkköri expedícióban. Kalandját „fenséges élményként” jellemezve, több európai városban is úti beszámolót tartott.
1932-ben a Forradalmi Írok Nemzetközi Szervezete meghívására egy éven át keresztül-kasul beutazta a Szovjetuniót. Tapasztalatait 1934-ben a német kommunista párt megrendelésére a Vörös nappalok és fehér éjszakák című kötetében jelentette meg. A mű egyértelműen politikailag motivált, a nyugati baloldali, úgynevezett társutas értelmiség Szovjetuniót dicsőítő propagandakiadványnak tekinthető. Koestler a Szovjetuniót a győzedelmeskedő jövő, a diadalmas ember felszabadulása, a humanizmus, a modernizmus és az innováció hazájaként jellemezte, olyannak látta, mint amilyennek hitte. Ezt a művét később a bolsevizmusból történő kiábrándulás és a kommunista eszmében és Sztálinban való csalódása után megtagadta. Útleírása elsősorban nem a szovjet életkörülmények és viszonyok tükrözése, hanem inkább a bolsevik lét lélektani elemzése, a kommunista tudat tulajdonságainak kíméletlen boncolgatása.
Hitler hatalomra jutása után 1933-ban, Berlinből Párizsba költözött, ahol független újságíróként tevékenykedett. Az elkövetkező évek során Zürichben, Budapesten, Ostendében, Párizsban lakott hosszabb-rövidebb ideig. Sokat írt. Megjelent első, A gladiátorok című regénye. Ugyanakkor nem tudott hosszú ideg egy helyben megmaradni. A spanyol polgárháború kitörése hírére a helyszínre utazott a Pester Lloyd és a News Chronicle megbízólevelével. Magyar útlevéllel könnyen bejutott a lázadók, vagyis a Franco csapatai által ellenőrzött területre. Látogatást tett Gonzales Queipo de Llano tábornok főhadiszállásán, interjút készített a tábornokkal, majd megjelent cikkeiben szokatlan nyíltsággal írt a látottakról. 1937-ben újra Spanyolországba utazott. Malagában a nemzeti hadsereg fogságába került, halálra ítélték, s a sevillai siralomházban való négy hónap tartózkodás után brit közbenjárásra szabadult. Franciaországba utazott, de 1940-ben Párizsban letartoztatták, majd a többi elfogott politikai fogollyal az ország déli részén található Le Vernet-i táborba internálták, ahonnan megszökött. Svájci állampolgárnak kiadva magát beállt a francia idegenlégióba, aztán onnan is megszökött. Átjutott Észak-Afrikába, majd Portugálián keresztül Nagy-Britanniába menekült, ahol azonban letelepedési és tartózkodási engedély hiánya miatt újra börtönbe került. Szabadulása után belépett a brit hadseregbe. „Rendszeresen bezártak valahová, hol börtönbe, hol koncentrációs táborba, ami aztán spirituális szempontból áldásnak bizonyult” – jegyezte meg önéletrajzi kötetében. Ez igaz is, hiszen így születtek nagysikerű könyvei: Párbeszéd a halállal (Spanyol testamentum), Sötétség délben, Érkezés és indulás és a Föld söpredéke. 1940-ben jelent meg a Sötétség délben című kötete, amely a kommunizmussal való szakítás alapművét jelenti, melyben a bolsevizmusból és a sztálinizmusból kiábrándult Koestler megállapítja, hogy a szovjet mítosz ténylegesen nem a Szovjetunióban végbement folyamatot, hanem csak annak a nyugati baloldali értelmiség tudatban való visszatükröződését jelenti.
A második világháború után megkapta a brit állampolgárságot s részben elfordult a politikától, igaz élete végéig a képviseleti demokrácia, a szabad kapitalizmus és a liberalizmus hívének tartotta magát. Felváltva élt az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában. Sokat utazgatott: Izraelbe, Japánba, Indiába. Főleg tudománytörténeti kérdések – az érzékfeletti észlelés, a parapszichológia, a lélekvándorlás, az alkotás és a felfedezés lélektana – foglalkoztatták. Tapasztalatait, észrevételeit további több mint húsz kötet tartalmazza. 1983-ban a rajta eluralkodó leukémia és a Parkinson-kór miatt önkezével vetett véget életének.
A Koestlerről született tanulmányok, cikkek szerzői általában kiemelik írói tehetségét, műveltségét, sokoldalúságát, a precedenst képező kommunizmussal való szakítását, zseniális nyelvváltásait – első zsengéit még magyarul vetette papírra, majd németül jegyezte műveit, a második világháború után pedig megállapodik az angol nyelv mellett –, de senki sem foglalkozott nőügyeivel. Önéletrajzaiban Koestler mindig gáláns, udvarias a hölgyekkel, igaz ritkán említi meg hódításait. Lejegyezte, hogy ötéves korában lett első alkalommal szerelmes, majd serdülőként attól félt, hogy elveszíti a Matild nevű szolgálólány kegyeit. Bécsben, egyetemi évei alatt a diákszövetség tagjaihoz hasonló kicsapongó életet folytatott, illetve mindig volt körülötte hölgytársaság (a Szovjetunióban Nagyezsda, Dél-Franciaországban G., stb.). Ugyanakkor mindig tudta a belé szerelmes hölgyek energiáit saját maga érdekében hasznosítani: Daphne, első felesége fordította le németről angolra a Sötétség délben című regényét, Cynthiát, a harmadik feleségét gépírónőként tette hasznossá. Anthony Chaney amerikai kultúrtörténész szerint Koestler agresszív hódító, erőszakos nőcsábász volt. Koestlert halála után egy meg nem nevezett személy erőszakkal vádolta, igaz a történtek után jó pár évtizeddel. Emiatt a vád miatt a Koestler-alapítványt öröklő Edinburghi Egyetem aulájából eltávolították az író szobrát. Faludy György Pokolbeli napjaim után című regényében így emlékezik meg Koestler rámenősségéről: amikor egy ebéd alkalmával „[…]Koestler szép barátnőjét, Daphnet hozta magával, én még szebb feleségemet, Valit. Mikor helyet foglaltunk az asztalnál, Koestler mereven bámulta feleségemet. Ezt akkor fixirozásnak nevezték. Leves közben újra megismételte, majd akkor is, amikor letettük a kanalakat. Daphne ekkor megfogta az abrosz két sarkát és a tányérokat, evőeszközt, poharakat és boros üvegeket Koestler arcába vágta.”
Ezen megemlékező írás végén, feltehetjük újra a kérdést: ki volt Koestler? A válasz nem egyszerű. Mint a pillanat történésze, Koestler megjegyezte, hogy „[…]fogalmam sincs, lesz-e, aki ötven év múlva el akarná olvasni bármely könyvemet, de azt elég jól tudom, hogy engem, mint írót, mi hajt. Száz mai olvasót odaadnék tízért, aki egy évtized múltán olvassa a művem, és egyért, aki száz év múlva teszi azt.”
