Nem szegték a fiatalok kedvét az 1950-es évek nehéz körülményei
Diákélet a Bolyai Egyetemen (1945-59) címmel szervezett vetítéssel egybekötött kerekasztal-beszélgetést a Kolozsvár Társaság pénteken délután, amelyen az 1945 után létrehozott Bolyai Egyetem diákéletéről, személyes élményeikről beszéltek a meghívottak: Bálint Júlia bölcsész, a Bolyai Egyetem véndiákja, Balogh F. András, a BBTE Bölcsészettudományi Karának egyetemi tanára, Farkas György vegyészmérnök, a Bolyai Egyetem véndiákja és Kokoly Zsolt, a Sapientia EMTE Jogtudományi Intézet egyetemi adjunktusa a rendezvényt moderáló Benkő Levente történésszel, a Művelődés folyóirat főszerkesztőjével a Báthory István Elméleti Líceum dísztermében
Veress Enikő, a Kolozsvár Társaság ügyvezetője arra emlékeztetett, hogy a társaság egykori elnöke, Buchwald Péter javaslatára 2018-2019 között sorozatot indítottak „Volt egyszer egy egyetem” címmel. A pénteki beszélgetés pedig a társaság által elindított „80 éve történt” című sorozat része.
Kokoly Zsolt jogász, a Sapientia EMTE oktatója ismertette a Bolyai Egyetemen zajlott jogászképzésről korábban kiadott könyvük előzményeit.
– Veress Emőd egyetemi oktató kezdeményezésére 2015-ben fogtunk neki kollégaimmal a Bolyai Egyetemen folyó jogászképzés felderítésére. 2016-ban kiadtunk egy könyvet, amelynek első részében általánosságban tárgyaljuk a jogászképzésre vonatkozó kutatások eredményeit levéltári források alapján, illetve a Bolyain végzett jogászhallgatókkal készítettünk interjúkat. Hosszú idő eltelt, már akkor is kihívást jelentett a bolyais hallgatók felkutatása. Kolozsváron sok emberről tudtunk, akik egykor a Bolyai Egyetemen végeztek jogot, akkor még életben volt néhány oktató is, így Lőrincz Ernő tanárral is beszéltünk, aki munkajogot oktatott, Budapest mellett élt. Elkészült egy dokumentumfilm is, amely megtekinthető a Youtube-on. A filmben kitérünk az egyetemi oktatásra, a tanár-diák viszonyra, a diákélet kérdéseire, eljutva a Bolyai Egyetem megszüntetéséig – mondta Kokoly Zsolt. Arról is mesélt, hogy a Bolyai Egyetem első éveiben jellemző volt, hogy a hallgatók statisztáltak a színházban vagy az operában. Komoly anyagi nehézségekkel küzdöttek, hiszen Kolozsváron nagy szegénység volt a második világháború után és az 1950-es évek elején, ez pedig a diákéletre is kihatott. Az étel beszerzése is kihívást jelentett akkoriban. A statisztálásért pedig akár ötven lejt is kaptak a fiatalok, míg a menzán egy étkezés tíz lejbe került.
A beszélgetés közben képeket láthattunk a Bolyai Egyetem két épületéről – a sétatéri egykori De Gerando Intézetről és a Híd/Horea úti Marianumról, a Babes-Bolyai Tudományegyetem jelenlegi Bölcsészettudományi Karának székhelyéről –, a hallgatókról amint tanultak, étkeztek, de egykori bálokról készült fényképeket is megtekinthettünk.
Balogh F. András egyetemi oktató, a Bolyai Egyetem első rektorának, Balogh Edgárnak az unokája arra emlékezett, amikor nagyapját, Balogh Edgárt 1949-ben letartóztatták és csak 1955-ben engedték szabadon.
– A Bolyai egyetemről szóló, 1945-1949 közötti feljegyzései elkallódtak. A családi történetekből tudom: nagyapám szorgalmazta az egyetemi hallgatók bevonását a gyakorlati tevékenységekbe. Így felmerült a Kolozsvár történetét bemutató múzeum létrehozása a Szabók bástyájában. A bolyais hallgatók pedig anyagot gyűjtöttek a készülő kiállításhoz. A múzeum megnyitásának napján a hatalom rájött, hogy ez többnyire magyar jellegű múzeum lett volna, ezért nem engedélyezte a megnyitást. Egy másik gyakorlati aspektus az volt, amikor nagyapám bevonta a lapkészítésbe az ügyes hallgatókat: riportot, könyvrecenziót írtak a Korunk folyóiratnak – tudtuk meg Balogh F. Andrástól. Azt is elmondta: nagyapja önéletrajzában úgy ír a Babeș és a Bolyai egyetemek egyesítéséről, miszerint ezzel még szigorúbb ellenőrzés alá akarták vonni a Bolyai Egyetem magyar oktatóit és hallgatóit.
– Csodálatos, összetartó évfolyamunk volt a Bolyai Egyetem bölcsészkarán. A csoporttársaim között volt Kántor Lajos irodalmár, Szépréti Lilla újságíró, Lászlóffy Aladár és Jancsik Pál költő. Még most is emlékszem, amikor szilvásgombóc-délutánt szerveztünk – elevenítette fel emlékeit Bálint Tibor író özvegye, Bálint Julika, aki szerint az 1956-os forradalom miatti megtorlásokból csak azért „maradt ki”, mert a forradalom kitörésekor édesanyjával pont Budapesten tartózkodott. A sebesülést azonban nem „úszta meg”, mert Budapesten, egy utcai tüntetés során a fejére esett egy szovjet-magyar barátságot hirdető tábla, amelyet fiatalok szereltek le.
– 1957-ben érettségiztem, és a marosvásárhelyi orvosi egyetemen akartam folytatni tanulmányaimat, de mivel édesapám lelkész volt, oda be se iratkozhattam. Így felvételiztem a Bolyai Egyetem vegyészmérnök karára. Reggeltől estig dolgoztunk az egyetemen. Naponta legalább nyolc óránk volt. Fél évet a Józsa Béla bentlakásban laktam. Első évesként 22-en laktunk egy szobában. Nagyon jó hangulat volt, segítettünk egymáson, még ha különböző szakokra is jártunk. Nem volt takarítónő, nekünk kellett takarítanunk. Naponta egyszer ettünk. Éjszaka elmentünk a vasútállomásra és vagonokat rakodtunk. Az ebből szerzett pénzt az étkezésre fordítottuk. Az egyetemi menzán az étkezés nem volt változatos. Emlékszem egy idős szakácsnőre, aki azt mondta, hogy minden nyersanyagból lehet jó ételt készíteni. Legtöbbször káposztát vagy paszulyt főztek. Kolozsvári hallgatók is ettek az egyetem menzáján. Az ételjegyünk akkor olyan volt, mint most egy buszjegy, csak valamivel szélesebb. Egyszer kérdezték a szobatársaim, hogyan táncolják a csűrdöngölőt? Még egy kollégámmal elkezdtünk táncolni az asztalon, de a bentlakás felügyelője rajtakapott, és kidobtak a bentlakásból – emlékezett Farkas György vegyész, volt bolyais hallgató, majd hozzátette, karrierje során csak előnye származott abból, hogy a Bolyai Egyetem hallgatója volt.
(Fotó: a szerző felvétele)
